_Vera Violetta – Bécsi Rollának._
Kedves Rollám, hogyne felelnék neked?! Neked igen. Elfelejtkezhetünk-e
arról, aki egyszer az utolsó gyűrűjét tette zálogba azért, hogy ebédet
adhasson nekünk?! Soha.
De még neked se irhatok annyit, amennyit szeretnék. Lehetetlen ehhez
elég időt szakitanom. Az uj élet, uj földön, uj környezetben… a férjem
is megvárhatja tőlem – ekkora áldozatért! – hogy a mikor kivánja,
körülötte legyek… aztán a sok zaklatás!… elzárkózhatom az egész
világtól, de a koldusok és az ujságirók elől nem lehet elbujni.
És képzelheted, hogy egy hét óta hány koldus és hány ujságiró ostromol!
Vera Violettát, a variétészinpad egy harmadrendü csillagát, feleségül
veszi… nem is morganatikus, hanem törvényes feleségévé teszi Mihály
nagyherceg!… Igaz, hogy Mihály nagyherceg mától fogva egyszerü polgár:
Romanovics Mihály ur, semmi egyéb… de tegnap még nagyherceg volt. Ilyen
esemény után lehet-e nyugtom az ujságiróktól?
Akárkinek ajtót mutathatok, csak éppen nekik nem. Üvegből van a házam,
rájok nem hajigálhatok követ. És egyelőre nagy érdekem, hogy
barátságosan irjanak rólam. A férjemet ugyan nem igen érheti több baj,
mint amennyit máris önként vállalt értem, de annál inkább meg kell
kimélnem – ugy-e? – azoktól a boszuságoktól, amelyektől még
megmenthetem.
Naphosszat faggatnak s alig győzök felelni nekik. Már százszor elmondtam
mindazt, amit a nyilvánosságnak elmondhatok.
Azóta te is olvashattad a nyilatkozatainkat. De te ezzel nem éred be. Te
éppen azt szeretnéd tudni, amit az ujságirók előtt elhallgattam.
Értem. Te a szerelemről másképen gondolkozol, mint a husz éves lányok;
tudod, hogy a szerelemtől csak igen kevesen őrülnek meg; s nem hiszed,
hogy ha egy nagyherceg éppen a szerelemtől akar megőrülni, ezzel
negyvenöt éves koráig vár s csak ekkor bolondul meg. Hogyan történhetett
tehát, hogy ez a vén fiu, akinek, már régen benőhetett a feje lágya s
aki a szerelemből jócskán kivehette a részét, mégis elkövette értem ezt
a – ha nem is példátlan, mindenesetre ritka – bolondságot?!
Most hamarjában nem tudok erre feleni; sok szó, sok levélpapir kellene
hozzá, hogy megérthesd, hogyan magyarázom a dolgot – mert, végre is, ezt
magam se tudhatom bizonyosan… egy negyvenöt esztendős ember lelkébe
olyan sok minden van beirva, hogy abban a keresztül-kasul firkált
lélekben már nem könnyü olvasni. Igérem, hogy egyszer, később, ha majd
ráérek, elmondok neked apróra mindent, amit csak tudok… vagy megirom, ha
nem mondhatom el.
Sok kérdésed közül most csak egyetlenegyre akarok feleni. Arra, hogy:
micsoda diplomáciai eljárásnak köszönhetem a szerencsémet? Miféle
furfanggal ügyeskedtem ki, micsoda asszonyi fegyverek használatával
tudtam elérni, miképpen ütöttem a vasat, hogy ki tudtam csiholni azt az
elhatározást, amelyről most az egész világ beszél?
Azt mondhatnám: talán annak, hogy nem ármánykodtam és még csak nem is
ügyeskedtem. De szinte hallom, hogy igy kétségeskedel: „Ezt sokan
elmondhatnák magukról, akiket végül nem vett el feleségül.“
Hidd el, egy cseppet sem erőtettem meg magamat azért, hogy Romanovics
Mihályné legyek: egy kacsintás erejéig sem. Eszem ágában se volt, hogy
el fog venni.
Többet mondok. Nem is helyeslem az elhatározását; nem adok igazat neki.
Neki nem lett volna szabad engem feleségül vennie.
De visszautasithattam-e az ajánlatát? Azt hiszem, könnyü megszámlálni
azokat, akik az ilyen kisértésnek is ellent tudnak állani. Akármennyien
irigyelnek mostanában, annyira mégse vittem, hogy azt felelhettem volna
neki: „Köszönöm, de én nem megyek feleségül hozzád.“ Rám nézve, bizony,
nagy szerencse ez. A sok hányattatás, nyomorgás, vészverődés és izgalom
után: a nyugalom, a jólét. Meg a tisztább levegő: nekem már ez maga nagy
dolog. Ilyen szerencséről sohase álmodtam; nem törtem magamat érte, de
nem tagadom, két kézzel kaptam utána. Az efféle ajánlatra nem szokás azt
feleni: „Köszönöm, nem táncolok.“
Más kérdés… azaz nem, ez már nem kérdés… hogy ő szörnyü oktalanságot
követett el.
Neki erre is van felelete. Amugy se volt jóban a családjával, már
régóta. Amugy se tudott volna beletörődni abba, amit megköveteltek tőle.
Kinőtt abból, hogy engedelmeskedjék és ugy akartak diktálni neki, mint a
gyermeknek. Semmiféle szolgaságra nem képes, a legdúsabb kárpótlásért
se. Egyedül is elment volna a világ végére, csakhogy messze legyen az
udvartól, ahol már minden gyülöletes volt előtte.
De hogy épen a variété-szinpadról házasodjék! Hogy olyan nőt vegyen el,
akinek a multja, bizony, egy kissé tarka!…
Mikor erről szóltam neki, vállat vont és csak ennyit mondott:
– A szerelemről is, a házasságról is más nézeteim vannak, mint a
sokaságnak. Ezek a nézetek lehetnek helyesek, lehetnek helytelenek; de
senki se fog tőlük eltériteni. Ha a közfelfogás hibáztatni fog ezért a
lépésemért, azzal én nem törődöm. Magamnak házasodom, nem másoknak, és
egy cseppet se vagyok kiváncsi másoknak a véleményére. Megházasodom,
mert kedvem tartja, hogy egy ismert, megszokott, nekem kedves női arc
legyen körülöttem; és téged veszlek el, mert te vagy az, aki nekem
tetszik. Pont.
Hát pont. Félek, egyszer nagyon meg fogja bánni, hogy egy cseppet se
törődött másoknak a véleményével. És nem nagyon reménykedem benne, hogy
ez a „juhhéja-juhé!“ örökké fog tartani. De nekem a pünkösdi királyság
is többet ér, mint az, amit otthagytam érte. Legalább lesz még egy szép
korszaka az életemnek.