Négy óra tájban Lebretonból kitört a részegség.
– Nem birok tovább járkálni, – szólt a másik ujságiróhoz. – Eldülök a
fáradságtól; pihennem kell egy kicsit.
Elváltak, azzal, hogy este kilenckor találkoznak. Mendez benézett egy
mutatványos sátorba; Lebreton pedig leült a hallnak abban a részében,
ahol pezsgőt árultak.
Megivott egy pohár pezsgőt, abban a hiszemben, hogy ez egy kicsit föl
fogja frissiteni, s hátradőlt a karosszékén. Nyomban elaludt.
Azt álmodta, hogy Mendezzel járkál, az esthomályban, zord
sziklahasadékok között. Egyszerre még sötétebb helyre érnek és valami
nagy, fekete barlangnyilás tátong előttük. Mendezre pillant és csak most
látja, hogy Mendeznek babérkoszoru van a fején, és hogy Mendez nem
Mendez, hanem Vergilius. Aztán megint a barlangnyilásra pillant és
észreveszi, hogy az voltaképpen egy roppant kapu, amelyen valami fölirat
olvasható. Az ő szeme nem tudja kibetüzni a föliratot, de
Vergilius-Mendez leolvassa az ismeretes szavakat: „Per me si va nella
città dolente, per me si va nell’ eterno dolore…“ Mendez-Vergilius tehát
a pokol előtornácába vezeti…
Belépnek s megpillantják az árnyékokat. Eleinte csak sóhajtozó s halkan
nyögdécselő lelkekkel találkoznak, de utóbb rémes emberi vázalakok közé
kerülnek, akiknek fekélyrágta testét undok sebek boritják, akiknek
szeméből csurog a vér, akik a fogaikat csikorgatják, akik vadállati
hangokon üvöltöznek.
Aztán az Apokalipszis szörnyeit látják. Szem nem látta rémeket,
csoda-borzalmakat… és hallja, amint Vergilius-Mendez suttogó hangon
magyarázza:
– Ezek a Be Nem Telt Vágyak. Ezek a Nem Viszonzott Érzések. Ezek a
Megbénitott Törekvések. Ezek a Hasztalan Önfeláldozások.
És aztán:
– Ez a Párja Után Hiába Sóvárgó Szerelem. Ezek a Meg Nem Született
Gyermekek. Ez az El Nem Mondható Fájdalom. Ezek a Titkolt Szégyen
Könnyei.
Aztán még sötétebb helyre érnek. Már nem lát semmit s mintha
füstgomolyagok csipnék a szemét. A suttogó hangot nem hallja többé;
Mendez-Vergilius eltünt. Éktelen orditozást hall, aztán rettenetes
dübörgés keletkezik, s a kétségbeesetten üvöltöző hangok egyre
siketitőbbé válnak. Egyszerre lángnyelvek csapnak el a szeme előtt. A
hirtelen kilobbanó fénynél roppant füsttengerben látja maga előtt az
egész poklot. A folyton sürüsödő, mind feketébb, fojtó párával teli,
rettenetes füstben minden emberi alakból kivetkőzött idomtalan lényeket
lát, amint vad összevisszaságban kergetőznek, egyetlen szörnyü
gomolyagba kavarodva; egymás nyakára hágva, egymást gázolva, tépve,
marva; kétségbeesetten tülekedve, birkózva, orditozva, sikoltozva,
visitozva; egymást rángatva, rázva, fojtogatva, rugdalva, taposva.
Megdobban a szive s fölriad.
Mi ez? Megdörzsöli a szemét. Fölébredt és még folyton maga előtt látja a
pokolt.
Tekintete az álomképre mered és szinte megüvegesedik. A szeme kidülled…
és nem érti.
Csak a borzalmas feketeséget látja. A mindinkább sürüsödő füsttengert, s
ebben a vadul rohanó, egymással viaskodó, verekedő, egymás hátán és
fején taposó, bömbölő és sikoltozó, eltorzult arcu, idomtalan alaku
emberi állatokat, amint egymáson keresztül gázolni iparkodnak. Orra,
szája megtelik a sürü párával; a szörnyü füst fojtogatni kezdi; köhögés
fullasztja, száraz, torkot és tüdőt kaparó, szuró köhögés.
Egyszerre a lángnyelvek szinte megcsapják a szemét. Valami nagy
világosság támad körülötte. A részeg végre megérti. A bazár ég.
És részegebb, mint valaha.
Azt hiszi, nem tud a lábára állni és megint csak maga elé mered.
– Furcsa! – szól magában. – Most meg kell halni! Ki hitte volna?! Egy
perc és ez a halál! Még egyet-kettőt köhögök, aztán megfulok… örökre
elalszom és pont!
Megpróbálja, de nem tud mozdulni és bambán nézi a szörnyü szinjátékot.
Látja, az elhagyott sátorból, az előkelők egész seregét, hogyan
igyekszik menekülni egy irányba, a nagy bejáró felé; hogyan torlódnak
egy roppant hustömeggé; hogyan erőlködnek ellökni, félrerugni,
leteperni, átgázolni egymást. Látja a menyasszonyt, amint
legyezőcsapásokkal akarja lefejteni karjáról a vőlegényt, aki elbotlott
s akin keresztül taposnak. Látja, hogy Beaurepaire herceg és Mendez
fojtogatják egymást. Aztán Rochebaront pillantja meg, aki Lantenac
márkinét a hajánál fogva tépi le magáról. És látja az óriást, amint
homlokon rugja Andrea hercegnőt, aki hanyatt esett és belekapaszkodott a
lábába.
S mialatt mindezt tehetetlenül nézi, részeg fejjel azt kérdezgeti
magában:
– Miért tülekednek ezek mind egy irányba?!…
A kóválygó fejben hirtelen megvillan valami.
Valahol egy ajtócskát látott, de már nem emlékszik, hogy hol.
Összeszedi minden erejét, föltámolyog a székéről… az inai engednek. Még
egy rettenetesen nehéz erőfeszités… s az utolsó rugaszkodással, amelyre
még képes, megkockáztatja azt, ami a legesztelenebb. Nekiront a tűznek,
amerre szabad az ut.