A százéves embert felkereste az ifju, aki félt a haláltól.
– Bölcs ember hirében állsz, – szólt az ifju, – azt mondják, több vagy
száz évesnél és ez bizonyára a bölcseséged mellett bizonyit…
– Mit kivánsz? – kérdezte az aggastyán. – Ifju vagy… tied a legnagyobb
kincs a világon… mit akarsz tőlem, akinek nincs egyebe a százévemnél?!…
– Félek a haláltól, – felelt az ifju, – és szeretnék sokáig élni.
Eljöttem tehát, hogy tanácsot kérjek tőled. Mondd el nekem, felebaráti
szeretettel: mit kell tenni az embernek avégből, hogy sokáig élhessen?
– Látom, hogy sajnálatraméltó vagy – szólt a százéves, – mert nem vagy
olyan fiatal, amilyennek látszol. Azért szivesen segitenék rajtad. De
lásd, noha kenyerem javát már megettem… sőt minden kenyeremet megettem,
mert most már egyáltalán nem tudom megrágni és megint csak tejen élek…
eddig még soha sem hallottam, mit tehet az ember avégből, hogy sokáig
élhessen. Azaz, hogy… most jut eszembe… ifju koromban azt hallottam
egyszer, hogy aki sokáig akar élni: imádkozzék. Próbáld meg!…
imádkozzál!… Ez ártani semmiesetre sem árt… s hátha jó a recept?!… nem
lehetetlen, hogy a magasságban lakók meghallgatják és teljesitik az
óhajtásodat.
Az ifju hitetlenül rázta a fejét.
– Jóllehet még fiatal vagyok, – szólt, – már is sok embert ismertem,
akik hiába imádkoztak a hosszu életért. Azért azt hiszem, a magasságban
lakók nem törődnek az ember életével; ugy látszik, a gondviselés rábizta
az emberre, hogy: a tulajdon életével csak törődjék, bajlódjék ő maga!…
ugy sincs egyéb dolga! De nem is azért jöttem, hogy ilyen receptet
kérjek tőled… az imént rosszul tettem fel a kérdést. Azt mondanád el
nekem, kérlek: mit kerüljön, mit ne tegyen az ember, hogy sokáig
élhessen?
– Erről én még sohase gondolkoztam, – felelt a százéves.
– Ugyan, ugyan!… – kételkedett az ifju.
– Legalább nem emlékszem, hogy valaha gondolkoztam volna erről, –
folytatta az aggastyán. – Engem soha se érdekelt az, ami téged izgat… és
ugy találtam, hogy csak igen kevés embernek van oka rá, hogy ezzel a
kérdéssel foglalkozzék. A kivételek talán okosan cselekesznek, amikor
azon tűnődnek, ami nekik is, neked is rejtelem, de ha igen sok ember
töri ezen a fejét, annak már semmi értelme. Mert hiszen igen kevés ember
hal meg.
– Csúfolodol velem?!… – botránkozott az ifju, – vagy meggyöngült az
elméd és már nem tudod, hogy mindenki meghal?!…
– Igen, – magyarázta szavait a százéves, – végül mindenki meghalna, ha
ugyan hozzájuthatna ehhez a kivételes szerencséhez… De csak igen kevés
ember jut hozzá… Ugy értem, hogy: természetes halállal… a természet
rendeléséből. Vagy hogy még érthetőbben mondjam: igen kevés ember hal
meg pusztán azért, mert a gondjára bizott gép már nem tud szolgálatot
teljesiteni… mert a szervezete már nem birja tovább azt a munkát, melyet
az élet megkiván.
– Csak nem képzeled, – kérdezte az ifju, – hogy az elemi csapások, a
balesetek, a háboru, a gyilkosság vagy más erőszak… mindez több embert
pusztit el, mint amennyi természetes halállal hal meg?!…
– Kétségtelen, – vitatkozott a százéves, – hogy az elemi csapások, a
balesetek, meg a sokféle erőszak, mindez igen sok embert pusztit el. De
a többiek közül is csak igen kevés ember hal meg.
– Hát mi történik velök? – álmélkodott az ifju.
– A legtöbbet megölik a többiek, minden erőszak nélkül. Aztán igen sokan
maguk ölik meg magukat. És csak egy kis maradék hal meg.
