Kevéssel azután, hogy a két ujságiró felmutatta a jegyét, egy nyájas
arcu ur került eléjük, aki rendezői jelvényt viselt.
– Nem parancsolják az urak, hogy valamiben a szolgálatukra legyek? –
szólitotta meg Mendezt. – Én részesültem abban a szerencsében, hogy a
sajtó tisztelt képviselőinek a munkáját megkönnyiteni segitsek. Kérem,
legyen olyan szives, mutasson be!…
– Ó, nagyon köszönjük, herceg!… – dadogott Mendez.
– Hector de Beaurepaire, – mutatkozott be a nyájas ur Lebretonnak.
A nyájas ur karonfogta Mendezt, elvezette a két ujságirót a mutatványos
helyekre s megmutatta nekik, hogy honnan láthatnak mindent a legjobban.
Aztán fölvezette őket a nagy csarnok karzatára, két számozott széket
mutatott nekik és igy szólt:
– Ezeket a helyeket az urak számára tartottuk fönn; a megnyitó
szertartását innen nézhetik végig a legkényelmesebben. De ha ugy
parancsolják, hogy addig körül méltóztatnak nézni a többi helyiségekben,
erre még egy jó negyedórai idő van. A hercegnő pontban háromkor érkezik.
Ugy parancsolták, hogy körül méltóztatnak nézni.
– Tudja-e, ki volt ez? – szólt Mendez Lebretonhoz, mikor magukra
maradtak. – Ez Beaurepaire herceg, akinek a hetvenedik öregapját is
Beaurepaire hercegnek hivták, s akinek az ősei keresztes háborukban
foglalatoskodtak akkor, amikor az én őseimet még sehogy se hívták, mert
bőgő majmok voltak Amerika őserdőiben.
– Rendkivül udvarias volt, – szólt Lebreton.
– Másfajta emberek ezek, mint mi! – sóhajtott Mendez. – Ezeknek a
viselkedésük olyan, hogy azt mi sohase tudjuk eltanulni.
– A jó nevelés teszi, – vélte Lebreton.
– Már a vérükben van a finomság, – vitatkozott Mendez. – Különb lélekkel
születnek, mint mi, s a viselkedésnek az a finomsága, amelyet mi a
leggondosabb igyekezettel, a legnagyobb vigyázattal, a legtökéletesebb
önuralommal se tudunk tökéletesen a magunkévá tenni, náluk önkéntelen,
természetes, ösztönszerü.
Körüljárták az egész bazárt, egy darabig csak nézelődtek és nem igen
szóltak egymáshoz, majd Mendez igy összegezte a benyomását:
– Mindenen meglátszik, hogy a Faubourg tüntetni akar. Tüntetni akarnak a
családi kincseikkel, az izlésükkel, a gondolkozásukkal, egész szellemi
felsőbbségükkel, főképpen a szellemi felsőbbségükkel. De tehetik, és ez
a tüntetés, ha tüntetés is, meg kell adni: szép. Annál szebb, mert
senkit se bántanak vele. Veszi észre, hogy a nem közülök valót csak
azzal különböztetik meg, hogy velük szemben egy fokkal még kedvesebbek,
mint egymással szemben?…
– Én mást veszek észre, – felelt a részeg. – Azt, hogy ez az épület egy
nagy egérfogó.
– Tessék? – kérdezte Mendez.
– Ugy értem, – folytatta Lebreton, – hogy csodálatosan szerencsétlenül
van épitve. Én legalább még sohase láttam ilyen eszményi tűzfészket. És
megfoghatatlan könnyelmüséggel olyan sok embert bocsátottak be, hogy ez
megcsufolása minden köteles vigyázatnak. Ha itt véletlenül tüz üt ki…
például rövidzárlat esetén, vagy ha a kinematográfos-sátorban csinál
bajt egy kipattanó szikra… innen ugyan egy egér se menekül ki. De hát ez
senkinek se jutott eszébe?!
Mendez nevetett.
