_Vera Violetta – Bécsi Rollának._
Kedves Rollám!
Hát igen. Igaz. Az ujságok nem hazudnak. Csakugyan elválunk. Hat évi
házasság után. Pedig most is sziveljük egymást. Ő, meg vagyok győződve,
ma is szeret. Én ma is tisztelem, becsülöm, vonzódom hozzá. Nem
gyülöltem meg; ma is kedvesnek találom, kedvesebbnek, mint valaha – ha
nem is hozzám valónak. Változatlan hálával gondolok rá, s a hálán kivül,
ha nem is szerelemmel, csakis barátsággal: nem nehezteléssel, haraggal
vagy ellenséges érzéssel.
És mégse lehet másképpen. Most az egyszer igazat kell adnom neki. Abban,
hogy el kell válnia tőlem.
Hol kezdjem, hogy megérthess? Ha más nem, legalább te… az egyetlen, aki
megérthet.
Ott kezdem, hogy a férjem nagyon jó ember… és nem is olyan ideges, mint
képzeltem… de már nem fiatal. Már nincs abban a korban, amelyben valaki
szerelmet tud ébreszteni.
Nem tehet róla. Én se tehetek róla. De épen azok a legnagyobb bajok,
amelyekről senki se tehet.
Erre te azt fogod mondani, hogy én, aki szerelem nélkül mentem feleségül
egy negyvenöt éves emberhez, nem várhattam meg a férjemtől, nem
követelhettem meg tőle, hogy szerelmet tudjon ébreszteni bennem. Igazad
van. Azért erről nem is szólok többet. Csak megemlitettem, mert
fontosnak tartom. Enélkül nem történt volna meg, ami megtörtént. Ha
nincs ez az alap-baj: semmi se történhetik… akármilyen tarka multu
vagyok… vagy talán annál kevésbbé, mert tarka multu vagyok.
Mondom, eszembe se jut szemrehányást vagy kifogást kovácsolni belőle, de
a magyarázatok közül ezt se hagyhattam ki… mert, igenis, egy dolog nem
magyarázhatná meg, ami történt, vagy mondjuk: amit tettem. Többféle
magyarázatra van szükségem, hogy megérthesd és természetesnek találd azt
a cselekedetet, amely lehetetlenné tette, hogy tovább is férj és feleség
maradjunk.
Folytatom. Nem a szemrehányást vagy kifogást. Ami következik, megint
csak magyarázat.
Látnom kellett, hogy a férjem nagyon megbánta azt az áldozatot, amelyre
el kellett szánnia magát, amikor a maga jószántából, igen oktalanul,
felségül vett. Igyekezett nem éreztetni velem, hogy megbánta, de látnom
kellett.
Értem, ha megbánta, hogy feleségül vett. Enélkül is együtt maradhattunk
volna, amig kedvel, amig kedve tartja… És az áldozat igen nagy volt. Ép
olyan nagy, mint amilyen fölösleges. Akkor is azt mondtam, most is azt
mondom: eszeveszettség volt, hogy ilyen áldozatot hozott értem. S talán
nem is annyira az én kedvemért tette, hanem inkább öreggyermekes dacból,
szemben az egész világgal, amely azóta ugyancsak megboszulta magát.
Én mindenesetre ártatlan vagyok benne, ha megtette. Én ezt soha se
kivántam; mi több: annak idején elmondtam neki az aggodalmaimat.
Ó, azt meg kell adnom neki, hogy igyekezett nem éreztetni velem, mik
járnak a fejében! Soha se ismerte el előttem, hogy sajnálja, ami
történt… ellenkezőleg, leplezni akarta ezt az érzést, még több
figyelemmel, még nagyobb gyöngédséggel, mint amelyet valaha tanusitott.
