Csakugyan volt egy kis baj a végrendelettel… Formahiba ugyan nem volt
benne, hanem azért a kitagadott rokonok mégis megtámadták. Nincs az a
végrendelet, amelyet meg ne lehetne támadni, ha az ember jó ügyvédet
választ.
A kitagadottak azzal hozakodtak elő, hogy a nagynéni már nem volt
épeszü, amikor a végrendelet kelt.
A tanuvallomásokból és az iratokból ugyan az derült ki, hogy a nagynéni
azért tagadta ki a közelebb állókat, mert megharagudott rájok és
megutálta őket, – de ez még nem zárta ki azt, hogy ha nem is látszott
őrültnek, azért mégis őrült lehetett.
A pör azt is valószinüvé tette, hogy a nagynéni azért tette általános
örökösévé a legritkábban látott hugát, mert ez volt az egyetlen rokon,
aki sohase boszantotta meg, aki nem lesett az örökségre, és mert a
nagynéni – ha életében, kényelemszeretetből, nem is árulta el –
halálában egy kissé meg akarta torolni, hogy a közelebb állók
meglehetősen türelmetlenül tuszkolták kifelé a világból.
De még ez se volt bizonyiték.
És az a kérdés, hogy hát csakugyan meghibbant elméjü volt-e a nagynéni
abban az időben, amikor a végrendeletet irta? – ez a kérdés
nyereségvágyó emberek zsákmánya lett.
A nagynéni, mint minden öreg kisasszony, azok közé az emberek közé
tartozott, akiknek minden apró idegeskedését a holta után a
legbölcsebbek se tudják tisztára kimagyarázni. Voltak furcsaságai,
bogarai és rigolyái. Olykor, ha valaki hatni tudott a szivére,
állhatatlannak és lágylelkünek mutatkozott; máskor makacsul rideg tudott
lenni, kivált ha észrevette, hogy csak a pénzére pályáznak.
S az ügyvédek minden követ megmozgattak, a szakértők pedig, jó pénzért,
előszedték minden bölcseségüket.
Kikutatták, hány bolond és iszákos találkozott a végrendelkező népes
családjában, s felderitették, hogy a nagynéni kisleány korában milyen
kevéssé kedvelte a komoly szellemi munkát, s milyen kevéssé idegenkedett
a hisztériára valló, apró hazugságoktól.
Temérdek szakértő vonult fel, akik roppant tudományt fejtettek ki, s a
nagynéniről annyi értékes megfigyelést gyüjtöttek össze, amennyinek a
segitségével őrültnek lehetne nyilvánitani magát Goethe János Farkast
is.
Még igy is meglehetősen homályos maradt, hogy vajjon a nagynéni
csakugyan bolond fővel tagadta-e ki a felpereseket?
De ami a dolog világosságából hiányzott, azt az ügyvédek buzgalommal
pótolták.
S ezzel a nagy buzgalommal szemben Bojtárék nem igen tudtak védekezni.
Eleinte tulságosan biztak ügyüknek az igazságában. Takarékoskodtak,
mikor az ügyvédválasztásról volt szó. Vonakodtak attól, hogy
megosztozkodjanak a sok örökséglesővel. Nem akartak olyan fegyvereket
használni, aminőket az ellenfeleik, akik egy cseppet se válogattak az
eszközökben. A hangulatkeltés merészebb módjaitól is megriadtak.
Elmulasztották azoknak a megtévesztett embereknek a felvilágositását,
akiknek valami befolyásuk volt a pörben. Elmulasztották a nem tiszta
fegyverekkel harcoló ellenfeleknek a megfenyegetését. Elmulasztották a
vakmerővé vált ellenségeknek a leszerelését, megrettentek attól a
gondolattól, hogy büntetőpörökkel védekezzenek. Később, mikor már
látták, hogy baj van és hogy a legokosabb volna kiegyezni, nem akarták a
jussuk nagy részét sápul adni oda az ügyvédeknek. És az utolsó napig
egyre bizakodtak ügyüknek az igazságában.
Tizenkét évig tartott a pörösködés. Az első fórumon ők nyerték meg a
pört, a másodikon az ellenfelek, a harmadikon megint ők. De az anyaper
sok kis pert fiadzott, s utóbb az ellenfelek, perujitást csikarva ki,
elülről kezdték az egészet. És megint váltakozó szerencsével folyt a
harc.
Ez alatt a tizenkét év alatt Bojtárék nem éltek. Korán keltek, későn
feküdtek le, s enni nem értek rá. Amikor csak tehették, a pörük dolgában
szaladgáltak, hol erre, hol arra, mindenfelé. Többet fáradtak ebben,
mint minden egyéb dolgukban, mint abban, amiből éltek. És pörük sürün
hozta az izgalmakat; alig heverték ki az egyiket, már jött a másik.
Ezeket az izgalmakat alaposan ki tudták szenvedni. Folyton a pörükről
beszéltek; folyton azon tanakodtak, hogy mit kellene tenni, s mit
mulasztottak el. Ezek a tanakodások aztán rendesen azzal végződtek, hogy
szemrehányással halmozták el egymást, s órákig veszekedtek. A kis
lányukkal foglalkozni egyre ritkábban maradt idejök; mindjobban rábizták
előbb a cselédre, aztán a kisasszonyra. Lassanként attól is elszoktak,
hogy egy-egy jó szót szóljanak egymáshoz. A szavaik mind élesebbeké
váltak; ha megharagudtak egymásra, a haragjuk tovább tartott; ha
kibékültek, mind rövidebb ideig maradtak békében. Csatáik nyomokat
hagytak lelkükben; mind hidegebb szemmel néztek egymásra; egyre
gyakrabban történt, hogy szinte idegent láttak a másikban; már többször
kerülték, mint keresték egymást. Szóharcuk néha féléjszakákon át ébren
tartotta őket. Aztán fáradtan, megtörten feküdtek le, s kialudtalanul,
fájós fejjel, leverten ébredtek föl, hogy ujra kezdjék a lázas
szaladgálást, az ujabb és ujabb izgalmakat, a folytonos idegeskedést.
Bojtárban néha föltámadt a józanság.
– Miért gyötörjük el egymást – kérdezte ilyenkor, – ezzel az átkozott
pörrel? Mi szükségünk erre a vagyonra, amely talán soha se lesz meg?!
Megvoltunk nélküle és boldogok voltunk: meg vagyunk nélküle ma is; mért
rontjuk meg az életünket miatta?! Mi egyebünk hiányzik, mint ez a
vagyon?! És volt idő, egy boldog idő, amikor nem is gondoltunk rá! Amink
ma hiányzik, annak hiányát valaha nem éreztük!… Nem is tudtunk róla!…
Bojtárné vállat vont.