A lovag egészen őszintén beszélt; csak nem mondott el mindent.
Nem mondta el, hogy nagyon várja a grófnét.
De hiába várta.
Az ellenségei nem feledkeztek meg róla, hogy a boszujok még nem
tökéletes. Három nap se mult el s Le Noir már megkapta az utasitást,
hogy Moncontour lovag senkivel se beszélhet.
Erre már nem mondta a lovag, hogy:
– Sebaj!
De erős akaratu legény volt, akit a balszerencse nem egykönnyen vert le
a lábáról.
Reménykedett benne, hogy ha a felesége nem tudja kikönyörögni, a grófné
módját fogja ejteni, hogy visszavonják a tilalmat. Elég összeköttetése
van hozzá.
De addig se adta át magát a szomoruságnak. Szórakozást keresett és
talált a munkában.
Tanult, olvasott, irt; dolgozni kezdett egy uj könyvön, s amikor ezt
befejezte, még egy másikon is. Mindennap hoszu leveleket irt;
gyöngédeket a feleségének és szenvedélyes hanguakat a grófnénak. És
boldogan olvasta a hozzá érkezett leveleket. Ugy a grófné, mint a
felesége leveleit. Ezek mindannyian szenvedélyes hanguak voltak.
És eleinte csakugyan gyorsan multak a napjai. Akárhányszor annyira
belefelejtkezett a munkába, hogy csak éjszaka hagyta abba, mintha
sietnie kellene.
Néha nevetett magában:
– Az ostobák! Nem jutott eszükbe, hogy könyv és irószerszám is van a
világon! Nem gondoltak rá, hogy aki levelezhet a szeretteivel, nincs
egészen elzárva tőlük! És igy nem tudták megboszulni magukat, az
ostobák!
Hanem annyi eszük mégis volt, hogy a tilalmat nem vonták vissza.
Hasztalan könyörgött a feleség, hiába ravszkodott a szerető, nem
segitett az előkelő rokonság pártfogása s kárbaveszett a jóbarátok
minden erőfeszitése.
A grófnét nem engedték hozzá; a feleségét se láthatta többé és nem
mutathatták meg neki a gyermekét.
Még az első esztendő se mult el, amikor egyszer felötlött neki, hogy a
grófné ritkábban ir és már nem olyan lángoló hangon, mint előbb. Olyan
lassu volt ez a változás, olyan nehezen észrevehető, hogy amikor ujra
elolvasta a régibb leveleit, már ezekben is talált valami hüvösséget,
ami előbb nem tünt föl neki. Az is csak most keltette föl a figyelmét,
hogy a grófnénak mindig kitünő oka volt rá, ha valamelyik napról
elmaradt a levele, de ezek a kitünő okok egy idő óta mind jobban
szaporodtak.
Ez a fölfedezés majdnem fájdalmat okozott neki, mert gyanitotta s talán
kitalálta a magyarázatot. Izgatott hangon irt a grófnénak ezekről a
rossz sejtelmeiről; kedvese kissé ingerülten felelt s szemére vetette
oktalan félténykedését; aztán egy kicsit összekaptak a leveleikben; éles
megjegyzéseket tettek egymás türelmetlenségére, hálátlanságára,
önzésére, szeretetlenségére; utóbb már gunyos elmésségekkel is
boszantották egymást; majd, ismét elkomolyodva, kissé elérzékenyedve,
egymást megsajnálva, megint más hurokat kezdtek pengetni és kibékültek;
de a régi hangot soha se találták meg többé, a neheztelésükből valami
továbbra is megmaradt, mind gyakrabban tüztek össze s mind kicsinyesebb
okokból, a kibékülésben egyre kevesebb volt a lázas öröm, a szenvedély
hangjai mind több helyet engedtek a barátság hangjainak, s ha néha-néha
még a régi szólamokat használták, az iró is, az olvasó is érezte, hogy
mindez kissé hamisan hangzik.
A lovag eleinte szinte szenvedett e miatt, de rossz érzését nagyon
enyhitette a folytonos munka, a megszokott szórakozás, a magánosság
csöndje, a béke, amelybe börtönében beleélte magát.
Utóbb már nem tudott neheztelni a grófnéra, mert észrevette, hogy ő maga
is meghüvösödött.
Hat év fiatalembereknek nem nagy idő; de a negyedik évtől fogva egyre
kevesebbet irtak egymásnak, s a hatodik évben Moncontour lovag csak igen
ritkán gondolt a szép grófnéra.
Nagy változás ment benne végbe ez alatt a hat esztendő alatt.
A felesége pontosan irt és az ő leveleinek a hangja mindig egyforma
maradt. Ez az egyformaság nagyon megnyugtatta a lovagot. Az első
esztendőben még el-elkomorodott, ha eszébe jutott Choiseul de Meuse; de
később már soha se gondolt rá, máson járt az esze.
A felesége leveleiben egyre több szó volt a gyermekükről. És ő is mind
gyakraban gondolt a kis fiára. Megkapta az arcképét; mindennap olvasott
róla, mit csinál, hogyan erősödik. Tudta, mit gügyögött először, mikor
tanult járni, mivel szeret játszani, hova vitték, mit mondott. A hatodik
esztendő elején már irni tanitották és az első betüit elküldték az
apjának.
A hatodik esztendőben már nem volt egyéb gondolata, csak a kis fia – és
hogy milyen lassan mulnak a napok.
Türelmetlenül számlálta előbb a heteket, aztán a napokat, végül az
órákat.
Egy héttel a kiszabadulása előtt egyszerre csak elmaradtak a felesége
levelei. Moncontour lovag azt hitte, hogy neki meg kell őrülnie, mert ez
a hét soha se mulik el.