De akárhogy iparkodott rejtegetni a gondolatait, nem tudta eltitkolni
előlem, hogy mi az, ami a rossz óráiban foglalkoztatja. És ez még
nagyobb terhet rótt rám. A figyelmét és a gyöngédségét viszonoznom
illett, ugy-e?! A kötelesség is, a hála is ezt parancsolta. S minél
világosabban láttam, hogy titokban szenved, annál inkább kímélnem
kellett az ingerlékenységét. Annál inkább ügyelnem kellett, hogy – bár
akaratlanul – még csak ügyetlenségből se okozzak boszuságot neki.
Pedig amugy is nehezemre esett: minden csekélységben hozzá igazodnom,
folytonosan csak alkalmazkodni és megint csak alkalmazkodni.
A viselkedésem sohase tetszett igazán neki; más modorhoz szokott. És a
társaságunkat megválogatni se volt könnyü. Azok az emberek, akik közt
élnünk kellett, a legjobb szándékuk ellenére, minden mozdulatukkal,
minden lépésükkel bántották. Még én magam is.
Utoljára már azt sem tudtam: kihez, hogyan, mit szóljak? Kivel szabad
érintkeznem s miképen viselkedjem az „elfogadható“ emberekkel szemben?
Hová lépjek, hogyan mozduljak, kire nézzek rá? – ugy, hogy ezzel neki ne
szerezzek se érthető kellemetlenséget, se érthetetlen izgalmat.
Megmondom neked: furcsának, kicsinyesnek, bosszantónak találtam ezt a
szegény volt nagyurat, aki sehogy se tud egyszerü Romanovics Mihály
lenni, aki akor is egy nagyherceg szemével nézi a világot, amikor már
nem élhet nagyherceg módjára.
Számitsd ehhez, hogy a nyugalmat meg a kényelmet már megszoktam, s ezek
jóvoltát már ép ugy nem éreztem, mint a levegőét az, aki mindig a
szabadban van.
Mit mondjak neked?! Nagyon hiányzott a régi szabadságom. Fogolynak
éreztem magamat, mint Lillias a hideg csarnokokban.
Még jobban is meg tudnám magyarázni a lelkiállapotomat, de minek? Te
kevésből is meg fogsz érteni.
Elég az hozzá: cifra kalitkában laktam, de minden uj nap és minden uj
arc csak uj bosszuságot hozott neki is, nekem is. Ez utoljára engem is
nagyon idegessé tett.
Meg kell jegyeznem: eszemben sem volt, hogy egyszer ki fogok törni. Bár
az életem, kivált az utóbbi időben, majdnem folytonos idegeskedés volt,
s bár minden uj nap mind több apró bosszuságot hozott, mindig azt
mondtam magamban: „Hálásnak kell lenned iránta.“ Nem győztem inteni
magamat: „Hálásnak kell bizonyulnod; ez a legkevesebb, amivel tartozol
neki.“
Annak idején megfogadtam magamban, hogy soha semmit se fogok a férjem
ellenére tenni. És fogadásomat hiven megtartottam – egészen a mult
hétig. Nem mondom, hogy ez nagy önfeláldozásomba és sok gyötrődésembe
került; de igenis, le kellett mondanom ezért sok mindenféléről, amit a
szabadság- és kényelemszeretetem, vagy mondjuk: az önzésem megkivánt
volna.
Azt hittem, mindig igy lesz. Rajta voltam minden hálaérzetemmel, minden
bölcs átlátásommal és minden lelkierőmmel, egész türelmességemmel, hogy
ez mindig igy maradjon. Reméltem ezt és sejtelmem se volt róla, hogy a
házaséletünknek ilyen hamar vége fog szakadni. Nem számitottam rá, hogy
a magamhoz hasonlónak vannak órái, amikor hiába minden bölcs átlátás, a
véralkat kitör és pofon csufolja az észt.
Még csak egyet kell megemlitenem, hogy egész jelentőségében lásd azt a
különben nem valami borzasztó jelenetet, amely a mult héten véget vetett
a regényünknek.
