Teljesen megnyugtat és kibékit a lelkiismeretemmel az, hogy rajtam nem
fog mulni, ha nem lesz elégedett. Én minden igyekezetemmel rajta leszek,
hogy hálásnak bizonyuljak.
Talán nem is lesz baj. A férjem önfejü, nagyon különködő, egy kissé
hóbortos is… ugy nézem, idegesebb, mint szeretném… de nagyon jó ember.
Sziveljük, kedveljük egymást; tud kedves lenni, ha akar. Kell-e több is
a hosszu együttéléshez? – nem tudom. Ebben az egyben nincsenek
tapasztalataim.
De hát mivel ejtettem meg őt?… mivel dúltam fel a lelkét egészen az
esztelen házasságig?… mi tette, hogy éppen én vagyok az, aki neki
ennyire tetszik?… – kérdezed te, amig én folyton másról beszélek.
Igazad van: bőven láthatott nálam szebbeket, tisztábbakat, talán még
kedvesebbeket is… és mégis!…
Nem, Rolla, nem asszonyi ravaszkodással, nem kedveskedéssel és
kacérkodással, nem furfanggal, ármánykodással, nem cselfogásokkal és
hosszas diplomatizálással hóditottam meg őt, hanem egy régi
operaáriával.
– Ó, ó! – hitetlenkedel, mikor ezt olvasod – hogyan, ezt a Loreley tette
volna, az énekével?!… No, ezt sohase hittem volna!
Hogy egy percig se gondolj hazug dicsekvőnek, sietek hozzátenni: egy
régi operaáriával, amelyet nem én énekeltem.
Az én énekemben nincs ennyi bűbáj. Ha akarod, elismerem, hogy egyáltalán
semmi bűbáj benne.
Különben, aki énekelte, az szintén nem gondolt holmi varázslatra. Maga
az ária volt az okozója mindennek.
Azt kivánod, ugy-e, hogy: hamar áruljam el a receptet! Valljam ki,
melyik az az ária, amelylyel nagyhercegeket lehet fogni és mindjárt
férjnek!… amelyet el se kell énekelni, ha az embernek nincsen elég szép
hangja… elég, ha másvalaki énekli s a nagyherceg mégis a mi javunkra
őrül meg!… Hol van, ugy-e, melyik operából való?
Nem tudom megmondani.
Láttam, hallottam egyszer ezt az operát, de a cimére nem emlékszem;
talán soha se is tudtam. Ki irta a zenéjét? – csak találgathatom. Valami
nagyon régi olasz opera lehet, amely már ide s tova egy negyedszázad óta
végképen kiment a divatból.
Hat vagy hét esztendős lehettem, amikor egyszer az apám meg az anyám
magukkal vittek az operaházba. Szinházban akkor voltam először; a
szüleimmel: először és utoljára. Ezt az operát adták.
Még ma is emlékszem rá, hogy az apám meg az anyám közt ültem a karzaton
és hogy az apám minduntalan rám nézett, mosolyogva azon, hogy milyen
ámulattal meresztgetem a két nagy szememet. És még ma is látom azt a
képet, amely elém tárult, amikor az ouverture elhangzása után a függöny
felgördült. Az erdő egy tisztásán hatalmas pásztortűz ég és a tűz körül
cigány-karaván ugrándozik vigan: barna képü, tarka-barka ruhás legények
és lányok, öregek és gyermekek, akik valami különös nótát énekelnek és
többször is elülről kezdik, ugy, hogy a nóta első szavai örökre
bevésődnek az emlékezetembe:
A rőzse, ropog, a tüz lobog,
Cigányleányok boldogok;
Lobog a tüz, a tüz!…
Az opera meséjét hiven akkor se tudtam volna elmondani. Akármennyire
érdekelt mindaz, ami a szinpadon történik, s akármennyire figyeltem,
füllel, szemmel, bizonyosan szájjal is: az egészet nem értettem meg jól.