– Olyan sokan volnának, akiket a többiek lelketlensége öl meg, ha nem is
erőszakkal?!…
– Ez az emberiség legnagyobb része, – felelt a százéves komolyan. – Azok
közül, akiket ma élőnek látsz, a legtöbbnek ez a sorsa. Sok embert már
előre megöltek, mert elődeiknek a lelketlenségéből félholtan jöttek a
világra. Temérdek gyermeket öl meg szülőinek gondatlansága, vagy az
oktalansága, a legtöbször e kettő együtt. A felnőttek közül azokat,
akiktől az idegen érdek, érdekszövetkezet vagy érdekhálózat, az ármány
vagy a boszuállás, leggyakrabban a haszonlesés, vagy ha csak a rideg
részvéttelenség is, elvonta az életfentartás, a táplálkozás lehetőségét,
– bizony a többiek ölték meg, ha nem is erőszakkal. Aztán azok, akiknek
a szivét repesztették meg, vagy mondjuk: akiknek az idegeit halálthozóan
gyötörték meg mások, idegenek, vagy közelállók… azok, akiket a
hatalmasabbak kegyetlen életfelfogása kergetett az öngyilkosságba… és ki
tudná elszámlálni mind az effajta eseteket?!… ezeket bizony mind a
többiek ölték meg, ha a halottakon nem is látszik meg az emberölésnek
semmi külső jele. Az öreg emberek legtöbbjét például, ugy vettem észre,
a fiatalabbak türelmetlensége, mohósága, rideglelküsége üzi, bolygatja,
izgatja és tuszkolja ki a világból… egy kis segitség vagy csak egy kis
kimélet is elég volna nekik rá, hogy sokkal tovább éljenek. Bizonyára
akad köztük, aki valaha maga is részes volt sok titkos emberölésben s
ilyennek a haldoklását látva, csak nemezisnek vagy tanuja… de majdnem
mindannyian titkos emberölés áldozatai. És a legtöbb halálesetben, ha
megkeresed a rejtőzködő okokat, megtalálod a titkos emberölést. Annak
tehát, aki sokáig óhajt élni, mindenekelőtt azt kellene tanácsolnom:
„Őrizkedjél a többi embertől, s a legjobban talán azoktól, akikhez
hajlandóságot érzesz!…“
– Az ember társas állat, – nyögte az ifju.
– Igen, – folytatta az aggastyán, – ugyanabban van az ereje, amiben a
gyöngesége. De ha el is zárkózhatnál a többiektől, elbujhatsz-e magad
elől?! És magadban is veszedelmet hordasz; mert akármilyen jóindulattal
vagy különben magad iránt, a tulajdon életednek te magad vagy egyik
legnagyobb ellensége. Talán a gondolkozásodban rejtőzik, ami meg fog
ölni, talán az érzéseidben; néha a szenvedélyeidben, néha csak az
életmódodban; meglehet, a vigyázatlanságod lesz a gyilkosod, meglehet
éppen a tulságos óvatosságod. Szóval, ha nem a többiek ölnek meg,
valószinü, hogy magad fogod megölni magadat; az egyik tudatosan rontja
meg magát, a másik öntudatlanul, de az emberiségnek csak egy elenyészően
kis töredéke az, amely kikerüli mindezt a veszedelmet és természettől
hal meg.
– Tehát abban a véleményben vagy, – tűnödött az ifju, – hogy az ember
minden ellensége közül a természetes halál a legtürelmesebb?!…
– Igen, – magyarázgatta hitét az aggastyán, – a halál ólomlábon jár és
nemcsak nesztelenül, hanem egyszersmind nagyon lassan végzi a munkáját.
Nem siet, talán mert tudja, hogy kevés munka jut rá; ennek a nagyját
elvégzik helyette segitőtársai: az elemek is, de különösen maguk az
emberek. Azért én soha se rettegtem a kaszás csontváztól és eddig még
nem gondolkoztam arról, hogyan kellene távol tartani. Az igaz, hogy most
már ideje volna ezzel a kérdéssel is foglalkoznom. Bizony már kezdek
elgyöngülni és nemsokára egészen elöregszem. Aztán meg, miután
véletlenül – és váratlanul – sikerült kikerülnöm minden más veszedelmet,
nem is lehet rám nézve érdekesebb kérdés, minthogy miképen lehetne
elodázni a kikerülhetetlent. Ráérni ráérek, hogy gondolkozzam és
beszélgessünk és tanakodjunk róla.