A férjem, mielőtt elvett, igy szólt hozzám, azon a hangon, amelyben
benne van, hogy mindezt nem fogják kétszer mondani, de annál inkább jó
lesz megjegyezni:
– Kedves Róza… (talán te se tudod, édes Rollám, hogy engem az igazi
nevemen Miller Rózának hivnak)… én az egész életen át csak egy dolgot
kérek magától. Azt, hogy soha se tegyen nevetségessé a világ előtt. Amig
ez nem történik meg, senkire se tartozik, senkinek semmi köze hozzá,
hogy mit teszek, kit veszek el… erről a lépésemről csak magamnak
tartozom számadással. De ha maga engemet valaha nevetségessé tesz a
világ előtt; akkor én ostoba fajankó vagyok, aki nem tudta, mit
cselekszik. Ezt az egyet soha se tudnám megbocsátani magának. És
magamnak sem.
Csak annyit feleltem neki:
– Mindig hálás leszek.
Ugy gondoltam. Ez volt a szent elhatározásom; a fogadalmam, ha ugy
akarod… És soha, a legnagyobb mérgemben se jutott eszembe, hogy egyszer
meg fogom szegni ezt a fogadalmat, még pedig nem is nagyon sokára.
És most már elmondhatom azt a bizonyos esetet, amely visszavisz a
variété-szinpadra.
Mit szólsz hozzá?!… Képzeld, megint egy automobil-kirándulás és megint
Lillias!
Hol jártunk, kikkel, mellékes. Csak annyi tartozik a dologra, hogy
nagyobb társaságban már esetefelé, a szakadó eső elől menekültünk be
nyitott gépkocsijainkról egy kis fürdőhely étkező termébe, és mert az
eső sokáig nem akart elállni, ott is vacsoráltunk.
Rosszkedvü voltam; idegesen rosszkedvü. Utközben észrevettem, hogy a
férjem, mint már majdnem mindig, megint neheztel rám valamiért és nem
tudtam, miért. Olyan szavakat szalasztottam-e ki a szájamon, amelyek
férjemet a variété-szinpadra emlékeztették és fölingerelték, vagy a
szemem egy-két Réaumur-fokkal nagyobb melegséget árasztott valamelyik
közönbös emberre, mint amennyi ezt megillette volna? – nem tudtam
kitalálni. Nagyon bosszantott, hogy ártatlanságomban nem is sejtem az
okot s a férjem mégis elégedetlen velem; és ingerültté, durcássá,
dacossá tett az a gondolat, hogy az efféle kellemetlenség már
mindennapos. De türtőztettem magam.
Szerencsétlenségemre, az étkező teremben voltak, akik fölismertek
bennünket – ami azokon a nyilvános helyeken, ahol hébe-hóba
megfordultunk, ritkán esett meg velünk. Egyszerre nagy sugdolózás támadt
a teremben és illetlenül kiváncsi szemek szegeződtek felénk, mint
megannyi gukker, minden tartózkodás nélkül, mereven, kitartóan. Ez a
férjemet mindig igen bántotta. Most is jól láttam rajta a hatást. Mert
bár gyermekkorában – mint a „Gerolsteini nagyhercegnő“ Paul hercegét a
komolyságra – alighanem őt is pofonokkal tanitották meg arra, hogy az
embernek hogyan kell uralkodnia az arcán, én mégis csak jobban ismerem
őt, mint más, s már a szemöldökéről is meg tudom itélni, hogy mikor
haragszik… akárhogyan titkolja. És valahányszor kiváncsian szemlélgetik,
a bosszusága oly nagy, hogy néha még a tekintetébe is kiül. Az idegen
ugyan ilyenkor is csak nyugalmat láthat az arcán, de előttem azzal se
tudja álcázni a dühét, ha a nagyon hidegvérü emberek tökéletesen nyugadt
hangján szólal meg s ezen a megtévesztő hangon többet beszél, mint
máskor, amikor jobbkedvü.
– Már előbb is haragudott rám… most dühös az egész világra… szép
napjaink következnek! – szóltam magamban.
El tudtam képzelni, minő jelenetek és meddig – s ez a gondolat végképen
elkeseritett. Most már én is dühös voltam az egész világra, csakhogy én
nem tudtam uralkodni a rosszkedvemen, mint ő. Engem is pofonokkal nevelt
Madame Clémentine, de nem az önuralomra.
