Polikárp atya gyönyörü prédikációt tartott a szesz hatásáról. Dörgő
hangon ítélte el azokat, a kik, noha Isten képére vannak formálva, nem
átallják a pálinkától disznókká aljasodni, s a hivek megtisztult
lélekkel, nemes szándékban gazdagon s ajkukon Polikárp atya dicséretével
hagyták el a templomot.
A perjel nem győzte magasztalni a jeles szónoklatot, a többi barát se
fukarkodott az elismeréssel s ez a rendkivüli hatás fölötte jókedvüvé
tette Polikárp atyát. Örömében nagyon is sokat talált behörpinteni Tokaj
borából; olyan sokat, hogy végre a refektórium asztala alá bujt s
kukorékolni kezdett, azt erősítvén, hogy ő voltaképpen kakas, a kinek
most már kutyakötelessége a hajnal közeledtét hirdetni. Nem tudták a
fejébe verni, hogy nincs a szemétdombon, s hogy voltaképpen most is csak
Polikárp atya volna; reggelig kukorékolt.
Mikor kijózanodott, jelentkeznie kellett a perjelnél. A perjel tudtára
adta, hogy tekintettel a szónoklattal szerzett érdemre, ez egyszer
elengedi a büntetést; de a feddő szavakat természetesen nem engedhette
el s csodálkozással elegyes szemrehányással kérdezte, hogy ugyanaz az
ember, a ki oly ékes szavakat talált az iszákosság megbélyegzésére,
hogyan felejtkezhetett el magáról ilyen rettenetesen?
– Miért ittál olyan sokat? – kérdezte. – És éppen te?!…
Polikárp atya megvakarta a feje bubját; s csakugyan sikerült előkaparnia
a legjobb mentséget.
– A tisztaság okáért ittam – magyarázgatta bünét. – Két rossz közül
kellett választanom, hát a kisebbik rosszat választottam. Meggyónom
neked, lelki atyám, hogy hébe-hóba, olykor elfog a kisértés, vétkezni az
asszonyi állat által, ilyenkor csak egy módot tudok elüzni a gonoszt: ha
italba fojtom.
– Rosszul védekezel, Polikárp fiam – felelt a perjel. – A tapasztalt
pogány szerzők mindig azt erősitették s a tudósok könyvei is arra
tanitanak, hogy Ceres, Bacchus és Venus együtt járnak. Az ital nem hogy
védelmet nyujtana a testiség ellen, ellenkezőleg, testiségre csábít.
– Igen, ha oktalanul keveset iszik az ember – felelt Polikárp atya. De
ha a kisértések közt vergődő, bölcsen, sokat iszik, akkor megfelejtkezik
mindenről, tehát a bünről is. És én ilyen jó szándékból, mondhatnám:
szent célból ittam sokat… hogy a nagyobb bűnt kiverjem a fejemből… ami
sikerült is.
– Máskor, – ítélt a perjel – ha megint elfog a kísértés, folyamodjál
inkább az imádkozáshoz. Bizd magad a gondviselésre. Ha segít az imádság,
nem kell magadnak szemrehányást tenned; ha nem segít… még akkor is
meglesz az a mentséged, hogy a helyes uton kerested az égi kegyelmet és
ez a mentséged meg fogja szerezni a bocsánatot. De ne válaszd a bizonyos
bűnt attól való féltedben, amely bizonytalan.
– Igenis – felelt Polikárp atya.
És nem sokára jelentkezett, hogy ismét prédikációt szeretne tartani,
amely kivánságát természetesen örömest teljesítették.
Ez alkalommal Polikárp atya ujból a szesz káros hatásáról szónokolt, de
most nem a pálinka, hanem a borital veszedelmeit ecsetelte élénk
szinekkel. „A sok a jóból is megárt!“ – dörögte.
A perjelnek tetszett a beszéd.
– Látszik, – dicsérte magában Polikárp atyát – hogy a tapasztalás és
igaz megbánás szól belőle. Őszinte szánom-bánom és hozzáértés;
mindenkinek látnia kell, hogy ez az ember tudja, mit beszél. Büne tehát
nem volt egészen hiábavaló. Ha ártott is vele magának, egyben
járatosságot szerzett arra nézve, hogy miképppen kell helyes irányba
téríteni a tapasztalatlanokat.
S nem győzte áldani a gondviselést, mely ugy intézkedik, hogy semmi se
vesszen kárba, még a rossz se.
De óvatosságból nem szólt Polikárp atyának. Félt, hogy Polikárp atya
elbizakodván, ugy jár, mint a multkor.
