Mikor Moncontour lovag otthon megtudta, hogy a kis fia egy héttel
ezelőtt meghalt, hirtelen az az érzése támadt, mintha valaki hátulról,
orozva, egy iszonyu doronggal rácsapott volna a koponyájára.
Nem akarta megérteni, mi történt. Kábultan bámult az emberekre.
Hosszu idő telt bele, amig egészen magához tért.
Körülnézett. Ahányszor egy uj tárgyat pillantott meg, mintha
mindannyiszor összefacsarták volna a szivét.
Itt élt a kis fia. Ezeket a tárgyakat látta. Egyikkel-másikkal játszott
is; rajtuk van a kis keze érintése. Ott nevetgélt a napfényen. És
csacsogott, kedves hangon, – amelyet ő nem hallott soha.
Egy egész élet mult el. Egy világ van oda. Itt valaki járt-kelt,
futkosott, mosolygott, nevetgélt, pajkoskodott, lármázott, betüket
vetett a papirosra, beszélgetett a vincennesi Torony lakójáról, csókra
nyujtotta a száját… ez a valaki ő volt, testestül-lelkestül ő maga!… és
ezt a valakit, – nem látta soha!
Azt mondta a kisirt szemü asszonynak:
– Nagyot vétettem ellened, de nagyon megbűnhödtem.