A társaságunkhoz tartozóknak, akiknek végre is feltünt a kedvetlenségem,
csak annyit mondtam, hogy rettenetesen fáj a fejem, s aztán sokáig nem
szóltam egy szót sem. Amazok az út fáradalmainak tulajdonitották az
idegességemet s békében hagytak. Rajnai bort ittak, még pedig elég
sokat, s rajtam kivül mindenki – mégis én részegedtem meg, nem ők.
Mindezt azért beszélem el ilyen hosszasan, hogy egész sulyosságában lásd
az esetet. Ha előbb igen jókedvünek mutatkozom, nagyokat iszom a
többiekkel, s talán egy kicsit duhajkodom is – a botrány nem lett volna
olyan nagy s a hiba nem olyan végzetes. Azt lehetett volna mondani: nem
szoktam meg az ivást, hirtelen hajtottam le sok bort, tökrészeg lettem,
jókedvemben nagyon is bele találtam mélyedni a mulatozásba, megártott a
méregerős bor, nem tudtam, mit csinálok… De az ellentét eltitkolhatlan
rosszkedvem, sokat hangoztatott fejfájásom, idegeskedésem, szótlanságom
és a közt, ami következett, olyan nagy, olyan feltünő volt, hogy talán
leginkább ez tette a dolgot ki nem menthetővé, helyre nem hozhatóvá.
Tehát, amig a többiek ettek és ittak, én pedig senkivel nem foglalkozva,
hangtalanul ültem a helyemen s ugy nézegettem magam elé, mint aki már
alig tudja türni a rosszullétet: a nagy étkező teremben valami
fészkelődést vettem észre. A közönségnek az a része, mely sehogy se
akart elunni bennünket, hol felénk, hol a velünk szemben lévő bejáró
felé tekintgetett, amelynek szomszédságában elkeritett emelvény volt
látható. Ezen az üres emelvényen máskor bizonyosan a zenekar szokott
játszani, mert csak hangjegytartók voltak rajta. Az egyik szomszédomnak
ugy tünt fel, mintha itt valamire készülődnének s kérdezősködött.
Megtudtuk, hogy az emelvényen néhány perc mulva vándor zenészek fognak
megjelenni s előadást tartanak, ezen a fürdőhelyen „először és
utoljára“, amiért a jelenlevőktől csak néhány fillért kérnek, a fillérek
számát rábizva „a közönség nagylelküségére“.
A vándor zenészek nemsokára elő is kerültek: négy muzsikus meg egy
énekes. Oda néztem, remélve, hogy elszórakoztatnak s kiverik a fejemből
a rosszkedvemet; nem képzeltem, hogy ez milyen alaposan sikerül majd
nekik!
Az első pillanatban el kellett mosolyodnom: az énekes megjelenésén.
Valami jelmez-féle volt rajta, amely egy kisé az indiai bűvészek, egy
kissé az egyiptomi papok, de leginkább a clownok öltözetére
emlékeztetett. Cirkuszi ruha és e fölött könnyü atlasz-köpeny, amelyen
fekete selyemmel kivarrott kabalisztikus jelek láthatók… Milyen maskara!
De a derültségem csak egy pillanatig tartott: ahogy megnéztem az énekes
arcát és alakját, már elkomolyodtam. Milyen szép férfi! Milyen daliás
alak és milyen nemes tekintetü, égő, fekete szempár! Egyszerre nagyon
megsajnáltam. Ez az arc és ez a termet másféle sorsra utalta volna… és
szegénynek, egyik kis helyről a másikra kell kóborolnia, hogy filléreket
szedhessen össze az utfélen… maskarába kell öltöznie, hogy fölkelthesse
a nagyérdemü mob érdeklődését… estéről-estére tüdejeszakadtából kell
harsognia, hogy kitányérozhassa a közönség „nagylelküségé“-t, mert
hiszen ebből él, ezt koldulja!
