Egyszer, amikor már nagy tekintélynek örvendett, valamelyik beszámolója
alkalmával, a lakomán néhány tapintatlan választó igen szerette volna
megtudakolni tőle, hogy: miképpen áll hát a dolog azzal a bizonyos
igérettel, amely a mult beszámolón hangzott el, s amelyről Csengőd város
közönsége sehogysem akar megfelejtkezni?!…
Azt felelhette volna:
– Bizony, atyámfiai, azt a bizonyos igéretet nem tudjuk megtartani! Nem
is képzelik, hogy milyen kevés függ tőlünk!
De ha az igazat mondja, ezzel gyöngeséget árul el. Azért inkább
államférfiui titokzatosságba burkolózott, egyet nyelt, majd szándékosan
halk s rejtelmes értelmü nyilatkozattal ütötte el a kérdést és hogy
másra terelje a szót, azt mondotta:
– Ejnye be jó az a rostélyos!
Örültek, hogy jónak találja. De mégis csak visszatértek rá, ami Csengőd
város közönségét akkortájt a legjobban érdekelte, s a képviselő ur
másodszor is a rostélyoshoz menekült:
– Ejnye be jó ez a rostélyos!
Amikor aztán harmadszor is makacsul csak a rostélyost magasztalta,
elmondták neki, hogy a kitünő rostélyost bizonyos Mócz Péter sütötte,
aki régebben kukta volt a csengődvári grófnál, de valami
fehérnéphistória miatt kénytelen volt elhagyni a szolgálatát, hazajött
Csengődre, mert idevaló, s hogy egy pár garast szerezzen, kisegitőnek
ajánlkozott a vendéglőshöz, akit az effajta nagyobb ünnep egy kissé
mindig zavarba ejt.
A képviselő ur elismerően bólingatott, s ezzel egyelőre elintéződött ugy
az igéret, mint a rostélyos ügye.
Hanem egy félesztendő multán, amikor Árokháti Lőrinc képviselő ur,
tekintettel a zavaros politikai viszonyokra, ismét megjelent Csengődön
beszámolni, az ünneprendezők azzal lepték meg, hogy ez alkalommal az
egész lakomának a készitését Mócz Péterre bizták, arra a bizonyos Mócz
Péterre, akinek a rostélyosa a multkor annyira izlett a képviselő urnak.
Árokháti hálás lélek volt, s minthogy most már senki sem emlegette az
időközben elévült igéretet, a lakoma végeztével magához hivatta és
megdicsérte Mócz Pétert. Kijelentette, hogy mindennel meg volt elégedve,
és gratulált neki a kitünően sikerült lakomához.
Mócz Péter oda volt a boldogságtól. A holdvilágábrázatu, szerény férfiu
már tudta, hogy a szerencséje meg van alapitva.