De amit megértettem belőle, azt soha semmi se verte ki az
emlékezetemből.
Amit már akkor – vagy lehet, hogy az emlékeimmel foglalkozva, később –
megértenem sikerült, körülbelül ennyi:
Kóbor cigányok meglelik az erdőn egy nagyon gazdag angol gróf árva kis
leányát, aki valahogyan eltévedt. A picike grófkisasszony csodálatosan
hasonlit az egyik kis cigányleányhoz, Lilliashoz. A cigányok
levetkőztetik a kis Ellent, rongyokba bujtatják és maguknál tartják;
Lilliast pedig felöltöztetik a grófkisasszony szép ruhácskáiba, a
lelkére kötik, hogy el ne árulja őket, s elviszik a grófkisasszony
gyámjához. Nyilván azzal a számitással cselekszik ezt, hogy annak idején
Lillias jusson hozzá a kis Ellen örökségéhez és hogy ők majd pénzt,
kincseket csikarhassanak ki a tulajdon vérüktől. A gyám meg az árva
gondviselői Ellennek vélik a szép ruhába öltöztetett kis cigányporontyot
és Lillias a kastélyban nő fel, mint a gróf nagy vagyonának örököse, mig
Ellen a karavánnal marad, lassankint elfelejti a multat, a homályos
emlékeit már csak álomnak képzeli és olyan lesz, mint akármelyik
cigánylány. Idővel Lillias is ugy megváltozik, hogy senki se ismerne rá
az egykori kis cigányra. Finom, uri kisasszonynyá serdül fel és bár
tudja, hogy ő valójában nem Ellen grófkisasszony, hanem Lillias, mind
ritkábban gondol rá, hogy azok, akik őt ide hozták, nemsokára
jelentkezni fognak és majd részt kérnek a kincseiből. Már ő is csak
homályosan emlékszik arra az időre, amikor az erdőben vidáman táncolt a
tüz körül, sötét arcu legények és rongyos lányok társaságában. Pedig
rosszul érzi magát a hideg csarnokokban, az unalmas rokonok közt, kivált
ha a hozományra pályázó lordok illedelmes udvarlását kell hallgatnia. Az
életét nagyon egyhangunak találja; a kényelem nem elégiti ki, nem teszi
boldoggá; álmodozóvá válik… vár valakit, nem tudja kit, aki elvigye, nem
tudja hová… A karaván ekközben, mindig a közelből, türelmesen lesi a
prédát; azt az időt, amikor Lillias nagykoruvá lesz vagy férjhez megy
valami előkelő urhoz. De történik valami, amire a karaván nem számitott.
Volt köztük egy fiu, Sorry nevü, akiből időközben hatalmas legény lett.
Ez a Sorry mindnyájok között a legerősebb, a legügyesebb, a legfürgébb,
a legeszesebb; azért, fiatalsága ellenére, a bölcs Raven apó halála után
őt választják meg vajdának. És Sorry vajda, aki az egész karavánnal
együtt folyton lesi Lilliasnak minden lépését, beleszeret ebbe a szép
urikisasszonyba, aki az ő fajtájából való. Dühösen féltékeny azokra a
lordokra, akik a Lillias kezére pályáznak; a fogait vicsorgatja, ha azt
hallja, hogy a karaván alig várja már Lilliasnak a férhezmenetelét;
végül, nem tudom, mennyi és micsoda nehézség leküzdése után, uri ruhába
öltözik és megjelenik azokban a társaságokban, a hová az
ál-grófkiszasszony jár, hogy közelebbről és többször láthassa Lilliast.