És eszembe jutott, hogy valaha én is igy kezdtem, mielőtt a
variété-szinpadra jutottam… mert nekem ez már szép hivatal, „szinekúra“
volt.
Amig a négy muzsikus valami bevezető zenét adott elő, folyton az énekest
néztem, ezt az én fajtámból való szegényt… Milyen szép ember, milyen kár
érte!…
Már kiverte a fejemből, ami előbb olyan kitartóan foglalkoztatott.
Aztán énekelni kezdett és a hangja mindjárt a szivembe nyilallott.
Gyönyörü bariton hangja volt, érces, férfias timbre-ű, de mégis lágy,
édes bariton hang… Csiszolatlan, nyers, igen kevéssé képzett bariton… de
nekem annál jobban tetszett. Nem jó lábon állok a művészettel s nagyon
szeretem a természetet…
René áriáját énekelte, s amikor az „Álarcos bál“ melódiái hallatára
rosszkedvem végképen fölengedett, egyszerre rám pillantott; alighanem
észrevette, hogy figyelmesen nézem. Mért ne vallanám meg neked, hogy ez
a pillantás hatott rám?! Meg lehet becsülni a hozzánk való jóságot,
szeretetet, barátságot… viszonozhatjuk is mindezzel s ezenfelül hálával,
ragaszkodással… de vajjon ez kiöli-e belőlünk a szerelem vágyát? És ez,
aki hirtelen olyan melegen tekintett rám, szép férfi volt s az én
fajtámból való!… mert hiszen én se születtem biborban s én is tudom, mi
a kóborlás… Hirtelen megvillantak a fejemben a régi emlékeim… az első
édes csókok emlékei… s bizseregni kezdett bennem a szabadság-szeretet… a
nosztalgia a mult után… az után a mult után, amelyben nem volt
kényelmem, nem volt semmim, csak nyomoruságom… az után a mult után,
amelynek nem volt egyebe csak tüzes csókjai!
Ó, a zene nagy keritő!
Senki se vehette észre rajtam a hatást, az első hatást vagy tíz esztendő
óta… Eszembe jutott, hogy egy pillantással is rossz érzést okozhatok a
jóltevőmnek s hogy nem szabad hálátlannak lennem. Abban a percben, hogy
megleptem magamat, megszólalt bennem a kötelesség; azonnal másfelé
néztem s más gondolatokat kerestem. Se a szemem, se az arcom nem árult
el semmit; az előtt se, akinek a meleg tekintete az imént megtalálta az
utat a szivemhez vezető ajtóhoz és kopogtatott rajta: az énekes se
láthatott bennem mást, csak egy gyémánt-fülbevalós hölgyet, aki
egyszerüen megnézte a szegény kóbor kóklert.
De nincs szerencsém, kedves Rollám, s akármennyire tele voltam
jószándékkal, olyan meglepetés ért, amelynek hatása alatt végképpen
elvesztettem az eszem.
Rövid közzene után megint az énekesre került a sor és – képzeld el
megrezzenésemet, majd hirtelen felindulásomat! – már az első hangokból
hallom, hogy az én énekesem Sorry áriáját kezdi énekelni! Sorry vajda
könyörgő áriáját, azt a zenés esdeklést, amelynek a melódiája soha se
juthat eszembe, soha se zümmöghet a fülemben a nélkül, hogy meg ne
rezegtesse lelkemnek a legmélyén – az erdő, a szabadság, a cigányélet, a
tüz, a szerelem himnuszát!
Hiábavaló volt minden jó szándékom, a fogadalmam, az a gondolat is, hogy
bünt és esztelenséget követek el: nem állhattam meg, hogy az énekesre ne
pillantsak; önkéntelenül, akaratom ellenére, valami nagyon hatalmas erő
varázslatának engedve, pillantottam oda. A tekintetünk találkozott és ez
az égő tekintet most már diadalmasan vonult be a szívembe. Mindjárt
észrevette-e a hatást? – nem tudom. Annyi bizonyos, hogy az ária
kezdetétől a végéig: csak nekem énekelt. Alighanem rögtön meglátta
rajtam, hogy ismerem az áriát és hogy nagy gyönyörüség hallgatnom;
eleinte talán csak ezért fordult felém… de később észrevehetett egyebet
is, mert az ária hatása alatt a tekintetem egy cseppet se titkolózott
többé.