– Ha az ember mindig ezt forgatná a fejében, soha se mehetne se bálba,
se szinházba.
– Persze, – szólt ismét Lebreton, – ha ezt az épületet az előkelőségek a
maguk céljaira alkalmasnak találták, a hatóságot képviselő uraknak nem
juthatott eszébe, holmi tüzbiztonsági követelésekkel alkalmatlankodni –
ilyen előkelőségeknek!
De más foglalta el a figyelmüket. Valami moraj futott végig a hölgyek és
urak tömegén.
– Pont három! – szólt Mendez. – Andrea hercegnő megérkezett!
S a karzati helyeikre siettek, a bevonulást nézni.
– Látja? – fecsegett Mendez. – Ez a nyolc frakkos fiatalember… csupa
gróf és herceg… egyik se lehet több tizenhat esztendősnél… ezek az
apródokat jelentik. És mennyi lakáj a hercegnő előtt!… Nyolckaru
gyertyatartókat visznek… ahogy hajdan világitották meg az utat a királyi
vérből valóknak… A régi világ, a rokokó szellője csapja meg az embert…
– Nem ismerik el a villamosságot, – jegyezte meg Lebreton.
– Nézze, – folytatta Mendez, – ezek a hölgyek, akik Andrea hercegnő
uszályát viszik, a legrégibb francia nevek viselői… mind egy-egy
történelmi nevü nagyurnak a felesége… És nézze, nézze azt az óriást, két
lépésnyire az udvarhölgyek mögött!… Ez Guise herceg, Franciaország
leggazdagabb és legerősebb embere… leüti az öklével a bikát!… meg tudom
érteni, hogy egymaga képviseli az egész testőrséget… és ennek az urnak
az a büszkesége, hogy Andrea hercegnő a „szolgálattevő kamarás“ cimmel
tüntette ki!…
Mikor a megnyitó szertartása véget ért, a két ujságíró lement a
karzatról. Mendez ugy tervelte, hogy előbb a már élénkülni kezdő vásárt
járja végig, s csak azután néz be a mutatványos sátrakba.
Egy darabig még együtt maradtak.
– Látta-e valaha Andrea hercegnőt közelről? – kérdezte Mendez
sétaközben. – Én láttam. Kivágott ruháiban a vállát, a karját és a
keblét is. A bőre határozottan alabástrom-fehérségü és szinte áttetsző.
Ha nem látta még, érdemes megnéznie; nem igen láthat ilyet. Minden kis
erecske meglátszik rajta, feltünően kék vonalakban. Ez a bőr
pókháló-vékonyságuvá finomodott a századok vagy ezerévek folyamán; egy
darab művelődés-történetet olvashat le róla az ember.
Aztán hallgatag szemlélgették a vásár közönségét, erre-arra járkálva.
– Az bizonyos, hogy az asszonyaik és leányaik gyönyörüek, – szólt végre
Lebreton.
– Például ez a kis lány itt ni! – fecsegett ujra Mendez. – Ez egy
Rohan-kisasszony. Most lett menyasszony; a vőlegénye az a fiatalember,
akivel beszélget, Tréguier márki. Teringettét, nem sok hiányozhatik
hozzá, hogy ezek meg legyenek elégedve a sorsukkal! Mindegyik egy-egy
birodalmat mondhat a magáénak; azonkivül fiatalok, egészségesek, szépek,
kedvesek. És nézze, nézze azt a gyönyörü asszonyt! Ez Páris legragyogóbb
teremtése. Lantenac márkiné. Azt mondják róla, hogy halálosan szerelmes
Rochebaron grófba, akit most neveztek ki nagykövet-helyettesnek, nem
tudom, hová… és hogy ugyancsak flörtöl vele. Persze, a grófnak ott kell
lennie, ahol a márkiné van!… igen, az az ur az, akinek az arcát előbb
nem láthattam jól, most ráismerek!… Nini, magukra maradnak! Nézze,
nézze, hogy beleolvadnak egymásnak a tekintetébe!… Bizony isten, nem
nagyon titkolóznak! Talán ott tartanak, hogy már nem is képesek
titkolózni. Ugy látszik, elérkeztek a flört utolsó állomásához; éppen
most lehetnek az elhatározó pillanat előtt vagy – egy pár órával utána.
