Hogy bejusson a képviselőházba, erre nem a legrövidebb utat választotta,
– mert pénze nem igen volt, – hanem a leghosszadalmasabbat, de
egyszersmind a legegyszerübbet.
Addig járt be a Házba, előbb a karzatra, később pedig a folyosóra, mig
mindenkivel megismerkedett s az összeköttetésekből egész vagyonra valót
gyüjtött magának.
Hosszu időn át soha, egy nap se maradt ki a Házból, ha a Ház ülést
tartott. Ő volt az első, aki megjelent, ő volt az utolsó, aki elment; a
földrengés se tarthatta volna vissza attól, hogy a folyosón
jelentkezzék. A törvényhozói kötelességet senki se értelmezte olyan
példásan, mint ez az egyszerü ember, aki még nem volt törvényhozó.
Lehetetlen volt, hogy az arca föl ne tünjék. Lehetetlen volt kikerülni a
vele való megismerkedést. Lehetetlen volt nem barátkozni vele, mert ami
egyik vagy másik képviselő urnak a nyájasságából hiányzott, azt ő a
magáéból pótolta.
Semmiféle kitartás se hiábavaló. Árokháti Lőrinc doktor addig
izgett-mozgott, nyüzsgött, süritett és csoportosult a folyosón, mig
végre felötlött a Házban, előbb csak az ujságiróknak, de utóbb már
néhány jámborabb hazamentőnek is:
– Nini, hát ez az Árokháti még most se képviselő?!…
Pályafutásának első fordulójához akkor érkezett el, amikor egy
„nagyfejü“, aki ritkán szokott megfordulni a Házban, karonfogva
sétáltatta meg a folyosón s aztán be akart menni vele az ülésterembe.
Árokháti egy sokatmondó mozdulattal vonult vissza az őt meg nem illető
tisztességtől, amelynek a humorán azonban némi bánatosság csillogott át,
s a nagyfejü meglepetve dadogta:
– Hogyan? Hát te nem vagy képviselő?!… Pedig én azt hittem!…
Árokháti aznap egy üveg magyar pezsgőt ivott meg az eset örömére. Nem
lehetett többé kétsége afelől, hogy a feleutat már megtette azon az
ösvényen, amely a mandátumhoz vezet, s titkon érző lelke óhajtva
sejtette, hogy az ut második felét rövidebb időn fogja megtenni, mint az
elsőt. Jól sejtett.
A megünnepelt szép napot követő két vagy három évben – tehát abban az
időszakban, amelyet a mandátummal való mátkaság időszakának nevezhetett
volna, – Árokhátin már alig lehetett észrevenni, hogy még nem képviselő.
Mindig ott lehetett látni egyik vagy másik miniszternek a kiséretében,
karonfogva járt-kelt a képviselőkkel, kérelmezett, protezsált, napjában
husszor-harmincszor harsogta el, hogy: „jó napot kivánok, kegyelmes
uram!“, tüzesen politizált, elégedetlenkedett, zajongott, kapacitált,
aggodalmasan csóválgatta a fejét, föl-fölháborodott, le-lecsillapult s –
kivált a lázasabb időszakban – hevesen vitatkozott ugy az ujságirókkal,
mint a képviselőkkel. A vitatkozás mezején azonban a legmesszebbmenő
óvatosságot tanusitotta. Mindig csak azt bizonygatta, mindig csak
amellett hevült, amit az általánosan elismert tekintélyek, a
kétségtelenül nagy eszü emberek hangoztatták, s hogy a vita hevében
valahogy bakot ne lőjjön, jól betanulta a nevesebb publicisták
vezércikkeit, amelyek okoskodásán azonban, ha a politikai szükség s
különösen valamelyik miniszter ugy kivánta, szivesen forditott egyet.
Szóval igen megfontoltan viselkedett: és látszatra semmiben sem
különbözött a képviselőktől – csak éppen az ülésterembe nem ment be.
Ekkor már csak egy garas ára szerencse s még egy pár garas alkotmányos
költség választotta el a képviselőségtől.
Lehetetlen volt föl nem léptetni. Ez is megtörtént, de kisebbségben
maradt. Aztán még vagy négyszer bukott meg, de végre mégis csak
becsuszott.
Minthogy már régóta kialakult s egyre jobban megerősödött az a
közvélemény, hogy a képviselőház nem lehet el Árokháti nélkül,
bukásainak a költségét legnagyobbrészt a pártja fedezte. Nem sikerült
kirándulásai csak csekély terhet róttak rá és megválasztása sem került
többe, semhogy minden kiadása meg ne térült volna már az első ciklusban.
Elkészitette a mérlegét:
– Időben egész vagyont áldoztam!… de készpénzben már kaptam is valamit…
S ezzel elhelyezkedett az ülésteremben.
Amint kinyujtózkodott a székében, már ott sugárzott az arcán a szent
meggyőződés, hogy ettől a széktől csak az ásó-kapa fogja elválasztani.
Nem az az ember volt, aki kicsöppenjen onnan, ahová egyszer befészkelte
magát.