Hogyan mondjam el, mi történt velem néhány perc alatt?! Ez az ária
felkorbácsolt bennem minden érzést… a régóta mélyen alvó érzéseket is.
És Sorry vajda még nem esdekelt, csak panaszkodott Lilliasnak, amikor én
már őrülten szerelmes voltam a szép vándor énekesbe.
Már nem láttam benne a clownt, csak az indiai bűvészt vagy még inkább az
egyiptomi papot, Isis papját. És ha clown, hát legyen clown! Csak annál
inkább az én fajtámból való.
Milyen kár, hogy nem ismered ezt a könyörgő áriát! Ha tudnád, hogy
milyen elérzékenyitően szólal meg benne a végtelen szomoruság, milyen
szivrehatóan a szerelmes esdeklés, milyen vérperzselően a tüzes vágy s
végül, amikor Lillias a szemével már elárulja a szerelmét, milyen
magával ragadóan az ujjongó öröm – akkor megértenéd, hogy minden vérem
pezsgett, forrott s szilajul keringett ereimben.
Ismét Lilliasnak képzeltem, éreztem magamat, Lilliasnak, akit bánatossá
tett az egyhangu élet, a hideg környezet, az unalom és a visszavágyás a
multba vagy nem tudja hová… Boldogan üztem el magamtól kellemetlen
gondolataimat: az átélt boszuságok, keserüségek és izgalmak emlékét meg
azt a reménytelenséget, hogy a jövő napokkal csak uj bosszuságok,
keserüségek és izgalmak várnak rám… Jól esett ujra cigánylánynak tudnom
magamat és látnom, hogy: igen, én vagyok az a Lillias, akinek a
szerelmét könyörgik, az a Lillias, aki vár, egyre vár, mert a szerelmet
várja!…
És, ime, Sorry vajda állott előttem, az égő tekintetü, szép, fiatal
cigány, Sorry vajda, aki nem tűrheti, hogy a fajtájából való leányt az
urinép elvigye magával! Mert, igen, el merte árulni a komédiás, hogy
most csak nekem szól, a gyémántfülbevalós Lilliasnak… nem vette le rólam
égő tekintetét s folyton felém fordulva énekelt… a pillantása is, a
hangja is az arcába vágta az egész urinépnek, hogy vágyódik rám és a
magáénak akar… kikiáltotta, csábító, édesszavú, izgatóan férfias
baritonján, hogy az én szerelmemet könyörgi és el akar vinni magával…
nem félt az urinép bosszuállásától.
Ellenállhatatlan erő hajtott, hogy feleljek neki. Megfelejtkeztem
mindenről és mindenkiről. Megfelejtkeztem a fogadalmamról, Romanovics
Mihályról, az egész uri társaságról s a nagyérdemü mobról…
megfelejtkeztem róla: hol vagyunk, milyen megbotránkozást és kínos
érzéseket okozok, arról is, hogy mik lesznek megfelejtkezésemnek a
következései.
És a tekintetünk összeforrott.
Elképzelheted előkelő barátainknak a hüledezését. Meg azt, hogy micsoda
szemeket meresztett rám a tisztelt tömeg.
De ez még nem minden. A nagyja még csak ezután következett.
Mikor Sorry könyörgő áriáját az ujjongó öröm hangjaival végzi, már nem
voltam magamnál. S nem elégedtem meg azzal, hogy csak a tekintetemmel
mondjak neki igent száz ember előtt… nem elégedtem meg azzal, hogy
lélekben már összeforrtam vele az egész sokaság szemeláttára – ki
kellett kiáltanom a világnak, hogy: történjék velem akármi, igen odaadom
magamat neki! Meg voltam őrülve.