Az ifju mohón kapaszkodott bele az aggastyán türelmetlenségébe. – Látod
– szólt, – engem, amióta az eszemet tudom, majdnem folytonosan csak ez a
kérdés foglalkoztat. Az igazat megvallva, sokkal jobban félek a
csontváztól, mint az emberektől, vagy éppen magamtól… nekem nincsenek
szenvedélyeim és nincsenek veszedelmes érzületeim. Azonban, ha még
magamtól is félnem kell, – például az életmódomtól, – akkor egy okkal
több rá, hogy tanácsot kérjek a tapasztalataidtól. Te egy hosszu életen
át sokat láttál, sok embert ismertél, – olyanokat is, akiket idejekorán
megölt a többi, a tulajdon indulatuk, vigyázatlanságuk, vagy maga a
kaszás… olyanokat, akik hosszu időn át ki tudták kerülni a rájuk leső
veszedelmeket, – tudod, hogyan éltek amazok és hogyan emezek… csak az
emlékezetedet kell egy kissé megerőltetned s már leszürheted az
eseteikből azt a tanulságot, hogy miképen kell élni annak, aki sokáig
akar élni és főképen, hogy mitől tartózkodjék az ember, ha hosszu életet
óhajt.
– Nem bánom, tanakodjunk – szólt a százéves – időm, az van bőven! És jól
mondod, ha kicsit megerőltetem az emlékzetemet, sok szép, tanulságos
eset jut az eszembe. Ezekből aztán egyesült erővel kisüthetjük, hogy
mitől kell tartózkodnod. Hát várj csak, várj csak!…
Elgondolkozott s az ifju áhitattal leste a sok, sok tapasztalat
tanulságát.
– Várj csak, várj csak… – kezdte az öreg – hát, tudod, egy majdnem
egészen bizonyos… az, hogy nagyon okosan teszed, ha mértékletesen
dohányzol. Egy barátomat határozottan a dohány ölte meg. A dohányzás
teljesen értelmetlen és nagyon ártalmas valami. Árt a szemnek, a
gyomornak és különösen a szivnek… mindennek, aminek csak akarod.
Ámbátor, ha jobban meggondolom a dolgot, sok betegségnek a csiráját
pusztithatja el a szájadban… de végre is…
– Óh, ha csak ettől függne az élet vagy halál, – szólt közbe az ifju, –
akkor örökélet várna rám! Mert én sohasem dohányzom, mig te, amint
látom, ugy füstölsz, mint egy sárkány!
– Mondom, hogy én sohase rettegtem a kaszástól s ha féltem, inkább csak
az emberektől tartottam! Aztán meg a dohányzás, ha értelmetlen valami
is, de jó, legalább annak, aki megszokta. Hm… hát sose dohányzol?
Meglehet, rosszul teszed. Ismertem embereket, akik késő vénségükig vadul
dohányoztak és másokat, akik soha se izlelték meg ezt a mérget, mégis
korán meghaltak. De azért igazad van… ezentul kevesebbet fogok
dohányozni… ideje, hogy mérsékeljem magam. És lám, lám, milyen jó
gondolat volt, hogy eljöttél hozzám tanácsot kérni!… a tanácsomnak te
ugyan nem veheted hasznát, de én magam igen…
– Ne felejtkezzél meg rólam sem! – esengett az ifju.
– Várj csak, várj csak!… Hát, tudod, végre eszembe jutott valami, ami
vitathatatlan… egy olyan tanács, amely kétségtelenül aranyat ér. Élj
mértékletesen a szeszes itallal! Igen sok barátom volt, akit a szesz
tett tönkre; a szesz rettenetes méreg. Árt a gyomornak, a májnak, a
vesének, az agyvelőnek… ha mértékletesen élsz vele, akkor is árt a
szivednek meg az idegrendszerednek… se szeri, se száma azoknak a
nyomoruságoknak, amelyeknek mindnek a szesz az okozója…
– Ne folytasd! – vágott közbe az ifju, – ez a tanácsod fölösleges! Mert
én soha se élek szeszes itallal; tudom, hogy – mint már a görög bölcs
megmondta, – a viz a legjobb.
– Fenét a legjobb! – kiáltott fel az aggastyán. – A legjobb ital az,
amelyet ebben a butykosban látsz! És minden szesz jó; azt az egyet nem
lehet letagadni, hogy jó. Öreg embernek meg éppen orvosság; öreg
embernek bor a tejecskéje. Hogy a szesz nem volna jó, azt már nem
mondhatod komolyan!… Csak veszedelmes, csak rettenetes méreg!… Ámbátor
ha jobban meggondolom a dolgot…
– Sok betegségnek a csiráját pusztitja el az ember szájában? – kérdezte
az ifju.