De nem lehet árulója a rábizott ügynek; Lilliast se akarja megfosztani
attól a gazdagságtól, a melyhez hozzászokott; tudja, hogy egy
vigyázatlanul kiejtett hangos szó elárulhatja Lilliast is; azért még
Lilliasnak se szól semmiről és csak vár, folyton féltékenykedve és
reménytelenül epedve. Hanem ekkor Lilliast megkéri az indiai alkirály
fia. Lilliasnak ez a kérő se tetszik; egy sötét arcu fiatal ember
tetszik neki, aki csak messziről nézi őt, de mindig nézi. Ez az, akit
vár, hogy elvigye, nem tudja hová. Azért kosarat akar adni az alkirály
fiának, de a rokonság nem szeretné, ha Lillias elszalasztaná ezt a nagy
szerencsét és elhireszteli, hogy a grófkisasszony férjhez megy, elviszik
Indiába. Tehát arról van szó, hogy Lillias eltünjék örökre; hogy
elvigyék messzire, a hová a cigányok nem mehetnek utána. És Sorry vajda
most már nem gondol egyébbel, csak azzal, hogy mindenkorra elveszitheti
Lilliast: nem várhat tovább. Belopózik Lilliashoz és elmondja, hogy ki
ő; megvalja szerelmét és könyörög neki, hogy ne menjen Indiába az
alkirály fiával, hanem hagyjon ott mindent, gazdagságot, vőlegényt, uri
rokonságot és menjen vele, vissza, az erdőbe. Lillias megrázkódik;
sajnálja otthagyni az uri módot, de fél, hogy a cigányok bosszuállása
utoléri Indiában is. Sorry megnyugtatja. Ha elviszi a szive, ám menjen
és vigye magával minden kincsét: a cigányok nem fogják részüket
követelni; ő a vajda, ő parancsol nekik. De ha nem szereti azt az
embert, ugy jőjjön vele. Nincs szebb, mint az erdő; nincs szebb élet,
mint a cigányélet; a boldogságot nem találhatja meg a hideg
csarnokokban, csak a pásztortűz mellett. Lillias ingadozik. Ekkor Sorry
vajda leborul Lillias lábához és esdekelni kezd neki: hallgassa meg az ő
tüzes szerelmét! Mialatt esdekel és Lillias nem tudja, mit válasszon: a
gazdagságot-e, vagy azt a sötét arcú fiatalembert, akire várt? – a
czigányok, akik féltik a régóta lesett kincset, Sorry tilalma ellenére a
kastély körül ólálkodnak. Attól tartanak, hogy a vajda veszedelembe
jutott; tudatni akarják vele, hogy a közelben vannak s hogy készek
segítségére sietni; azért jelt adnak neki, s míg Sorry térdepelve eseng
Lillias lába előtt: kívülről, a park bokrai közül, felhangzik s egyre
tisztábban hallatszik a cigánynóta, az a nóta, amelyet Lillias jól
ismer. Ennek a nótának a hallatára Lilliast elfogják gyermekkorának az
emlékei; a szíve megszólal, a vére feltámad, s nem tud ellentállni annak
a vágynak, hogy minden gondolkozás nélkül odaadja magát ennek a
sötétarczú, égő tekintetű fiatalembernek, aki az ő fajtájából való.
Feleletül a könyörgő-áriára, ő is énekelni kezdi a czigánynótát: a
szabad élet, az erdő, a tűz dicséretét, aztán ráborul szerelmesére;
igen, otthagy mindent, gazdagságot, előkelő vőlegényt, úri rokonságot, s
megy vissza az erdőbe, ezzel a barna legénynyel, rongyos
czigányasszonynak.
Hogy aztán az igazi örökös hozzájut-e az egész örökrészéhez, vagy a
karzat kedvéért a cigányokkal kiegyezik ötven százalékra?… és hogy a
megtalált igazi grófkisasszony a hosszas cigányélet után hogyan fog
viselkedni a kastélyban, vagy talán az indiai alkirály fiának oldalán?…
ezt már nem tudom, de nem is érdekel; téged sem.
Elég az hozzá, Lillias története igy él a lelkemben, ahogyan elmondtam.