Nem védekezem előtted azzal, hogy nem voltam beszámitható állapotban. Ha
szépiteni akarnám a dolgot, azt hazudhatnám, hogy sokat ittam. Nem igaz.
Csak a szerelemtől voltam mámoros; csak a cigányvér tört ki belőlem.
Igenis, megvillant a fejemben, mielőtt elkövettem, amit többé nem lehet
jóvátenni, nemcsak megvillant a fejemben, tisztán láttam, hogy mit
cselekszem s hogy mi lesz ennek a következése, tudtam, hogy azzal, amit
tenni készülök, elrugok magamtól kényelmet, nyugalmat, jólétet,
mindent!… és mégis meg kellett tennem, amit tettem. Felelnem kellett
neki szóval is, meg kellett mondanom neki mindenki hallatára, hogy:
igenis, kész vagyok elhagyni mindent, gazdagságot, jólétet, urinépet…
megyek vele akárhová visz… ha akarja: az erdőbe, ha akarja: a vásári
bódéba!… megyek a rég várt boldogság után!… megyek ezzel a szép, ifju
cigánylegénynyel, aki az én fajtámból való!
Az eszem ugy nyöszörgött, mint egy kis kutya… de a vérem ugy parancsolt,
mint ahogy az elemek parancsolnak.
Ugy tünt fel előttem, mintha maga a mindeneket fentartó szerelem, mintha
maga az örökkévalóság szólitott volna.
Varázslat hatása alatt állottam, mint Lillias; az égő tekintet és a
szivemet át meg átjáró, megreszkettető, összerázó hangok bűvölete
leigázta az akaratomat. Oda voltam az elérzékenyedéstől, a szerelmi
mámortól, a szerelmi boldogságtól.
Szóval, mikor Sorry befejezte a könyörgő áriát, egy másik hang csendült
fel, csak ugy, mint az operában: a Lilliasé.
Lillias a cigánynótával felel:
A rőzse ropog, a tűz lobog,
Czigányleányok boldogok:
Lobog a tűz, a tűz!…
Hidd el, ez egyszer, kivételképen, nagyon szépen énekeltem. A hangom
olyan fényben csengett, mint soha, az arcom lángolt s a szemem a
szerelmi odaadás tüzes sugarait szórta a kóbor énekesre. Nem törődtem
többé senkivel és semmivel a világon.
A kóbor énekes megértett s a refraint már velem énekelte. Aztán az egész
kettőst… csak ugy, mint az operában. Azt hiszem, meghallgathattak volna
bennünket akármelyik szinházban; ami az énekművészetünkből hiányzott,
azt pótoltuk azzal, hogy az ő hangja nagyon szép és ha az én hangom nem
is valami hires, az bizonyos, hogy – mind a ketten szivből énekeltünk.
A kettős is elhangzott; vége volt mindennek. Az idegenek közül az
ártatlanabb lelkűek tapsoltak. A nagyherceg is tapsolt.
Sárga volt, mint a halott, de megőrizte a nyugalmát.
Ugy tett, mint aki örül, hogy a felesége mulat, de már megelégelte a
mulatságot. Fölkelt, a karját nyujtotta s kivitt a teremből. A
társaságunk persze velünk tartott.
Időközben az eső elállott; felültünk a kocsijainkra.
Az úton a nagyherceg nem szólt hozzám egy szót sem. A chauffeur-rel nem
óhajtotta közölni a szándékát.
Hanem, mihelyt magunkra maradtunk, tudtomra adta, hogy visszakaptam a
szabadságomat.
– Azt hiszem – kérdezte – tudja, hogy el kell válnunk?!
Csak annyit feleltem:
– Tudom.
Átláttam, hogy az ilyesmit nem lehet jóvátenni.
Igy történt.
De nem irhatok többet… nagyon sok dolgom van… Tudod, a költözködés!…
aztán meg az ujságírók nem hagynak békén… Már megint jön egy.
A viszontlátásig üdvözöl… aki már nem Romanovics Mihályné, hanem ismét:
_Vera Violetta._