– Az is; meg még egyéb haszna is lehet, ha mérséklettel élsz vele. A sok
persze megárt belőle… ámbátor, amint tovább elgondolkozom, eszembe jut,
hogy sok barátom késő vénségig ugy ivott, mint a homok, mig mások sokan,
akik abstinensek voltak, mint te, időnek előtte, fiatalon haltak el. De
azért igazad van… és ezt a jó tanácsomat mindenesetre hasznomra
forditom… ezentul kevesebbet fogok inni. Éppen ideje…
– Éppen ideje, hogy nekem is juttass valamit jó tanácsaidból, –
figyelmeztette az ifju a fecsegő százévest.
– Várj csak, várj csak!… Időközben csakugyan eszembe jutott valami,
aminek már te is hasznát veheted: egy olyan tanács, amely egyszerüen
szentirás. Légy mértékletes a szerelemben! Nagyon sok embert ismertem,
akit a szerelem veszitett el; a szerelem a legnagyobb veszedelem. Az
elvetemedett leányok megmérgezhetik az egész szervezetedet; a nagyon
engedékeny asszonyok tönkre tehetik az idegrendszeredet; még a tiszta
szerelem is annyi izgalmat okoz, hogy megronthatja, beteggé teheti a
szivedet. Ámbátor, amint tovább gondolkozom, még több ember jut eszembe,
akinek a szerelem semmiféle formájában nem ártott meg, akit nem rontott
meg még a mértéktelen szerelmeskedés sem, aki késő vénségében is
szivesen mértéktelenkedett volna… és jobban megfontolva a dolgot: a
mértékletességre akkor is ráérsz, amikor a természet majd rád
kényszeriti a mértékletességet… a mértékletességet még akkor is korainak
találja az ember… én legalább ma is őszintén sajnálom, hogy a
mértékletességben kell tündökölnöm és nem a mértéktelenkedésben…
– Ne többet erről, jó uram! – szólalt meg ujra a már kissé türelmetlen
ifju, – mert akármilyen kitünő a tanácsod, nekem nincs rá szükségem. Én
e tekintetben olyan tökéletesség vagyok, hogy például állithatnának az
ifjuság elé: maga a megtestesült bölcs mérséklet, maga a kiszámitott,
pontos mértéktartás. Azokból az örömökből, amelyekről szólsz, én csak
kávéskanalankint szedem ki a részemet: akkor és ugy, ahogyan az orvos
rendeli. A haláltól való félelmemben a legnagyobb fegyelmet kényszeritem
magamra…
– Hopp, megvan! Most már látom, hol van a hiba! – kiáltott fel az
aggastyán örvendezve. A hiba ott van, hogy nagyon szomoru ember vagy,
tulságos sok benned a lemondás, az élet öröméből nem veszed ki eléggé a
részedet, valósággal sanyargatod magad. Ez a képzelhető
legegészségtelenebb valami; ez fél öngyilkosság. Mert a jókedv, vidámság
tartja fenn a fiatalságot; mert az öröm: élet; mert minél több a
kellemes perced, annál inkább biztositod magadnak a hosszu életet.
– Azt hiszed, hogy bele kellene merülnöm az örömök árjába?… – kérdezte
az ifju kételkedve. – De hiszen magad is mondod, hogy ugyanazok az
élvezetek, melyek némelyik embernek nyugodt öregséget biztositanak,
másokat elveszitenek, megölnek! És amilyen kevés szerencsém van, én
bizonyosan az utóbbiak sorába kerülnék.
– Hm, hm, ez is igaz! – tünődött az aggastyán. – Hja, a kérdésed fogas…
Mégis, azt hiszem, tulságosan óvatos vagy. A tulság semmiből se jó és a
nagy óvatosság maga is veszedelem. Aki az orvtámadástól, a bujkáló
ellenségektől való féltében mindenfelé tekintget, könnyebben csuszik el,
hamarább ütközik bele akármilyen bajba, mint aki bátran halad előre és
csak maga elé néz. Sőt, mintha azok, akik szivesen szállnak szembe bármi
veszedelemmel, nagyobb biztonságban hajóznának végig az életen és
kevesebb veszedelemmel találkoznának, mint a többiek, a félénkek, az
óvatosak, a körültekintők. Ugy látszik, a veszedelem is olyan, mint az
árnyék; ha futsz előle, utólér… fuss utána és szaladni fog előled!…
Ámbátor ismertem olyanokat is, sokat, akik addig keresték a veszedelmet,
mig végre is kitörték a nyakukat.