Igy emlékezem rá… vagy – mert akkor a történet egyik-másik részét nem
értettem meg s a hézagokat utóbb a képzeletemnek kellett kitöltenie –
emlékezetemnek és képzeletemnek ebben a szövedékében alakult ki előttem
Lillias regénye. Talán nem is egészen igy van abban a régi operában; azt
se bánom.
Ez a gyermekes, együgyü, cifra képtelenségektől tarkáló mese akkor igen
nagy hatást tett rám. Az első szinházi előadás minden gyermeket
fölizgat; egy uj világot tár fel előtte; megrázkódtatja az egész
képzeletét. De más gyermeknél az uj benyomások hamarosan elsöprik a
régieket. Nekem sokáig ez maradt az egyetlen szinházi élményem. A
szüleim nemsokára meghaltak; mind a ketten ugyanabban az évben. Rövid,
boldog gyermekkor után nagyon szomoru napok virradtak rám; nem volt
többé, aki elvigyen az operaházba, és sok esztendő mult el, már nagy
leány voltam, amikor ujra szinházba kerültem.
A régi opera melódiái pedig: Lillias sóvárgása, Sorry könyörgése meg a
cigány-nóta egyre ott zümmögtek a fülemben. Milyen mélyre fészkelődnek
lelkünkben a legelső benyomások! És a zenének micsoda bűvös
passepartout-ja van, mely megnyitja előtte a lélek minden rejtekét!…
Milyen sok mindent felejtettem el azóta! Elfelejtettem embereket,
akikkel a szerelmi mámor pillanatait éltem át; se az arcukra, se egy
szavukra, még csak a nevükre sem emlékszem többé. És ezeket az áriákat,
amelyeket egyszer hallottam, hat-hét esztendős koromban, tudni fogom,
amig csak lélekzeni fogok.
Minél szomorubb napokat éltem át régente, minél több időt kellett
töltenem a magánosságban, kábitó, gyötrelmes munkával bibelődve: annál
gyakrabban kerestek fel ezek az édesbús melódiák, az én vigasztalóim.
Mihelyt valami megérintette a lelkemet, vagy mihelyt csend fogott körül:
ujra meg ujra besurrantak a fülembe. Éjjel, mielőtt elaludtam, hizelkedő
macskák módjára doromboltak ágyamban. És ujra meg ujra eszembe juttatták
Lillias egész regényét. Serdülő leány koromban olyan sokat gondoltam
erre, hogy tisztábban láttam magam előtt Lilliast, minden érzésével,
minden gondolatával, mint maga az opera szerzője.
Később, természetesen ritkábban jutott eszembe ez a nagyon is regényes
történet, de valahányszor a melódiák felelevenítették emlékezetemben
Lillias alakját, egy kissé mindig elérzékenyedtem, mintha olyan valamire
gondoltam volna, ami velem magammal történt, ami nagyon, de nagyon
szomoru, ami mindenkit elbúsitana, de amire emlékezni azért mégis jól
esik. Elveszitett kedveseire gondol igy az ember. Ugy tünt fel előttem,
mintha ez a mese hozzátartoznék boldog gyermekkorom szép emlékeihez;
mintha életem egyetlen szép időszakának ez az emlékezetes szinházi est
lett volna a legnagyobb ünnepe.
És ha Lillias története utóbb már nem foglalkoztatott olyan sokat, mint
hajdanában: mindig felizgatott, ha olykor-olykor rá kellett gondolnom.
Minden idegszálam megrezgett ilyenkor, még akkor is, amikor velem már
sokkal cudarabb dolgok estek meg, mint amik az operák hősnőivel
történnek.
De hiszen amikor a Lilliasra való emlékezés elszomoritott és egészen a
könnyezésig meginditott: tulajdonképpen a magam sorsán érzékenyedtem el.