Becsületemre, szinte fölfalják egymást a tekintetökkel. De hát hol van
az öreg márki?! Az öreg férjek ilyenkor soha nincsenek jelen!
Tovább sétáltak s Mendez mindenütt elragadtatással nézegette az eléje
táruló ritka látványosságot.
– Akármi az ember meggyőződése, – folytatta, – lehetünk hivei a
társadalmi forradalomnak… legyünk szoczialisták vagy akár anarkisták…
magam is ó-radikális vagyok… de azt az egyet meg kell adni, hogy ezek az
emberek szebben tudnak élni, mint mi!… hogy ők azok, akik a legszebben
tudnak élni! Szebben tudnak élni, mint mi, és szebben tudnak meghalni.
Még meghalni is szebben tudnak! Ahogy elnézem őket, minden percben az
jut eszembe, milyen gyönyörüen tudtak meghalni ezeknek az embereknek az
ősei a nagy forradalomban, az asszonyok csak ugy, mint a férfiak! Milyen
nyugodtan néztek farkasszemet a halállal, milyen felsőbbséggel tudták
lenézni az őket lemészárló csőcselék-hordát!
– Tudja, én azt hiszem – vitatkozott Lebreton, – hogy ez csak fenséges
szinészkedés volt. A bensejükben azért remegtek. A hiuság, vagy ha ugy
tetszik: a büszkeség sok önmegtagadásra teszi képessé az embert. Nem
akarták elárulni a megvetett, a gyülölt csőcselék előtt, hogy félnek,
reszketnek, vért izzadnak, hogy érzik a legyőzetésüket. Egyetlen
megtorlásuk a tüntető megvetés lehetett. Hadd pukkadozzanak a nyomorult
hóhérok arra a gondolatra, hogy boszuálló embertelenségük nem ér föl
hozzájuk, nem éri el a célját, mert hiszen ők nem félnek a haláltól! És
erőt vettek, nem az érzésükön, mely kétségbeesetten ragaszkodott az
élethez, hanem: a külsejükön – amiben már volt gyakorlatuk. Volt idejük
készülődni erre a fenséges szinészkedésre és jól összeszedték minden
szinészi képességüket, külsejükön való minden uralmukat, hogy szépen
szerepelhessenek, szépen játszhassanak. Beleélték magukat a szerepükbe,
mint a jó komédiás, és minden erejükkel rajta voltak, hogy a nagy
jelenetek idején kiverjék a fejükből a rettenetes valóságot. Talán az
utolsó percig reménykedtek valami csodában. Mindegyik.
– Nem – felelt Mendez. – Nem féltek a haláltól. A gondolkozásuk tette
képessé őket arra, hogy hősiesen haljanak meg. Bölcsebb módon tudtak
gondolkozni életről-halálról, mint a csak ösztöneinek élő, műveletlen
ember; bátrabb szivvel, nagyobb magaslatról nézték le a halált. Tisztább
fejjel néztek szembe azzal a kényszerüséggel, hogy egyszer ugy is meg
kell halni, s hogy tulajdonképpen mindegy, mikor hal meg az ember, ha
már meg kell halni. A vérükben volt, abban a tömérdek csatát kiállott
vérben, hogy ne tulajdonitsanak az életnek nagyobb fontosságot, mint
amennyit érdemel, s az elmulás gondolatával nyugodtabban nézzenek
szembe, mint az állat-ember, aki csupa nyers élet-ösztön. Ez tette őket
elég erőssé arra, hogy a sakkparti mellől olyan hidegvérrel menjenek a
halálba, mintha esküvőre mennének, hogy társas-játékokkal szórakozzanak
a pokol előtornácában, hogy végig szépen éljenek. Másfajta emberek ezek,
mint mi, kedves Lebreton! Higyje el, másfajta emberek!