Egy héttel később, amint London utcáin sétálgatott, szembe jött vele a
Morency.
Elfordult és át akart menni az utca másik oldalára.
De a Morency megszólitotta.
– Savinien – kérdezte a szép asszony – miért nem akar rám ismerni és
miért néz rám igy?!…
– Asszonyom, – felelt Savinien – annak a nőnek, aki elárulja összeesküvő
társait, hogy megmentse a tulajdon életét, talán még meg lehet
bocsátani… főképpen azért, mert: ugy kell azoknak, akik asszonyra bizzák
a titkukat!… de annak a nőnek, aki gyanuba kever, megvádol ártatlanokat,
csak azért, hogy boszut álljon rajtok, – nem tudom, miért – annak a
nőnek én nem tudok megbocsátani.
– Megőrült?! – álmélkodott a Morency. – Miféle összeesküvésről beszél?!
Miféle árulásról?! Ártatlanokról, akiket boszuból gyanuba kevernek,
megvádolnak!… Nem értem.
– Tagadja, hogy részes volt abban az összeesküvésben, mely Barrast meg
akarta fosztani a hatalmától?!… Tagadja, hogy amikor neszét vette a
bajnak s megszökött – már akár ijedtségből történt ez, akár azért, mert
kezdettől fogva igy tervezte – kiadta összeesküvő társait az
ellenségnek, mert áruló iratokat hagyott a lakásán?!… Tagadja, hogy…
– Várjon… nem tudok ennyi kérdésre egyszerre felelni… Mit beszél
össze-vissza?!… Nem tagadom, hogy részes voltam az összeesküvésben;
gyűlölöm ezt a Barrast… Az is igaz, hogy megszöktem, mert a társaim
figyelmeztettek, hogy baj van… ők maguk kértek erre, amikor Barras
gyanakodni kezdett, hogy nálam tartják az összejöveteleiket… De nem
árultam el senkit… nem is értem, mért vádol ezzel… hiszen összeesküvő
társaimnak semmi bajuk!… Valamennyien szabadon járnak-kelnek, ki itt
Londonban, ki otthon Párisban!…
– És Langlois-Montfort meg tizenhét társa?!… Köztük Norvins de Belleval,
aki nekem nemcsak a barátom volt, hanem a jóltevőm is, szinte a
testvérem?!…
– Engem vádol a halálukkal?! De hát mit tehetek én róla, hogy Barras
elitéltette és kivégeztette őket?!
– Norvins de Bellevalt, Langlois-Montfort-t, meg a többieket azért
végezték ki, mert az ön papirosai közt megtalálták a Barras ellen
összeesküvők névsorát s ezen az áruló papiroson, amelyen rá kellett
ismerni az ön kezeirására, tizennyolc név volt: Norvins de Belleval,
Langlois-Montfort, meg a többiek neve.
– Ó, ó, ó!… Mily szörnyü tévedés!… De hát gondolhattam-e rá, amikor
hirtelen menekülnöm kellett, hogy micsoda irkafirkák maradnak a
lakásomon?! Ez a névsor nem az összeesküvők névsora volt, hanem azoké,
akik valaha a szeretőim voltak!