– A mandátumot néha könnyü megszerezni, de megtartani tudni mindig
nehéz. Néha a megszerzéséhez is művészet kell, de mindig művészet és
sokkal nagyobb művészet kell a megtartásához.
Ez a meggondolás Árokháti Lőrinc doktort arra az elhatározásra birta,
hogy továbbra is hű maradjon a rendszeréhez.
– Az első, – szólt magában, – elhelyezkedni egy nagy fa árnyékában. És
erre a célra természetesen a legnagyobb fát kell kiválasztani. A többi
már könnyü; a többi magától megy. Az egész abból áll, hogy: tanuljunk a
nálunk okosabb embertől!
A legnagyobb fát nem volt nehéz kiválasztania. A közvélemény akkor
meglehetős egyértelmüséggel a nagy Bozontost vallotta a Ház legélesebb
elméjének. Árokháti tehát habozás nélkül és éppen nem titkolt
lelkesedéssel csatlakozott a nagy Bozontoshoz.
A nagy Bozontos csakugyan éleseszü, de rendkivül hiu és rendkivül
szeszélyes ember volt. Jogosan dicsekedett azzal, hogy tisztán lát, s
nem alap nélkül büszkélkedett azzal, hogy egyenes az eszejárása, de
szerette zavarossá tenni azt is, ami a legtisztábbnak tünt föl előtte, s
az elhatározásai mindig tekervényes utakra csalták, mert igaz
sugalmazója és vezetője csak a tulajdon érdeke és hatalomvágya volt,
amit ravaszkodással, a logika sima pályáján való virtuóz korcsolyázással
s felsőbbséges elméje meglepő ötleteivel igyekezett észrevétlenné tenni.
Ezenkivül cselekvésében igen érzékeny hiusága és indulatosságra,
szilajságra hajló véralkata is erősen befolyásolta, amit szintén el
tudott titkolni, mert pusztán önzésből fakadó szeszélyességét nagy
vitatkozó erejénél fogva mindig palástolnia sikerült a köz valamely
képzelt érdekével, amelyet rosszhiszemü furfangja politikai szükségnek
tudott föltüntetni.
Árkon-bokron át kellett ugrálnia, aki követni akarta, de Árokhátit ez az
ugrabugrálás nem fárasztotta ki. A nagy Bozontos nem eszelhetett ki
olyan furfangos dolgot, hogy Árokhátinak a meggyőződése ehhez hozzá nem
idomult volna. Árokhátinak a vélekedése ugy alkalmazkodott, mint a
viasz.
És mert nem mindenki rendelkezett ezzel a jó tulajdonsággal, a nagy
Bozontos, akit rendes viszonyok közt egész udvar csodált és magasztalt,
a zavaros, a rossz időkben olykor-olykor meglehetősen magára maradt.
Logikájának egy-egy vakmerő szaltomortáléja után leglelkesebb bámulói is
szétrebbentek mellőle. Árokháti azonban mindig kitartott mellette, jó és
rossz időben egyaránt.
Ez a hűséges ragaszkodás szépen kifizette magát.
Először is az, hogy jóban-rosszban rendületlen követője, párthive,
támogatója, magasztalója, legkitartóbb s legjobb embere a nagy
Bozontosnak – már bizonyos tekintélyt szerzett Árokhátinak. A nagy
állhatatlan mellett való állhatatossága tiszteletet keltett; s a mindig
félelmetesnek tartott és nagyrabecsült politikusnak a presztizséből
átsugárzott valami erre az egyszerü emberre is, aki a nagy férfiunak
leghivebb embere, s időnként egyetlen bizalmasa.
A nagy Bozontos ugyan, olyankor, amikor ismét népes udvar ünnepelte, egy
csöppet sem csinált titkot belőle, hogy Árokhátit a világ legostobább
emberének tartja, de a nagy embernek ez a hűtlensége és hálátlansága
csak annál szebb szinben tüntette föl az Árokháti kutyahűségét és minden
önzéstől ment ragaszkodását, azt a hódolatot, amelylyel ez az eléggé nem
méltatott ember tárgyilagosan adózott a felsőbbséges szellemnek.
Később, amikor a nagy Bozontos megtébolyodott, s félév multán meghalt,
hogy átköltözzék a nemzet legendás alakjai közé – Árokhátinak a példás
hűsége még jobban kifizette magát.
Kitartása ekkor már következetességnek tünt föl és sokan akadtak, akik a
legendás nagy ember szellemi örökösét – minthogy más nem igen
pályázhatott erre a cimre – benne keresték s természetesen meg is
találták.
Végre tekintélylyé nőtte ki magát.
A szamarak létrájának mondott tiz emelet magasságu lajtorja nem olyan
megvetni való szerszám, mint amilyennek tartják: föl lehet jutni rajta
akárhová.