Bölcs előrelátás volt, mert Polikárp atya, társainak hizelgő szavait
hallva, a sikerült beszéd örömére ismét nagyon sokat szedett magába
Tokaj nemes nedüjéből s alig végződött el a vacsora, máris az asztal alá
gurult.
Ezuttal azonban nem kukorékolt, hanem bömbölt, azt állítván, hogy ő
oroszlán.
Másnap persze felelnie kellett bünéért.
– Miért ittál megint? – kérdezte a perjel.
– Elkeseredésből – mentegetőzött Polikárp atya. – Mind a két lábom tele
van tyukszemmel, a melyek járásközben minduntalan kinoznak. És ez a
testi szenvedés eszembe jutatta lelki szenvedéseimet. Hogy hiába
iparkodom, nem tudok szert tenni a lelki tökéletességre. És ennek az
átkozott italnak megvan az a tulajdonsága, hogy minden szenvedést
felejtet. Minél többet iszik belőle az ember, annál jobban vigasztal.
Mikor már nagyon sokat ittam, ugy éreztem, hogy olyan erős vagyok, mint
az oroszlán, és olyan szent, mint az evangelista. Nem éreztem a
tyukszemeimet; csak az üdvözültek lelki békéjét éreztem. Ezért a néhány
percnyi szent boldogságért ittam. Én vétkem, én legnagyobb vétkem!
– Igen, – felelt a perjel – ennek az átkozott italnak megvan a nevezett
tulajdonsága… de azért a kis mámorért mily váltságot fizetsz s mily
uzsorakamatokkal!… Néhány percnyi jóérzésért egész napi fejfájással,
testi és lelki romlással adózol. Máskor, ha lelked szenved, keress
gyógyulást az imában; ha pedig a tyukszemeid kinoznak, vágasd ki. Most
pedig, hogy jobban emlékedbe vésd tanácsomat, egy napig celládban
elmélkedel és bőjtölni fogsz.
– Igenis – felelt Polikárp atya.
Mikor legközelebb ujra Polikárp atyának kellett a prédikáló székben
megjelennie, a perjelnek már egy cseppet se tetszett, hogy Polikárp atya
ismét a szesz káros hatásáról dörög.
Pedig Polikárp atya ez alkalommal a tárgynak egy eddig még nem
részletezett új fejezetét fejtegette és igen józan dolgokat mondott. Azt
magyarázta, hogy a mértékletes, de rendes borivás még veszedelmesebb,
mintha az ember nagyritkán ki-kirug a hámból, mert a méreg rendszeres
használata biztosan megőrli a testet és a lelket.
De a perjel jól sejtett. Polikárp atya a harmadik szónoklat örömére is
átadta magát a borital élvezetének s nyilván azért, hogy a mértékletes
ivás veszedelmét kerülje, annyit nyakalt be a tokajiból, hogy végül
teljesen elázott s ismét csak az asztal alatt végezte. Ott azt
erősítgette, hogy ő nem ember, hanem szamár, amely kirug a hámból és
virradatig rugódozott, „I-á“-t kiáltozva.
– Miért ittál újra, szerencsétlen? – kérdezte a perjel másnap, amikor
Polikárp atya, kialudván mámorát, megjelent előtte, hogy megtudja, minő
vezeklés vár rá. – Megint elő tudsz állani valami új mentséggel?!
Már kiváncsi volt rá, hogy Polikárp atya miképpen igyekszik igazolni
menthetetlen viselkedését, mely senkinél se volt érthetetlenebb, mint
éppen annál az apostolnál, aki minden szép szavával, egész életén át
folyton a szesz ellen küzdött.
– Tudományszomjból ittam – rögtönözte a védekezést Polikárp atya. – A
szesz kétségtelenül méreg, de a tudomány a mérget is gyógyitó szerré
tudja szelidíteni, a kellő adagolással. Mert minden Isten ajándéka. A
mérget is azért adta, hogy megismerjük, gyógyító szerré változtassuk és
hasznunkra fordítsuk. Azért ittam, hogy tapasztalatot szerezzek, hogy
megismerjem, melyik az az adag, amely a szesz mérgét gyógyító szerré
nemesíti, de sajnos, elvétettem az adagolást.
– Hazudsz, gazember! – kiáltott a perjel. – Nem a tudományt szomjaztad
te, hanem a részegség adta mámort! De nem is kerülöd ki a méltó
büntetést, mert, ime, egy hétig eltiltalak minden husételtől!
