I.

Árokháti Lőrinc dr. fővárosi köz- és váltó ügyvéd jól tudta, hogy ő nem

tartozik a kiváló szellemek közé, de ugy találta, hogy ha valaki az

ilyesmire magától is rájön és hamarább, mint mások, az már nem utolsó

dolog.

– Aki öntudatosan szamár, az már nem egészen szamár, – vigasztalódott,

ha olykor-olykor erről elmélkedett. – Aki tisztában van a képessége

határaival, az már, ha nem is nagyeszü, de legalább világosfejü ember.

Tökkelütött szamár, ostoba embernek csak az mondható, aki okosabbnak

képzeli magát, mint amilyen; aki makacsul kiváló elmének tartja magát és

nem akarja elismerni, hogy ő voltaképpen együgyü fráter, még akkor se,

amikor ezt már sorra minden ismerőse felfedezte; aki legutoljára tudja

meg, hogy ő is a szamarak közé tartozik, és csak akkor tudja meg ezt,

amikor ez már általánosan ismeretes róla; aki mindaddig fenn hordja az

orrát, amig ezt bele nem üti valamibe; aki mindaddig áltatja magát, mig

egy olyan leckét nem kap, hogy erről koldul; aki csak akkor tesz szert

némi önismeretre, amikor már késő. És hány ilyen vak, semmi átlátásra

nem képes, ostoba ember szaladgál a világban!

Ebből az elmélkedésből nemcsak megnyugvást meritett, hanem tanulságot

is.

– Jól mondják a régi görögök, – tünődött – hogy az önismeret a

bölcsesség kezdete. Mert aki még magát se ismeri, hogyan ismerhetné meg

a külső világot?! Aki még magamagában is ismeretlen fizikai erőt

tanulmányoz, aki tulajdon gyöngeségeivel sincs tisztában, hogyan

alkalmazkodjék a környezetéhez, a körülötte lévő erőkhöz?! Már pedig az

élet művészete: ennek az alkalmazkodni tudásnak a művészete. Valóban, az

önismeret az élet művészetének az alfája. De a tételt meg is

fordithatom. Akiben megvan a mindennél szükségesebb önismeret: az élet

harcában már nem fegyvertelen; az már nem minden erő nélkül való; az a

szem, mely befelé és kifelé egyformán tisztán lát, bőségesen elég erő

arra a célra, hogy az ember boldogulhasson.

És ezzel a rendelkezésére álló erővel bátran hozzálátott az

alkalmazkodás művészetének gyakorlásához. A helyes csapáson indult el,

mert igy okoskodott:

– Az alkalmazkodás művészetének az első szabálya az, hogy az ember soha

se törjön nagyobbra, mint amire az ereje följogositja. S mihez kell a

legkevesebb? Mihez nem kell se kiváló értelmi erő, se nagyobb műveltség,

se szakismeret, se tudományos előkészület, se semmiféle fárasztó munka?

A képviselőséghez! Mi az, amihez tökéletesen elegendő az önismeret és az

alkalmazkodni tudás, sőt pusztán a készség is, hogy az ember hajlandó

mindenkihez és mindenhez alkalmazkodni? Egyetlenegy ilyen valami van a

világon: a képviselőség! És kinek van nagyobb szüksége rá, hogy

képviselő legyen, mint a korlátolt elméjü embernek?! Tehát: képviselő

leszek!

Régi és uj világ: Elbeszélések · 第 76 / 195 题