Egyformán szenvedtek e pör miatt, de nem egyformán gondoltak rá.
Bojtár már rettegett, ha egy-egy ujabb irás érkezett: egy-egy ujabb
izgalom!…
S megvallotta magának, hogy ha csak rajta állana, szivesen lemondana
minden követelésükről egy kis békességért.
Bojtárnénak ellenben a szivéhez nőtt a pör.
Ugy ragaszkodott a jogához, mint az élethez. Ez az ő igazságos
követelésük, az a természetes előrehaladásuk, amelyre minden teremtett
lény törekszik, amelyről nem mondhat le az, akiben igazi életerő van,
aki megérdemli, hogy éljen!
Rögeszméjévé vált, hogy meg kell nyerniök ezt a pört. Nem tudott egyébre
gondolni. Nem nyughatik addig, amig meg nem nyerik. Ami az övé – az az
övé…
Gyöngének, erélytelennek, gyámoltalannak tekintette a férjét, mióta
látta, hogy ez nem ugy gondolkozik, mint ő.
– Ha én férfi volnék, – sóhajtozott magában.
Ő, ő nem sajnált semmi fáradtságot és szivesen kiállott minden izgalmat,
ha a pörről volt szó. Mig a férje!… Az csupa kényelemszeretet, csupa
hanyagság, csupa erélytelenség, csupa pipogyaság!
Meg volt győződve róla, hogy eredményesebben is védhették volna az
érdekeit, s hogy csak rajtuk mult, ha még eddig nem tudták kivivni a
sikert. És ezért a férjét okolta. Hosszas tanakodás után, közös
elhatározással tették meg minden lépésüket – s ezt a közös elhatározást
néha ő maga erőszakolta ki, – de azért minden elkövetett hibát a férje
rovására irt. Annak ezt jobban kellett volna tudnia; a férfinak
mindehhez jobban kellene értenie.
És minél kétségesebbé vált a győzelem, minél inkább kezdte veszteni a
bizalmát, annál jobban elidegenedett a férjétől, aki, ime, nem tudja
megvédelmezni az ő jogos érdekeit!
Tehetetlenségük érzete nem az egész világ, hanem ez ellen az ember ellen
lázitotta föl. A velök szemben sikerrel küzdő gonoszok, minthogy
eredményt értek el, tiszteletet gerjesztettek benne, szinte tetszettek
neki; de mindjobban megvetette ezt az embert, akit, ime, el lehet
tiporni!… vagy aki olyan ostoba, hogy elszenved bárminő
igazságtalanságot, mert nem akar azokkal a fegyverekkel élni, amelyekkel
az ellenfelei!
Vad elkeseredés vett rajta erőt s néha ugy elfogta a kétségbeesés, hogy
órákig azt forgatta a fejében: nem, nem állhatja tovább ezt a hiábavaló
küzködést, ezt a vergődést, meg kell ölnie magát!
Ezek a fellobbanások nem voltak veszedelmesek, s utánuk, kivált ha jól
kidühönghette magát, egypár napra lecsillapodott. De minden ilyen
fellobbanás után uj meg uj keserüség maradt lelkében, s a felgyülemlett
sok keserüség csakugyan valami nagy válsággal fenyegetett volna, ha az
örökös perpatvarban nem talál levezető-csatornát.
Még most is meg-megbékéltek néha, de mind több és több órája volt,
amikor valósággal gyülölte a férjét.
Bojtárt pedig ez a sok perpatvar még joban ingerelte, mint az a tudat,
hogy hiába küzködnek.
Nem tudta, mit átkozzon inkább: azt az átkozott végrendeletet-e, vagy
ezt a szörnyü konogságot, amelylyel felesége sehogyan se érvényesithető
jogához ragaszkodik, ezt a minden percüket megmérgező önfejüséget, amely
annyira megrontotta az egész életüket?!
Nem győzte káromolni magában ezt a rettenetes, oktalan, értelmetlen
rögeszmét, amely nem ad helyet semmi más gondolatnak, amely, nem birva
beletörődni a csatavesztésbe, s nem tudva lemondani arról, ami nyilván
elérhetetlen, tönkreteszi az egész fiatalságukat, megfosztja őket minden
életörömüktől.
Lassankint benne is sorvadozni kezdett a régi szeretet. Néha sajnálta
ezt a szerencsétlent, mert látta, hogy neki is mennyi szenvedést okoz a
rögeszméje, de még többször csak felháborodni tudott ezen a magamagát is
emésztő, s maga körül mindent fölperzselő, lecsillapodni nem tudó örök
lobogáson.
Egyre többet veszekedtek; már mindig csak veszekedtek s
torkukszakadtából kiabáltak. Mikor aztán belefáradtak a lármázásba, az
egyik is, a másik is menekült a maga szobájába, ki jobbra, ki balra.
Mind a ketten megfeledkeztek az igazi áldozatról: a kis lányukról, a
magára hagyott szegény kis teremtésről, aki lassanként felnőtt – ebben a
pokolban.
Talán jó iskola volt neki, amit ebben a szomoru otthonban mindennap
kellett látnia. Korán megtanulhatta, hogy az emberek hogyan csinálják
maguknak a bajt…
Komoly, csöndes, kötelességtudó kis leány volt és – már is elnéző.
Naphosszat türelmesen dolgozgatott a tanulnivalóin, meg az apró munkáin,
s ha a szülei veszekedtek, békitgette őket. A tizennégy éves kis öregnek
szeretnie kellett ezt a két dühöngő bolondot, akik őt mindig magára
hagyták, hogy folyton szemrehányásokat vagdossanak egymás fejéhez, mert
a világ rosszul bánt velök.
Sohase derült ki, hogy a nagynéni igazán bolond volt-e, de abban nem
lehetett kételkedni, hogy Bojtárt is, Bojtárnét is, nem ártana bevinni
valamelyik szanatóriumba, az egyiket jobbra, a másikat balra.