Lilliasban, amint vár valakit, nem tudja kit, aki elvigye, nem tudja
hová: magamra ismertem, magamat sajnáltam, magamat sirattam.
Elképzelheted: soha se akartam beletörődni, hogy ezt a nekem kedves,
nekem szép mesét is örökre el kell veszitenem, mint mindazt, ami a
gyermekkoromban boldoggá tett; hogy amint sorra mindenről le kellett
mondanom, amit egykor az enyémnek mondhattam: azzal együtt, ami nekem
valaha kedves volt, örökre elvész a világból még ez az opera is, talán
csak azért, mert nekem tetszett.
Attól fogva, hogy meg nem tudom keresni, amire szükségem van: éveken át
nem akartam lemondani arról, hogy egyszer majd csak ujra megtalálom
Lilliast, ha nem is a szinpadon, legalább a partiturában vagy a
szövegkönyvben. Egy időben vadásztam a régi operákra; a zenei ócskaságok
szinlapjait mindig végig néztem, a „Lillias“ és „Sorry“ neveket keresve;
átlapoztam sok ma már ismeretlen partiturát; elolvastam egy pár
hasznavehetetlenné vált szövegkönyvet, amelyeknek a cimét gyanusnak
találtam; kérdezősködtem is, azoknál, akikről föltettem, hogy utba
igazithatnak: hiába. Akiket megkérdeztem, véletlenül nem tudtak
felvilágositani.
Végre is bele kellett nyugodnom abba a gondolatba, hogy az én operámat
az idő már régesrég és végképpen eltemette. Alighanem előbb a hazájában,
utóbb nálunk is megbukott és néhány előadás után a könyvtárba, a
zeneművek sirboltjába került. Ami engem egykor annyira megragadott, amit
én most is szépnek találok, az egy cseppet se tetszett másoknak.
Szóval, hogy Lillias örökre eltünt a világból és a róla szóló opera
zenéjének már csak egy pár foszlánya él, az is csak az én lelkemben,
másutt nem.
Nos, egy félesztendővel ezelőtt Mihály nagyherceg, akit akkor még igen
kevéssé ismertem, Gasteinból, ahol épen a kurája után volt, egy kis
automobil-kirándulást akart tenni a Como vidékére. A férjem meglehetősen
rabja a bridge-játéknak és hogy erről a kedves szórakozásáról még néhány
napra se kelljen lemondania, rábeszélte a rendes partnereit, köztük
Morosini grófot is, hogy menjenek vele; de meghivta az urak barátnőit
is, talán csak udvariasságból, talán a nagyobb vigasság okáért, mert az
a hölgy, akit erre az utra is elvitt magával, a legunalmasabb teremtés
minden ballettáncosnő közül a világon.
Morosini gróf, aki a nevetségig féltékeny természetü, nem szívesen vitt
magával, de akárhogy törte a fejét, lehetetlen volt kibuvót találnia,
amit nem csodálnál, ha tudnád, micsoda használhatatlan fejről van szó.
Ezek után képzelj egy kis olaszországi falut, annyi napsütéssel,
amennyit csak el tudsz képzelni, a falu szélén nagyobbacska vendéglőt,
amelynek az emeleten fedett verandája van, a verandán öt urat és öt
hölgyet, akik éppen most szálltak le automobiljaikról és egy kis
mosakodás után rémes étvágygyal esznek, ugy, ahogy csak fejedelmi vérből
származó urak és csak kitartott nők tudnak enni, számitsd ki, hogy az
ételeknek megfelelően hamarjában mennyi bort hajtanak le, és ne felejtsd
el, hogy az öt hölgy közül én vagyok az egyetlen, aki tisztességes
fészekből kelt ki.
Meg kell még jegyeznem, hogy a férjem soha se iszik; kénytelenségből az
evésben is igen mértékletes; és meglehetősen szükszavu ember. De soha se
a rangjával, se a hallgatagságával nem feszélyezett senkit; nem szokott
olyan arczokat vágni, amelyeknek a látásától a többiekbe is belefagy a
szó.
