Lanzendorf gróf életének hatvanadik évéig hozzáférhetetlen és
kifogástalan volt.
Ekkor azonban menthetetlen ostobaságot követett el. Csak egyet. De az
ilyen ostobaságból egyetlenegy is tökéletesen elég.
Eszébe jutott ugyanis, hogy mégis csak jó volna, ha örökös maradna
utána.
Mikor az ember elérkezik a hatvanadik évéhez, akárhogyan élt,
föltétlenül megbánja, hogy a kétféle életmód közül nem a másikat
választotta.
Megbánja, ha megházasodott; s megbánja, ha agglegény maradt.
Lanzendorf gróf is megbánta, hogy nem alapitott családot, még huszonöt
vagy harminc éves korában.
Egyet gondolt és hatvan esztendős ember létére feleségül vett egy igen
jó házból való, igen jól nevelt és igen szép kisasszonyt, aki mindössze
husz esztendős volt: valami Demonassa grófnőt.
Alighanem ugy gondolkozott, hogy:
– Ha már bolondot cselekszem, legalább kimulatom magam.
Természetes, hogy Demonassa grófnő szegény volt, mint a templom egere.
Finom, illedelmes, templomjáró egérke volt, de szegény. A báli ruháján
kivül nem vitt magával más hozományt a Lanzendorf gróf házához, csak
huszonnégy darab csipkezsebkendőt, abból a fajtából valót, amelyet külön
arra a célra készitenek, hogy az öreg férjek feleségei rendre
elajándékozhassák ifju udvarlóiknak.
Az is természetes, hogy Demonassa grófnő nem azért ment férjhez
Lanzendorf grófhoz, aki éppen háromszor annyi idős volt, mint ő, hogy
otthon ülljön s miután örökössel örvendeztette meg Lanzendorf grófot,
azután csak a rokkát pörgesse.
Azért ment férjhez a különben elég kellemes viselkedésü és elaggottnak
éppen nem látszó öreg emberhez, hogy kiélvezhesse ennek a gazdagságát.
Hogy élhesse világát és kedvére szórakozhassék, mint a fiatal nők
szokták.
Azt akarta, hogy ott lehessen azokon a fényes ünnepélyeken, ahová a
szegény nők nem juthatnak el, még akkor se, ha véletlenül
grófkisasszonyoknak születtek. Mulatni akart: szép ruhában járni,
nevetgélni, táncolni. Ápolni és csodáltatni akarta a szépségét, feltünni
és hóditani; hallgatni a hizelgés zenéjét.
Vidám természetü volt, szerette a társaságot, csak a játékon, meg a
mulatságon járt az esze, fesztelen viselkedéshez szoktatták… egyébként,
legalább eleinte, nem gondolt semmi rosszra.
Csak ott akart lenni mindenütt, ahol szórakoznak, mindenütt, ahol
megcsodálhatják.
(És ha azok, akik megcsodálják, egyszersmind meg is kivánják, hát tehet
ő erről?!)
Annak persze, hogy az ifju Lanzendorf grófné kedvére mulathasson, nem
volt semmi akadálya. Lanzendorf grófnak volt pénze, mint a köles és
Lanzendorf gróf nem bánta, ha a fiatal asszony ünnepelteti magát; hiszen
azért fiatal, hogy örüljön ennek.
Hanem Lanzendorf gróf immár nem volt hibátlan. És ha nem volt hibátlan,
nem maradhatott hozzáférhetetlen. Ha pedig nem volt hozzáférhetetlen,
nem maradhatott kifogástalan sem.
És Ghibellin gróf, akit az elégedetlenek egyre tüzeltek, ugy látta, hogy
elérkezett az az idő, a mikor ujra ráléphet a cselekvés terére.
Mindenekelőtt magához Lanzendorf grófhoz fordult:
– Tudod, – szólt neki, – hogy én vagyok a legjobb, az egyetlen barátod.
