Bojtárék a legboldogabb emberek voltak az egész Krisztinavárosban,
mindaddig a napig, amikor megtudták, hogy Bojtárné, váratlanul, egy
vagyont örökölt.
A Krisztinaváros népessége elég nagy; meglehet, hogy sok boldog ember
lakik benne. Egyikük se lehetett boldogabb, mint Bojtárék. Szerették
egymást; volt egy gyönyörü kis leányuk; a kenyerükre bizton számithattak
s ezért a kenyérért Bojtárnak nem kellett tulságosan sokat dolgoznia.
Aztán meg csupa apró, könnyen elérhető dologra vágyakoztak s ugy
látszik, a boldogság főképpen attól függ, hogy az embernek minél több
olyan vágya legyen, amely hamar teljesedhetik. A boldogsághoz kevés
kell.
De a boldogtalansághoz még kevesebb.
Akkor este, mikor a közjegyző levele megérkezett s tudatta velük, hogy a
nagynéninek majdnem az egész vagyonát Bojtárné örökölte, – egy
negyedóráig részegek voltak az örömtől, különösen Bojtárné. A nagynéni
tulajdonképen csak távoli rokon volt; annyira távoli rokon, hogy lakni
is távol lakott tőlük. Alig ismerték ezt a derék öregkisasszonyt; mikor
annak idején a halála hirét hallották, meg se kellett siratniok. S a
gazdag hölgynek nagy rokonsága volt; olyan rokonai is, akik minden
tekintetben közelebb állottak hozzá, mint Bojtárék. Azért sohase
remélték ezt a szerencsét; még csak nem is gondoltak rá. Gyanitották,
remélték, hogy talán Bojtárnéról is meg fog emlékezni a végrendeletében,
de hogy Bojtárnét teszi a főörökösévé, ezt nem is álmodták.
A meglepő ujság, a hirtelen öröm egy negyedórára mámorossá, szinte
kábulttá tette Bojtárnét, s egy darabig Bojtár is nagyon jókedvü volt,
mert az ember néha nem tudja, hogy tulajdonképen mi az, a minek ész
nélkül örvendez. Aztán még egy másfélóráig zavartalanul örültek. Miután
előbb egy kicsit agyoncsókolták a kis lányt, lefektették, – hogy soha
többé ne dédelgessék ugy, mint eddig tették. És átadták magukat az édes
álmodozásnak. Koccintottak a medve bőrére; terveket szőttek és
levegő-várakat épitettek. Két óra multán megszokták, természetesnek
találták az uj állapotot. Bojtárné nem csodálkozott többé; ugy gondolt a
végrendelkezésre, mint magától értetődő dologra; sőt ugy tetszett neki,
mintha mindig gazdagok lettek volna, mintha már gazdagon jött volna a
világra. Bojtár elrévedezett s furcsállotta, hogy már nem tud eléggé
örülni.
Még nem mult el három óra azóta, hogy rájuk szakadt a váratlan öröm s
már megjelent házukban az a vendég, akit még nem ismertek a Gond.
Vajjon egészen rendben van-e a végrendelet?!… És ha egészen rendben van
is, nem fogják-e megtámadni azok a rokonok, akiknek semmi esetre se fog
tetszeni?! Nem lesznek-e e miatt kellemetlenségeik, bosszantó pöreik?!
Mikor ez eszükbe jutott, egy darabig szótlanok lettek.
– No, gyere, ülj az ölembe! – szólt Bojtár.
Abban, amit Bojtár kivánt, nem volt semmi szokatlan. Ha Bojtárné nem
feküdt betegen, – pedig a legegészségesebb asszonyok közé tartozott, –
minden este megtörtént, lefekvés előtt. Mióta összekeltek, leszámitva a
kis leány megérkezésének az időszakát, mindig ez volt az egyforma napok
egyforma programmjának befejező pontja.
És most Bojtárné még se találta helyénvalónak Bojtár teljességgel nem
szokatlan kivánságának a teljesitését. Nagyon elfoglalták a gondolatai.
– Legyen eszed, – szólt. – Már is sokkal tovább maradtunk fenn, mint
rendesen. És ne felejtsd el, hogy reggel nyolckor a közjegyzőnél kell
lennünk. Legkésőbb hat órakor fel kell kelnünk, hogy nyolcra oda érjünk.
Nagyon kevés időnk van aludni.
– Olyan furcsa vagy! Mintha nem is örülnél. Miért gondolkoztál el ugy?!…
– Azon gondolkoztam, hogy mit emlegeted a rokonságot?! Hát ha pör lesz,
legyen pör! Bosszantani akarsz, hogy kellemetlenségeket jósolsz?! Azt
akarod, hogy ne örüljek?!
– Neked jutott eszedbe, hogy formahiba lehet a végrendeletben. És azóta
olyan vagy, mint akinek az orra vére folyik.
Már veszekedtek.
Lefeküdtek és hajnalig nem tudtak elaludni, annyira izgatták őket a
gondolataik.
Bojtár, amikor észrevette, hogy a felesége nem alszik, egypárszor
megszólalt:
– Ébren vagy?
De az asszony ilyenkor ugy tett, mintha aludnék. Azt akarta, hogy
legalább az ura kipihenje magát; különben is csak zavarta volna minden,
amit nem ő maga gondol…
Hat órakor kialudatlanul, fájós fejjel ébredtek fel. Amig a közjegyzőhöz
el nem jutottak, mind a ketten lázasak voltak. A közjegyzőtől bosszusan
jöttek el. Pedig a közjegyző nem mondott semmi aggasztót, csak éppen –
nem nyugtatta meg őket, ahogyan óhajtották.
Egész nap majd eldőltek a fáradtságtól. A nekik nagyon szokatlan
kialudatlanság szinte beteggé tette őket. Nem volt étvágyuk s valami
nagy levertséget éreztek. Bojtár alig tudta elvégezni a hivatalos
dolgát; Bojtárné délután egy pár órát aludt s ez még idegesebbé tette.
Még soha se foglalkoztak a kis lányukkal olyan keveset, mint ezen a
napon. A rendkivüli dolog, a fáradtságuk, a rosszkedvük természetesnek
tüntette föl előttük, hogy kivételesen rábizzák a cselédre.
Este se tudtak szabadulni a rosszkedvüktől. Még nem volt nap, hogy ilyen
keveset szóltak volna egymáshoz.
Alig várták, hogy kipihenhessék magukat. És vacsora után most már
Bojtárnak se jutott eszébe, hogy az ölébe hivja a feleségét. Örült, hogy
aludhatik.
Ha tudta volna, ha csak sejti is, hogy ez a nap előképe volt a
jövőjének, hogy ezentul izgalom, sietség, idegeskedés, fáradtság, láz,
bosszuság, kialudatlanság, fejfájás és rosszkedv lesz az egész élete, –
aligha aludt volna olyan mélyen.