Moncontour lovagot az 1777-ik év egy januári reggelén, hét és nyolc óra
között, Méricourt grófné kastélyában fogták el.
A lovag már ébren volt s éppen öltözködött, amikor a váratlan vendégek
dörömbölni kezdtek az ajtón s kivülről valaki bekiáltott a szobába:
– A király nevében parancsolom, nyissák föl!…
– Tyű, teringettét! – káromkodta el magát a lovag.
A grófnénak szeme-szája nyitva maradt ámulatában. Egy pillanatig nem
tudta, ébren van-e vagy álmodik. Aztán a szeme megmerevedett a
rémülettől; szólni akart, de a szó nem jött ki a torkán.
– Sebaj, édes Zsófiám, – szólt a lovag nyugodtan. – Valamelyik gazember
elárulta, hogy a „Hollandi levelek“ irója én vagyok. Hát most le fognak
tartóztatni és egy pár hónapra alighanem becsuknak. De ne félj, nem
fognak fölakasztani! A könyvem ugyan egy cseppet sem tetszik az
udvarnak… az is igaz, hogy van benne egy és más, ami veszedelmesen
hasonlit a felségsértéshez… de nem azért van előkelő rokonságom, nem
azért vannak barátaim, összeköttetéseim az udvarnál és különösen nem
azért vannak derék, furfangos és pénzért serény ügyvéd-mesterek, hogy az
afféle csipős kétértelmüségeket ki ne tudják magyarázni arra, amire
akarják.
Odakünn másodszor is fölhangzott:
– A király parancsára!
– Várják meg, mig a grófné felöltözik, – kiáltott ki a lovag. –
Becsületszavamat adom, hogy nem fogok megszökni.
A grófné ész nélkül kapkodott a ruhái után. A lovag segitségére sietett.
– Légy egészen nyugodt, – szólt gyöngéden, – olyan nyugodt, amilyen én
vagyok! Esküszöm neked, nem lesz egyéb boszuságunk, csak az, hogy egy
pár hétig nem láthatlak!
Ujra dörömbölés.
– Ha azonnal nem engedelmeskednek, – szólt a parancsoló hang, –
betöretem az ajtót!
– Nincs rá szükség, – felelt a lovag. – Rendelkezésére állok.
Kinyitotta az ajtót; a tiszt és a katonák beléptek.
– Moncontour lovag, ön foglyom! – szólt a tiszt.
– Amint láthatja, nem ellenkezem, – felelt a lovag.
A tiszt bocsánatot kért a grófnétól, hogy őt is zavarnia kellett.
– Nem járhattam el másképpen, – mentegetőzött. – Határozott parancsom
volt rá, hogy betörjek a grófnéhoz.
A grófné csak azt kérdezte tőle:
– Nem adhat egy pár percet?… egy negyedórát?… hogy elbucsuzzam a
lovagtól!
– Egyetlenegy percet adhatok a grófnénak, – felelt a tiszt.
Megcsókolták és megölelték egymást, a tiszt és a katonák előtt, hosszan,
amig egy egész perc tart. Aztán menni kellett.
– Sebaj! – biztatta kedvesét a lovag és csókot intett neki.
Levezették. De még az udvarból is fölkiáltott abba az ablakba, ahol a
grófné sápadozott:
– A viszontlátásra!
Mialatt a grófnét bátoritotta, mintha még a bosszusága is elpárolgott
volna. Szinte derülten kérdezte a tiszttől:
– Hová visznek?
A tiszt ridegen felelt:
– Nem azért vagyok itt, hogy önnel társalogjak, hanem azért, hogy a
kötelességemet teljesitsem.
Ez egy kicsit sértette. Végre is nem tolvajt fogtak el benne; a tisztnek
semmi oka rá, hogy ugy felelgessen neki, mint egy semmirekellőnek.
A harag elhallgattatta. De ha a tekintete elárulta, hogy szeretné
levágni a tisztnek a fülét, azt már nem lehetett leolvasni az arcáról,
mintha aggodalom vagy gond bántaná. Olyan nyugodtnak látszott, mintha
bálba vagy csatába vitték volna.
Pedig mégis furdalhatta valami. Mert amikor Páris sorompóinak a közelébe
értek, ujra megszólalt:
– Tiszt uram, ha ön nemes ember, ugy meghallgatja a kérésemet. Nem kérem
öntől, hogy álljon szóba velem, csak azt, hogy hallgasson meg.
Mintha egy süketnémának szólt volna.
– Nem szeretném, – folytatta a lovag, – ha mindenki megtudná, hogy ön
engem a Méricourt grófné kastélyában fogott el. A grófné özvegy,
független, ura a tetteinek; nem róla van szó. Hanem nekem fiatal
feleségem van, aki nemsokára anya lesz. A feleségem szeret; nem is
álmodja, hogy megcsaltam, azt hiszi, Hollandiában járok. Le fogja
sujtani, ha megtudja az igazat. És éppen abban az időben van, amikor a
lelki megrázkódtatás testi veszedelemmel jár. A gyermekre is végzetes
lehet ez. És az első gyermekét várja; még nincs egy esztendeje, hogy a
feleségem. Láthatja, tiszt uram, hogy nemcsak a nemességére hivatkozom,
hanem az emberiességére is. Önnek módjában lesz ugy intézni a dolgot,
hogy a feleségem soha se tudhassa meg, hol fogtak el. Csak ezt akartam
mondani.
– Hazugság volna, – felelte a tiszt, – ha azt mondanám, hogy sajnálom
önt. Én Choiseul de Meuse vagyok és egy Choiseul de Meuse soha semmiért
se hazudik.
Vagy ugy? Ez az a Choiseul de Meuse, akit Moncontour lovag felesége,
amikor még d’Ormesson kisasszony volt, kétszer is kikosarazott?! Az már
más!
– Sebaj! – szólt magában a lovag.
Egy megvető pillantás után, amelyre Choiseul de Meuse hasonlóval felelt,
hátat forditott a tisztnek. Többet nem szóltak egymáshoz.