– Na látod! – szólt az ifju szomoru diadallal.
– Igaz, ez is igaz! – egyezett ki az aggastyán, a fejét bólintgatva. –
Hát keresgéljünk másutt!
Megint elgondolkozott és aztán elégedetlenül szólalt meg:
– Hiába erőködöm, nem találok egyebet, csak azt, amit már a bibliából is
megtanulhattál: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszu életü légy a
földön!“ Ebben az is benne van, hogy: ha egészséges szervezetet
örököltél a szüleidtől, a jégeső sem fog elpusztitani. Ámbátor ismertem
olyan ifjakat is, akiknek jégeső nélkül is sikerült elpusztulniok husz
vagy harminc esztendős korukban, jóllehet a szüleik ma is a legszebb
egészségben élnek, de nem csak ezek, hanem a dédapjuk meg a dédanyjuk
is.
– No lám, no lám! – siránkozott az ifju.
– Viszont, akárhonnan származol, ha fel tudtál vergődni odáig, hogy
épségben érted meg a huszadik esztendőt, csak tőled függ, hogy meddig
élsz. Mert a természet hű, türelmes, elnéző és szolgálatra kész barátod,
mert a természet, ha ki nem merited a türelmét, minden igyekezetével
rajta van, hogy javadra váljék és megsegit, ha magad is segiteni akarsz
magadon – erővel jutalmazva ezt az érdemedet; mert a természet mindent
megjavitani törekszik, ami nem fölösleges és ami hasznodat veheti,
kitart melletted. Ámbátor soha se tudod, hogy oktalanságból mivel
merited ki a türelmét; semmi sem könnyebb, mint véletlenül egyszerre
csak kimeriteni a türelmét… olyan tudatlanok vagyunk!
Az ifju kétségbeesetten nézett a százévesre.
– Megvallom, – szólt – az, amit mondasz, kissé zavarba ejt… Előbb is
zavarodott voltam, de a feleleteid még jobban megzavartak!…
– Azt hiszed, – felelt az aggastyán, – engem nem zavartak meg a
kérdéseid?!…
– Világosits fel legalább a magad esetével! – rimánkodott a sáppadozó
ifju. – Hogyan éltél te magad?… Milyen volt az életmódod?… Mit gondolsz,
minek köszönheted, hogy bár több mint száz esztendő haladt el fejed
fölött, még most is itt vagy?!…
A százéves ismét elgondolkozott.
– Hát tudod, – szólalt meg végre, hosszas tűnődés után, – én sokat
voltam levegőn… Persze, persze!… vannak, akik mindig a szabadban élnek
és mégis hamar elhullanak!… Aztán meg én soha se csináltam semmit, csak
szemlélődtem. Nem voltam kénytelen dolgozni s a nyugodt szemlélődés, a
természetes elszórakozás egészségesebb, mint a lázas és verejtékes
munka. Ámbátor ismertem olyanokat is, akiknek az idegeit megőrölte
pusztán az, hogy nem volt mivel foglalkozniok. Mégis… mindent jól
megfontolva… ugyhiszem… a leginkább annak köszönhetem, hogy még most is
megvagyok, hogy legzsöngébb korom óta, s talán már előbb is, minden nap
tizennégy órát aludtam. Aludni jó; aludni egészséges. Ámbátor vannak,
akik azt állitják, hogy sokat aludni sem egészséges… hogy a sokat alvás
petyhüdtté teszi az embert… lomhává az agyvelőt… elhájasodást,
izomgyengülést és még nem tudom mit okoz… Mégis… mindamellett… az az egy
bizonyos… abban az egyben meg lehet állapodni, hogy aludni jó.
Egy kis szünetet tartott és aztán igy vetett végett a kihallgatásnak:
– De viszont, ha számba vesszük, hogy az ember tulajdonképpen csak akkor
él, amikor ébren van, meg kell adni, hogy az én életem még nem nyult
olyan hosszura, amilyennek gondoltad. Kiszámithatod, hogy én még nem
éltem annyit, mint sok hatvan esztendős ember, aki husz éves kora óta
naponta csak hat órát aludt.
Az ifju elrohant és a haláltól való félelmében beugrott a tengerbe.