Az előkelő rokonok, a jóbarátok és az ügyvédmesterek megtették, ami
tőlük telt, de az itélet mégis szigorubban hangzott, mint a lovag várta.
Ugy szólt, hogy hat esztendőt kell eltöltenie a vincennesi Toronyban.
És ez még csak a kisebbik baj volt.
Mert az emberséges Choiseul de Meuse mindent elkövetett ugyan, hogy
titokban maradjon, hol fogta el Moncontour lovagot, de hiába fáradozott,
esdeklett, sőt hazudott is, ahol lehetett, – a dolognak ki kellett
tudódnia.
Pedig Choiseul de Meuse még a hamis eskütől se riadt visza, hogy
megkimélje a fájdalomtól és a veszedelemtől azt az asszonyt, akit
szeretett. Megesküdött előtte, az oltári szentségre, hogy a hollandiai
határon fogta el a lovagot és hogy merő hazugság, amit az udvarnál
fecsegnek. A katonái is befogták a szájukat, mert szerették a tisztet és
féltek tőle. De a lovag birái, akik előtt Choiseul de Meuse nem
hazudhatott, s akik alig várták, hogy boszut állhassanak a „Hollandiai
levelek“ gonosz tréfáiért, nem voltak olyan kiméletesek, mint Choiseul
de Meuse. Minden fáradság kárba veszett; s a hamis eskü nemkülönben.
Egy héttel azután, hogy a lovagot átszállitották a vincennesi Toronyba,
Le Noir, a várparancsnok, aki régi jó embere volt, közölte a fogolylyal,
hogy Moncontourné asszony beszélni kiván vele.
– Megengedték, hogy találkozhassunk? – álmélkodott a lovag.
– Ugy látszik, – felelt Le Noir, – az ön ellenségei nem voltak
elkészülve rá, hogy a felesége fölkeresheti, mert eddig nem kaptam
utasitást, hogy senkivel se beszélhet. Az ilyen esetekben pedig magam is
megengedhetem a találkozást. Hát csak éljen az alkalommal, mert lehet,
hogy holnaptól fogva senkit se bocsáthatok önhöz.
– Eljött! – szólt magában a lovag, mialatt őrei közt lehaladt a lépcsőn.
– Nem tudna semmit?!…
A csodálkozása nagyobb volt, mint a megilletődése. Meg volt győződve
róla, hogy Choiseul de Meuse el fogja árulni; s a grófnét várta, nem a
feleségét.
Hanem, amikor a látogató-szobában megpillantotta a kisirt szemü
asszonyt, akit már csak néhány nap választott el az anyaságtól, olyan
meghatottságot érzett, amilyet még soha.
Az asszony a nyakába borult és azt mondta neki:
– Mindent tudok. Megbocsátok neked. Nagyon szeretlek.
– Milyen jóságos vagy te, édes Juliám! – szólt a lovag, egy kissé
elérzékenyedve.
Most tegezte életében először.
Soha se idegenkedett a feleségétől. Őszinte vonzalomból vette el és
nemcsak azért, mert látta, hogy szerelmet keltett szegénykében.
Megbecsülte sok kitünő tulajdonságát, s szeretettel, igaz barátsággal
volt iránta. Elnézte neki, – hiszen nem tehet róla! – hogy nem tudta
fölébreszteni benne azt a szenvedélyt, amelyet nem egészen
félesztendővel a házassága után a szép grófné keltett benne életre.
Talán akkor nem is vette volna el, ha olyannak látja, mint a grófnét…
amaz szeretőnek, ez feleségnek való.
De ha máskor is ragaszkodott hozzá, igy még soha se szerette, mint ebben
a percben, amikor, szegény, formátlanabb volt, mint valaha.
Vigasztalni kezdte:
– Ej, hat év nem olyan nagy idő! Még fiatalok vagyunk mind a ketten. Hat
év hamar elmulik. És meglásd, milyen hálás leszek azért, hogy most ilyen
jó vagy hozzám!… Majd meglátod, milyen boldogok leszünk még!
Őszintén gondolta.
– Hat évig nálad nélkül! – sirdogált az asszony. – És hat évig folyton
arra gondolnom, hogy te a börtönben vagy!
– Ej, ez a börtön nem lesz olyan rettenetes, mint képzeled. Csak hogy
éppen nem járhatok szabadon. De itt, a várban, kedvemre sétálgathatok; a
cellám pedig tágas, szép szoba. A derék Le Noir minden kedvezést
megadott, ami megkönnyitheti a fogságomat. Olvashatok, irhatok; megkapom
a könyveimet, levelezhetek barátaimmal… Sokat fogok irni, még többet
tanulni; igyekszem tökéletességre vinni a latin, a görög és az angol
nyelvben. És munkaközben olyan hamar elmulik a nap, hogy az ember észre
se veszi. Időnkint látni foglak… Ha most találkozhattunk, találkozhatunk
később is. Eljösz, talán minden hónapban és elhozod a gyermekünket… Hat
év! Nem olyan nagy idő az! És a gondolataink mindennap együtt lesznek
néhány óráig, amig levelet irunk egymásnak. Hat év! Hamar elmulik az!
Sokat fogsz foglalkozni a gyermekünkkel s hamar elröppen a nap. Amikor
nem láthatjuk egymást, szórakozni fogsz. Talán többet fogsz szórakozni,
mint ma gondolod…
Már féltéssel gondolt Choiseul de Meusere.
A kisirt szemü asszony kitalálta ezt a gondolatot s végre elmosolyodott.