Akkor is, mialatt mi még ettünk, csak annyit mondott, hogy „egy kicsit
kinyujtóztatja a lábát“, aztán magunkra hagyott bennünket, egy
negyedóráig odalenn sétálgatott és közben néhány szót váltott a
chauffeur-ökkel, majd olyan szótlanul s olyan észrevétlenül tért vissza,
mintha maga is a chauffeur-ök egyike volna, aki valami utasitásért jött.
Ha véletlenül nem hagy magunkra, talán előbb is, utóbb is mérsékeltük
volna magunkat; egy nagyherczeg jelenlétének rendszerint van egy kis
fékező hatása bármely társaságban. De az eltávozásával minden tekintet
alól felszabaditott bennünket, s a hogy eltünt, olyanformán éreztük
magunkat, mint azok az urak, akik az előkelő dámák kegyes visszavonulása
után végre a dohányzóba juthattak. Szóval nagyon pajkos dolgokra
terelődött a szó, s a vidámságba annyira belemelegedtünk, hogy a hangunk
akkor se szállott lejebb, amikor észrevettük, hogy ujra közöttünk ül. A
sok hirtelen lenyelt bor épen akkor kezdett hatni; talán meg se láttuk,
hogy már visszatért az asztalhoz; tudtuk, hogy nem zavarjuk, mert ha ő
maga komoly ember is, nem elrontója semmi jó tréfának, s legfeljebb
mulat rajtunk, hát ugy viselkedtünk, mint a hadnagy és főhadnagy urak
sok pezsgő után, ha az ezredes bátoritó mosolygásából megértik, hogy a
szokott hang most már nem kötelező.
Meg kell vallanom, hogy a nagyon fűszeres társalgásban én játszottam a
vezérszerepet, és azt is, hogy az illetlenkedésnek ebben a versenyében –
mit mondjak? – bajnoki cimet szerezhettem volna. Esküszöm neked, minden
számitás nélkül, szinte öntudatlanul, őszinte pajkosságból történt. Nem
jutott eszembe, hogy ezzel magamra vonhatom a nagyherceg figyelmét.
Távol volt tőlem minden nagyralátás; nem is képzeltem, hogy a többiek
versengenek a nagyherceg érdeklődéséért; azt hittem, csak a ballerinája
számára van szeme. Sőt eleinte ugy tetszett, hogy nem is igen ügyel
ránk.
Csak igen jókedvü voltam; nem tudom, micsoda ördög bujt belém.
Azt hiszem, mindenki kedvesnek és elmésnek talált; nagyon jó napom volt.
Később aztán észre kellett vennem, hogy a nagyherceg, aki messze ült
tőlem, igenis figyel rám. Eleinte komoly maradt s néha halk hangon,
egy-egy szót váltott a szomszédaival, de tekintete egyre gyakrabban
fordult felém s utóbb mosolyogva hallgatta ostobaságaimat, ugyanazzal a
derüvel és jóakarattal, amelylyel az elnéző nagybácsi mulat vásott
kishugának gagyogásán.
De alig hogy észrevettem ezt, történt valami, ami amugy is véget vetett
a jókedvemnek.
Amint véletlenül lepillantottam az utra, egyszerre csak azt látom, hogy
a bokrok közül egy tiz-tizenkét esztendős leányka ugrik elő, megzörgeti
azt az otromba zenélőszerszámot, amelyet talán csörgő-zörgőnek lehetne
nevezni, s aztán danolni meg táncolni kezd, nyilván azért, hogy magára
vonja a verandán ülő uraságok figyelmét s a mutatványa után néhány
fillért koldulhasson tőlük.
Jól láthattam az arcát, s ha azt mondom, hogy nem tudom, mi volt
nagyobb: a meglepetésem-e vagy a megilletődésem, – ezzel keveset mondok.