Sajnos, ez a szigorú büntetés se javitotta meg Polikárp atyát. Alig hogy
elmondta negyedik prédikációját, amelyben ragyogó szavakkal fejtette ki,
hogy úgy a mennyországra, mint a földi boldogságra csak azok tarthatnak
számot, akik tökéletesen meg tudják tartóztatni magukat a szesz
élvezetétől, még a legcsekélyebb mennyiségű szesz élvezetétől is –
megint leitta magát a sárga földig.
Ezuttal azonban az asztal alatt azt mondta, hogy ő őszinte disznó, tehát
hagyják őt békében.
És reggelig röfögött; nyilván azt képzelte, hogy sárban fekszik.
A perjel most már nagyon haragudott.
– Szeretném tudni, – szólt, mikor a szégyenkező Polikárp atya beállított
hozzá, bocsánatot és kegyelmet kérni – találsz-e most is valami új
mentséget?!… Miért ittál megint?!… Meg tudnád mondani?
Polikárp atya megkaparta a feje búbját; de immár nem talált ott semmi új
mentséget.
Olyan sokáig keresgélte a feleletet, hogy a perjel megismételte a
kérdést:
– Miért ittál?
A perjel hangjában annyi volt a fenyegetés, hogy Polikárp atyának
hirtelen nagy elhatározása támadt. Ha az ember nem talál elfogadható
hazugságot, nincs okosabb, mint az őszinteség.
Behunyta a szemét és elszántan felelt:
– Mert inni jó.
A perjel azt hitte, hogy nem jól hall.
– Mit mondtál?
De Polikárp atyának a hite erős volt és ha már hozzáfogott, hát meggyónt
egészen.
– Mert inni jó – ismételte. – A bor Isten adománya és nem vagyok az
első, aki ezt az ajándékot megbecsüli. Noé is jónak találta a bort,
azért mégis kegyelmet talált Isten előtt. És ha jó, hát nem lehet arra
való, hogy használatlan maradjon. Ha az oktalanoknak nem kell, ha
vannak, akik ott hagyják, ahol van, részvétlenül: én megiszom,
részvétből. Vagy mások élvezzék? A bűnösök? Netalán a hitetlenek? Miért
ne élvezzem én, az igaz?
– És ezt te mondod, – szörnyűködött a perjel – te, aki oly szép
beszédekben ítélted el a részegeskedést?!
– Én most is elítélem a részegeskedést – felelt Polikárp atya bátran. –
De az igazság isteni és az ember gyarló. És az én gyarlóságomnak megvan
az a mentsége, hogy akármilyen esendő vagyok, azért mégis az igazságért
küzdök. Ha magam elbukom is, minden csekély erőmből rajta vagyok, hogy
legalább másokat visszatartsak a bűnbeeséstől, hogy legalább másoknak
felnyissam a szemét és megmagyarázzam a tapasztalatlanoknak, milyen
romlásba vezet az ital. Már csak ezért is megérdemlem a bort. Mert a bor
néha a sátán fegyvere, amelylyel bűnbe és romlásba csábítja a gyöngét,
de a bor azért valójában, a maga jóságában, mégis csak az Isten
ajándéka, amelylyel megjutalmazza az igazságért küzdőt, a jóért buzgót,
a tisztalelküt s a mértékletest.
– Magad mondtad, hogy a mértékletes ivás még biztosabban megőrli az
embert, mint a szórványos kicsapongás.
– Nem őrli meg. Vagy legalább nem őrli meg jobban, mint más… mert hisz
az egész élet folyton őröl bennünket. És én ezt csak azért mondtam, hogy
az emberek ne mértéktelenkedjenek; s ha azt mondom, hogy a mértékletes
ivás is bűn, akkor beérik a mértékletességgel.
A perjel elgondolkozott.
– Hát eredj – szólt aztán – és hirdesd az igazságod! Talán bűnöd is a
gondviselés rendelése… Talán csak arra való, hogy annál nagyobb
tehetséggel tudd magasztalni az erényt és távol tartani másoktól a
rosszat… Mindenesetre levezekelsz valamit a bűnödből, ha – akármilyen
gyarló vagy – hathatósan tudod hirdetni az erényt, az élvezetektől
tartózkodást, a tűrni, lemondani és nélkülözni tudást, mely minden élet
és egészség forrása!
És Polikárp atya tovább is akkora tűzzel, annyi lelkesedéssel, olyan
szép szavakkal szónokolt a szesz ellen, akkora hatással, olyan sikerrel
prédikálta a vizet, csak a vizet!… hogy nemsokára megalakíthatta az első
antialkoholista szövetséget, a Minden Szesztől Tartózkodók Egyesületét.