IV.

Négy óra tájban Lebretonból kitört a részegség.

– Nem birok tovább járkálni, – szólt a másik ujságiróhoz. – Eldülök a

fáradságtól; pihennem kell egy kicsit.

Elváltak, azzal, hogy este kilenckor találkoznak. Mendez benézett egy

mutatványos sátorba; Lebreton pedig leült a hallnak abban a részében,

ahol pezsgőt árultak.

Megivott egy pohár pezsgőt, abban a hiszemben, hogy ez egy kicsit föl

fogja frissiteni, s hátradőlt a karosszékén. Nyomban elaludt.

Azt álmodta, hogy Mendezzel járkál, az esthomályban, zord

sziklahasadékok között. Egyszerre még sötétebb helyre érnek és valami

nagy, fekete barlangnyilás tátong előttük. Mendezre pillant és csak most

látja, hogy Mendeznek babérkoszoru van a fején, és hogy Mendez nem

Mendez, hanem Vergilius. Aztán megint a barlangnyilásra pillant és

észreveszi, hogy az voltaképpen egy roppant kapu, amelyen valami fölirat

olvasható. Az ő szeme nem tudja kibetüzni a föliratot, de

Vergilius-Mendez leolvassa az ismeretes szavakat: „Per me si va nella

città dolente, per me si va nell’ eterno dolore…“ Mendez-Vergilius tehát

a pokol előtornácába vezeti…

Belépnek s megpillantják az árnyékokat. Eleinte csak sóhajtozó s halkan

nyögdécselő lelkekkel találkoznak, de utóbb rémes emberi vázalakok közé

kerülnek, akiknek fekélyrágta testét undok sebek boritják, akiknek

szeméből csurog a vér, akik a fogaikat csikorgatják, akik vadállati

hangokon üvöltöznek.

Aztán az Apokalipszis szörnyeit látják. Szem nem látta rémeket,

csoda-borzalmakat… és hallja, amint Vergilius-Mendez suttogó hangon

magyarázza:

– Ezek a Be Nem Telt Vágyak. Ezek a Nem Viszonzott Érzések. Ezek a

Megbénitott Törekvések. Ezek a Hasztalan Önfeláldozások.

És aztán:

– Ez a Párja Után Hiába Sóvárgó Szerelem. Ezek a Meg Nem Született

Gyermekek. Ez az El Nem Mondható Fájdalom. Ezek a Titkolt Szégyen

Könnyei.

Aztán még sötétebb helyre érnek. Már nem lát semmit s mintha

füstgomolyagok csipnék a szemét. A suttogó hangot nem hallja többé;

Mendez-Vergilius eltünt. Éktelen orditozást hall, aztán rettenetes

dübörgés keletkezik, s a kétségbeesetten üvöltöző hangok egyre

siketitőbbé válnak. Egyszerre lángnyelvek csapnak el a szeme előtt. A

hirtelen kilobbanó fénynél roppant füsttengerben látja maga előtt az

egész poklot. A folyton sürüsödő, mind feketébb, fojtó párával teli,

rettenetes füstben minden emberi alakból kivetkőzött idomtalan lényeket

lát, amint vad összevisszaságban kergetőznek, egyetlen szörnyü

gomolyagba kavarodva; egymás nyakára hágva, egymást gázolva, tépve,

marva; kétségbeesetten tülekedve, birkózva, orditozva, sikoltozva,

visitozva; egymást rángatva, rázva, fojtogatva, rugdalva, taposva.

Megdobban a szive s fölriad.

Mi ez? Megdörzsöli a szemét. Fölébredt és még folyton maga előtt látja a

pokolt.

Tekintete az álomképre mered és szinte megüvegesedik. A szeme kidülled…

és nem érti.

Csak a borzalmas feketeséget látja. A mindinkább sürüsödő füsttengert, s

ebben a vadul rohanó, egymással viaskodó, verekedő, egymás hátán és

fején taposó, bömbölő és sikoltozó, eltorzult arcu, idomtalan alaku

emberi állatokat, amint egymáson keresztül gázolni iparkodnak. Orra,

szája megtelik a sürü párával; a szörnyü füst fojtogatni kezdi; köhögés

fullasztja, száraz, torkot és tüdőt kaparó, szuró köhögés.

Egyszerre a lángnyelvek szinte megcsapják a szemét. Valami nagy

világosság támad körülötte. A részeg végre megérti. A bazár ég.

És részegebb, mint valaha.

Azt hiszi, nem tud a lábára állni és megint csak maga elé mered.

– Furcsa! – szól magában. – Most meg kell halni! Ki hitte volna?! Egy

perc és ez a halál! Még egyet-kettőt köhögök, aztán megfulok… örökre

elalszom és pont!

Megpróbálja, de nem tud mozdulni és bambán nézi a szörnyü szinjátékot.

Látja, az elhagyott sátorból, az előkelők egész seregét, hogyan

igyekszik menekülni egy irányba, a nagy bejáró felé; hogyan torlódnak

egy roppant hustömeggé; hogyan erőlködnek ellökni, félrerugni,

leteperni, átgázolni egymást. Látja a menyasszonyt, amint

legyezőcsapásokkal akarja lefejteni karjáról a vőlegényt, aki elbotlott

s akin keresztül taposnak. Látja, hogy Beaurepaire herceg és Mendez

fojtogatják egymást. Aztán Rochebaront pillantja meg, aki Lantenac

márkinét a hajánál fogva tépi le magáról. És látja az óriást, amint

homlokon rugja Andrea hercegnőt, aki hanyatt esett és belekapaszkodott a

lábába.

S mialatt mindezt tehetetlenül nézi, részeg fejjel azt kérdezgeti

magában:

– Miért tülekednek ezek mind egy irányba?!…

A kóválygó fejben hirtelen megvillan valami.

Valahol egy ajtócskát látott, de már nem emlékszik, hogy hol.

Összeszedi minden erejét, föltámolyog a székéről… az inai engednek. Még

egy rettenetesen nehéz erőfeszités… s az utolsó rugaszkodással, amelyre

még képes, megkockáztatja azt, ami a legesztelenebb. Nekiront a tűznek,

amerre szabad az ut.

Régi és uj világ: Elbeszélések · 第 56 / 195 题