Azt is tudod, hogy mint öreg katona, a világért se szólnék… inkább
leharapnám a nyelvem… és ha szólok, csak a te javadért teszem… a
barátságunk követeli meg, hogy illetlenül nyilt és őszinte legyek. Hát
figyelmeztetlek barátom, hogy tulságosan sokat foglalkozol az
államügyekkel. A mig te, öreg ember lévén, nyakig bele temetkezel az
államügyekbe, az asszonyka szórakozik, hm, hm. Ne feledd el, barátom,
hogy te öreg ember vagy és a nőcske ifju, nagyon ifju, hm, hm. A nőcske
igen jókedvü; fesztelen viselkedésü és mulatni vágyó; tulságosan kedves,
tulságosan szép és tulságosan sok fiatalember zümmög körülötte, hm, hm.
Isten látja a lelkemet, hogy ezzel semmit se akarok mondani. Nem tudok
róla semmi rosszat; esküszöm, hogy semmit se tudok. Ha tudnék, akkor se
mondanám meg, inkább leharapnám a nyelvemet, mint vén katonához illik.
De figyelmeztetlek, hogy ha netalán mégis kutya volna a kertben, te vagy
az, aki ezt a legutóljára tudnád meg. Sőt, ha ilyen tulságosan sokat
foglalkozol az államügyekkel és a polgárok érdekében, akik ezt nem
érdemlik tőled, többet fáradozol, mint kellene, elannyira, hogy se
látsz, se hallasz, hát akkor bizony sohase is fogsz megtudni semmit,
akárhány kutya lesz is a kertben. A minthogy azt se tudod például, amit
az egész világ tud, hm, hm. Hogy mit tud az egész világ? Azt, hogy
ötvenezer tallért adtál az asszonykának ruhaszámláinak a kifizetésére s
az asszonyka ezen a pénzen uj ruhákat vásárolt, régi számláit nem
fizette ki, vagy mondjuk: kifizette, de adós maradt azzal, amit ujonnan
vásárolt, ugy, hogy az adóssága most is csak annyi, mint ennekelőtte.
Azért, mint igaz barátod, azt ajánlom neked, hogy foglalkozzál
kevesebbet az államügyekkel, söpörj inkább a tulajdon házad előtt. A
legjobb volna, ha egyáltalán nem foglalkoznál többé az államügyekkel;
rábizhatnád ezt már a fiatalabb erőkre.
Lanzendorf gróf ránézett hű cimborájára és igy felelt neki:
– Hát hogy a feleségem pazarló természetü, ez igaz. Csakugyan nem tudtam
róla, hogy uj adósságot csinált, vagy hogy a régit nem fizette ki, és
bizony rosszul tette a feleségem, hogy ezt elhallgatta előttem. De e
miatt ne fájjon a fejed és ne fájjon senkinek a feje. Majd kifizetem az
uj adósságot is. Hála Istennek, van miből; jut is, marad is. Ki költsön
szép ruhára, ha nem ő?! Gazdag ember felesége és fiatal; költhet rá,
mert módja is van benne, kedve is van hozzá. Ez csak az én dolgom. Ami
pedig a többit illeti, hát ez se tartozik rátok. Én azért vettem
feleségül, hogy örököst adjon nekem. Részem volt ebben az örömben és
hálás vagyok érte. Hogy én öreg vagyok, ő pedig fiatal, ez csakugyan
hiba; de az én hibám, nem az övé és az én hibámért nem büntethetem őt
azzal, hogy a magánosságba kényszeritsem, hogy fogságban tartsam. Miért
ne járhatna társaságba, bálokba, ünnepélyekre, ahová elmenni kedve
tartja?! Hadd szórakozzék! A szórakozásban még nincsen semmi rossz. Hogy
jókedvü? Örülök rajta! Szemrehányást kellene tennem magamnak, ha szomoru
volna. Hogy akkor is vágyódik a mulatságra, a mikor engem dolog tart
elfoglalva? – nem botránkozom meg rajta. Neki nincs elfoglaltsága és ha
sokféle mulatság érdekli, ez korának természetes, szerencsés kiváltsága.