Inkább azt kellene mondanom, hogy: megdöbbentem. Mintha magamat
pillantottam volna meg valami büvös tükörben.
Éppen ilyen voltam abban az időben, amikor kalapokat szállitgattam haza
azoknak az igen kevéssé előkelő külvárosi hölgyeknek, akik Madame
Clémentine, az én gazdám boltjába jártak vásárolni.
Épen ilyen rongyoska és piszkoska. Épen ilyen becsületes ostobasággal
néztem a világba. Épen ilyen ijedt, de egyszersmind kiváncsi szemmel;
épen ilyen félénk s mégis minden iránt érdeklődő tekintettel; ugyanezzel
a riadt őz-nézéssel, majd a másik percben ugyanezzel a
koldusgyermek-pillantással, amely csupa bámész figyelem, mohó kivánság
és sóvár vágyakozás.
S nemcsak az arcza, hanem az alakja, a mozgása, még a hangja is, olyan
csodálatosan hasonlitott az én régi énemhez, hogy valami borzongás
futott végig rajtam.
A vendéglős emberei el akarták kergetni. Intettem nekik, hogy hagyjék
békén. S mikor elvégezte a táncát, kértem a nagyherceget, engedje meg,
hogy felhivjam a verandára. Közelebbről akartam látni s megmondtam,
miért. A herczeg igent bólintott.
De a kis rongyos egy darabig nem mert a helyéről elmozdulni. Csak amikor
a vendéglős is biztatta: „Eredj!… a nagyuraságok megengedik“ –
bátorodott odáig, hogy megindult a lépcső felé. A lépcső aljához érve
megállapodott s vissza akart fordulni; de a vendéglős emberei feltolták.
A csodálatos hasonlatosság közelről se volt kisebb. Azt hittem, álmodom.
– Énekelj még valamit – szóltam neki, mikor már előttem szégyenkezett.
Nagyon félhetett, mert nem tudta, hová nézzen, s pár pillanatig csak
huzódozott. Végre neki bátorodott s két nagy szemét rám meresztve,
elkezdett énekelni.
Képzeld, hogy a meglepetésem, a megdöbbenésem mennyire fokozódott, és
hogy pár percig micsoda izgalmat állottam ki, amikor már az első
hangjaiból hallom, hogy Lillias sóvárgását énekli! Összerezzentem,
mintha villamos ütés ért volna, s magam is kimereszthettem a szememet az
ámulattól és a megilletődéstől. Babonás lélek azt képzelhette volna,
hogy valami káprázat űz vele játékot. Én egy cseppet se vagyok babonás,
és nem történhetnék velem olyan csoda, amelynek láttára rögtön azt ne
mondjam magamban: mindez csak különös véletlen. De azért az izgalmam nem
volt kisebb. Ime, megtaláltam a rég keresett s már örökre elveszettnek
hitt Lilliast, az Ellen grófkisasszonyhoz csodálatosan hasonló Lilliast,
egy rongyos kis olasz leányban, aki szakasztott olyan, amilyen én voltam
egyszer, régen!
– Hol tanultad ezt? Mi ez, amit énekeltél? – kérdeztem, mikor elvégezte.
Nem tudta.
– Énekeld el még egyszer – kértem.
Elénekelte még egyszer, s most már, hogy felszabadultam az alól az
igézet alól, mely a nem babonás lelket is elfogja egy pillanatra a
rendkivül meglepő, a csodával határos, a libabőrt okozó dolgok láttán,
teljesen átadhattam magamat annak az örömnek, hogy ujra hallhatom azt a
dalt, amely az én szivemhez édesebben szól – mindennél a világon.
