Árokháti Lőrinc dr. fővárosi köz- és váltó ügyvéd jól tudta, hogy ő nem
tartozik a kiváló szellemek közé, de ugy találta, hogy ha valaki az
ilyesmire magától is rájön és hamarább, mint mások, az már nem utolsó
dolog.
– Aki öntudatosan szamár, az már nem egészen szamár, – vigasztalódott,
ha olykor-olykor erről elmélkedett. – Aki tisztában van a képessége
határaival, az már, ha nem is nagyeszü, de legalább világosfejü ember.
Tökkelütött szamár, ostoba embernek csak az mondható, aki okosabbnak
képzeli magát, mint amilyen; aki makacsul kiváló elmének tartja magát és
nem akarja elismerni, hogy ő voltaképpen együgyü fráter, még akkor se,
amikor ezt már sorra minden ismerőse felfedezte; aki legutoljára tudja
meg, hogy ő is a szamarak közé tartozik, és csak akkor tudja meg ezt,
amikor ez már általánosan ismeretes róla; aki mindaddig fenn hordja az
orrát, amig ezt bele nem üti valamibe; aki mindaddig áltatja magát, mig
egy olyan leckét nem kap, hogy erről koldul; aki csak akkor tesz szert
némi önismeretre, amikor már késő. És hány ilyen vak, semmi átlátásra
nem képes, ostoba ember szaladgál a világban!
Ebből az elmélkedésből nemcsak megnyugvást meritett, hanem tanulságot
is.
– Jól mondják a régi görögök, – tünődött – hogy az önismeret a
bölcsesség kezdete. Mert aki még magát se ismeri, hogyan ismerhetné meg
a külső világot?! Aki még magamagában is ismeretlen fizikai erőt
tanulmányoz, aki tulajdon gyöngeségeivel sincs tisztában, hogyan
alkalmazkodjék a környezetéhez, a körülötte lévő erőkhöz?! Már pedig az
élet művészete: ennek az alkalmazkodni tudásnak a művészete. Valóban, az
önismeret az élet művészetének az alfája. De a tételt meg is
fordithatom. Akiben megvan a mindennél szükségesebb önismeret: az élet
harcában már nem fegyvertelen; az már nem minden erő nélkül való; az a
szem, mely befelé és kifelé egyformán tisztán lát, bőségesen elég erő
arra a célra, hogy az ember boldogulhasson.
És ezzel a rendelkezésére álló erővel bátran hozzálátott az
alkalmazkodás művészetének gyakorlásához. A helyes csapáson indult el,
mert igy okoskodott:
– Az alkalmazkodás művészetének az első szabálya az, hogy az ember soha
se törjön nagyobbra, mint amire az ereje följogositja. S mihez kell a
legkevesebb? Mihez nem kell se kiváló értelmi erő, se nagyobb műveltség,
se szakismeret, se tudományos előkészület, se semmiféle fárasztó munka?
A képviselőséghez! Mi az, amihez tökéletesen elegendő az önismeret és az
alkalmazkodni tudás, sőt pusztán a készség is, hogy az ember hajlandó
mindenkihez és mindenhez alkalmazkodni? Egyetlenegy ilyen valami van a
világon: a képviselőség! És kinek van nagyobb szüksége rá, hogy
képviselő legyen, mint a korlátolt elméjü embernek?! Tehát: képviselő
leszek!