Azon se csodálkozom, ha mások is szépnek találják, nemcsak én magam; nem
tehet róla, ha másoknak is tetszik, s azt nem foghatod rá, hogy
vadászsza ezt a tetszést… ha ráfognád, akkor se hinném el, mert: nincs
szüksége erre. Rosszat pedig… azt mondod, sőt meg is esküszöl rá…
rosszat te se tudsz róla. Akkor Hát mit akarsz? Ha semmi rosszat nem
mondhatsz róla, a legcsekélyebb rosszat se… akkor ugy találom, egy
kicsit elsietted a figyelmeztetést. És tökéletesen elég volna ennyit
felelnem neked. De tudod mit?!… hogy ne legyek kénytelen még egyszer
értekezni erről a tárgyról, többet mondok neked. Persze, ezt csak neked
mondom, a legjobb, az egyetlen barátomnak, aki inkább leharapná a
nyelvét, semhogy elárulna, a mikor mély titoktartás pecsétje alatt neki,
egyedül neki megvallom a legmélyebben rejtegetett gondolataimat, a
végből, hogy ő ezt a bizalmasságot megőrizze és magával vigye a sirba.
Másnak a világért sem mondanám el, a saját jól felfogott érdekemben,
mert más valaki kiszalaszthatná a száján… s ha ez a dolog eljutna az
asszony fülébe, ez nagyon veszedelmes lehetne rám nézve. De neked, a
legjobb, az egyetlen barátomnak elmondom. Hát tudd meg, kedves, egyetlen
barátom, hogy én alattomban, mély titokban, igazat adok azoknak, akik
ugy gondolkoznak, hogy ha egy hatvan esztendős ember husz éves leányt
vesz feleségül, ezzel olyan rettenetes hibát követ el, amely megfosztja
attól a természetes jogától, hogy szigoru biró lehessen. Azért, ha
később… netalán… Isten őrizzen meg… mégis csak megtudnál valamit:
egészen fölösleges, hogy engem felvilágosits. Ezzel csak teljesen haszon
nélkül való szenvedést okoznál nekem, a barátodnak, mert én még ebben a
legrosszabb esetben is menthetőnek találnám az asszonyt s azt hiszem…
nem tudom, de azt hiszem… hogy megbocsátanék neki. Elmondtam ezt neked,
titoktartást kérve, de leplezetlen őszinteséggel, hogy megkiméljelek
minden baráti aggodalomtól; és most kérlek, ne fáradozzál tovább ebben a
dologban, mert az államügyeket, a meddig a császár is ugy akarja, nem
szándékozom másokra bizni… majd csak elvégzem magam!
Ghibellin gróf nagyot nézett, s aztán biztositván a kancellárt, hogy a
titok nála el van temetve, sietett elujságolni ezt a szörnyüséget az
egész udvarnak.
– Ez a szégyenletes türelmesség, – szólt, mihelyt a császár elé jutott,
– a legnagyobb erkölcstelenség a világon. Nem tarthatod tovább ezt az
erkölcstelen embert.
A császár gyönyörködve fürösztötte a kezét szép, hosszu, puha, selymes
szakállában.
– Mondtam már neked, – felelt nevetve, – hogy nem azért tartom, mert
erkölcstelen, hanem azért mert gazdag. Bánom is én, hogy erkölcstelen!
Én csak azzal törődöm, hogy ez az egy, ez nem lop. Hát csak mondd meg
azoknak, akik minduntalan hozzám küldözgetnek, hogy Lanzendorfot nem
fogom elcsapni mindaddig, a mig komoly okom nem lesz rá, hogy elcsapjam!