Nem tudom elmondani neked, milyen ünnepi megilletődés fogott el, milyen
mély megindultság vett erőt rajtam, és hogy egy pár percig micsoda
érzések kergetőztek bennem. Ismét Lilliasnak éreztem magamat, aki vár
valakit, nem tudja kit, hogy elvigye, nem tudja hová; Lilliasnak, aki
egész életén át vár, vár… Eszembe jutott életemnek minden szomorusága;
életemnek egész szomorusága, egész rettenetes, vigasztalan szomorusága…
Megfelejtkeztem mindenkiről és mindenről a világon… elkezdtem sirni,
aztán zokogni… leborultam az asztalra és percekig zokogtam.
Majdnem mindnyájan azt hitték, hogy nagyon részeg vagyok. Nem csodálom.
Szó se lehet róla, bizony jókora ellentét mutatkozott az előbb egy
cseppet se titkolt kicsapongó jókedvem, meg a közt, hogy nagyon kevéssel
utóbb olyan keservesen zokogtam, mint egy gyermek, aki apját-anyját
siratja. A dámák mosolyogva néztek. Még akkor is mosolyogtak, mikor
végre erőt vettem magamon, s fölemeltem a fejem, hogy könnyáztatta
arcomat egy kicsit megtörölgessem.
Olyan kedvben voltam, hogy nem törődtem senkivel és semmivel. Valami
megkönnyebbülés-félét éreztem; jól esett, hogy egyszer kedvemre
kisirhattam magam. Azt mondhatnám, hogy ebben is gyönyörüséget találtam,
mint magában a dalban, amely nekem olyan szép, hogy megrikat.
Ugy nem gondoltam a többiekkel, mintha ott se lettek volna. Nem bántam,
nevessenek vagy csináljanak akármit.
Odavontam magamhoz a megrémült kis lányt, összecsókoltam a kis piszkos
arcát, aztán elővettem az erszényemet és ami pénz volt benne, azt mind
belegyömöszöltem a kis lány tenyerébe.
– Nesze! – mondtam neki. – Tedd el. Vidd haza. Ez a tied.
Elég sok pénz volt. Ezüst, arany, papir; néhány nagyobb bankjegy is.
A kis lány szótlanul bámult rám s nem tudta, mit csináljon. Látszott
rajta, hogy ijedtség meg aggodalom viaskodik benne valami még nem
ismert, lázas örömmel. Nem mert elmenni vele; alighanem attól tartott,
hogy ebből még nagy baj lehett. De arra se tudta elhatározni magát, hogy
ne fogadja el az ajándékot; nyilván nagyon sajnálta volna, ha vissza
kell adnia. S vágyakozón tekingetett körül egy kis bátoritásért.
Csak akor győzött benne a kapzsiság, mikor biztattam, hogy ne féljen.
Ugy szaladt el, mintha puskából lőtték volna ki, de ahogy leért az
országutra, megállapodott s a messziség biztonságából percekig
nézegetett bennünket.
A hölgyeken észre lehetett venni, hogy holt részegnek néznek és az
ajándékot legalább is tulságosnak találják. Csak én magam nem sokaltam
azért a nagy gyönyörüségért, amelyet nekem már csak Lillias dala
szerezhetett meg.
Morosini, aki mellettem állott természetesen a hölgyekkel tartott, s az
ajándékozás pillanatában bosszuson morogta:
– Maga nagyon részeg.
De ugyanakkor, az asztal másik végén, hosszu hallgatás után egyszerre
csak megszólalt a nagyherceg:
– Nininini! Ennek a leánynak mintha szive is volna.
És többet nem volt szó a dologról.
Vagy tiz nappal utóbb, amikor már mindannyian ismét Gasteinban voltunk,
a nagyherceg eljött hozzám:
– Violetta, akar-e a barátnőm lenni? – kérdezte.
Akartam.
Öt hónap multán közölte velem, hogy elvesz feleségül.
Ime, kedves Rollám, ez a házasságom története. Láthatod… De a férjem
jön; most nem irhatok többet.
_Violetta._