Nagyszakállu Rodomont császárnak volt egy kancellárja, aki sehogysem
akart megbukni; valami Lanzendorf gróf. Mig az elődei alig jöttek, már
is mentek, nyilván kénytelenségből: ez a Lanzendorf gróf ott vénült meg
a trón előszobájában. Az ország fiataljai, akik abban nőttek fel, hogy –
talán öröktől fogva – mindent Lanzendorf gróf intéz, el se tudták
képzelni, micsoda világ lesz az, a mikor nem Lanzendorf gróf fogja
ellátni az államügyeket.
De az idősebbek már alig várták ezt az uj világot.
Sokan kivánkoztak a helyébe és még többen voltak, akik reményeik
megvalósulását a kormányváltozástól várták. Ezek az epekedők és
álmodozók nem érték be a sóvárgással és a levegő-várak épitgetésével;
minden kis és nagy követ megmozgattak a végből, hogy Lanzendorf gróf
végre-valahára otthagyja a helyét. De legügyesebb ármánykodásuk és
legkitartóbb erőlködésük is hiábavalónak bizonyult. A nagyszakállu
császár, aki különben készségesen, sőt szivesen mutatkozott hálátlannak,
ha egyik vagy másik szolgájára nem volt többé szüksége, épp olyan
rendithetetlenül ragaszkodott Lanzendorf grófhoz, mint amilyen könnyedén
kergette el régebben öreg kancellárjának számtalan elődjét.
Hogy miért ragaszkodott a császár ilyen szivósan ehhez az egy hivéhez,
akkor derült ki, a mikor az elégedetlenek elsütötték a legnagyobb ágyut
s rábirták Ghibellin grófot, a birodalmi seregek fővezérét, hogy legyen
szószólójuk.
Ghibellin gróf nagy tekintélynek örvendett. Gyermekkorában a császárnak
az a pajtása volt, aki a legjobb képpel viselte el a biborban született
ifjutól kapott pofonokat. Később számtalan csatában verték meg és
valamennyi csatavesztését ki tudta aknázni arra a célra, hogy fölfelé
bukjék; soha, a legcsekélyebb csatavesztés fölhasználását se mulasztotta
el. Végül annyi vereséget gyüjtött össze szép koszoruba, hogy kiküzdötte
magának a „legtapasztaltabb bajvivó“ nevet s fölvergődött a leghiresebb
stratégák közé, mert gyakrabban bizonyitotta be, mint bárki más, hogy az
elmélet neki ad igazat, s hogy haditetteinek csodálatos balsikere
voltaképpen csupa erkölcsi diadal, amelyek diszes sora csakis az ő
csodálatos hadi tudományával volt kivivható.
Erre a tekintélyre támaszkodva, Ghibellin gróf egészen szabadon beszélt
a császárral.
– Mindent jól megfontolva, – szólt, – arra a meggyőződésre jutottam,
hogy ezt a Lanzendorfot el kellene csapni. Ő meg az emberei már régen
jóllakhattak. Ideje, hogy végre másokra kerüljön a sor. A kormányzásban
az ilyen váltógazdaság éppen olyan szükséges, mint maga a kormányzás.
Egyre többen vannak, akik türelmetlenül várják, hogy jóllakhassanak, s
ha még sokáig nem elégited ki őket, nem állok jót róla, hogy az
általános elégedetlenség nem tör-e ki olyan forrongásban, amely már
nemcsak Lanzendorfot, hanem császári felségedet is meg fogja támadni. A
bölcseség azt javallja… nem, azt parancsolja: hogy a jóllakottak immár
vonuljanak félre és tömd be a száját azoknak, akik joggal hangoztatják,
hogy egyszer már ők is jól akarnak lakni.
Hanem a császár igy felelt:
– Ha én ostoba ember volnék, azt felelném neked, hogy: azért tartom meg
Lanzendorfot, mert okos ember, derék ember és önzetlenül dolgozik értem,
meg az országért. Ez tudniillik igaz. Tisztább feje van, mint nektek;
négyszemközt szólva, birodalmamban ő az egyetlen, akiről bizonyosan
tudom, hogy becsületes ember; és senki se tagadhatja, hogy nagyon sokat
tett császárotok és az ország javára, sőt folyton csak ebben fáradozik…
amit én bizony az ő helyében nem tennék meg… nem is értem, hogy miért
teszi? – a mikor semmire és senkire sincs rászorulva. De én nem vagyok
ostoba ember, hát nem igy beszélek veled. Hiába is beszélnék veled igy,
mert ti arra, hogy Lanzendorf gróf eszes, derék és önzetlen, ugy sem
adtok semmit. Fütyültök minden ilyen jó tulajdonságára… a te embereid
csak jól akarnak lakni és egyébbel nem törődnek. És van még egy másik
okom is, a miért nem beszélek igy. Tudniillik igaz, hogy Lanzendorf
eszes, derék és önzetlen, de nem igaz, hogy ezért tartom meg. Ettől még
szivesen elejteném… alkalomadtán, szükség esetén… a hála az ostobák és
gyöngék erénye. A legnyugodtabban, hidegvérrel, minden habozás nélkül
elcsapnám, ha találkoznék valaki, akitől nagyobb hasznot várhatok, mint
tőle. De ilyen ember egyelőre nincsen. Mondok neked valamit, fiam, amit
te is meg fogsz érteni, azok is, akik hozzám küldtek. Ennek a
Lanzendorfnak van egy kitünő tulajdonsága. Nem az, hogy eszes, derék és
önzetlen, hanem az, hogy nagyon gazdag, rendkivül gazdag. Jól mondod,
nemcsak ő nem éhes, már az emberei is jóllaktak. Róla bizonyos vagyok,
hogy sohase fog meglopni; azokról, akik a helyébe kivánkoznak, nem
vagyok bizonyos. Nála mindig találni fogok egy kis pénzmagot, mert neki
semmi se kell, s az embereinek se kell sok, ezek is jóllaktak. Ellenben,
ha mások kerülnének az ő és emberei helyébe, az uj alakok legelőször is
csak jóllakni igyekeznének s olyan mohón falnának, hogy nekem semmi se
maradna, évekig, talán életem végéig. Már pedig fölérheted észszel, hogy
ez mindennél fontosabb dolog, kivált a mai világban, a mikor egyre
drágább az élet s a mikor egy szegény császár oly nehezen tud megélni a
fizetéséből! Hát csak eredj vissza s mondd meg azoknak, akik küldtek,
hogy tőlem éhen halhatnak, hogy nekem éppen a jóllakott ember kell, hogy
Lanzendorf egyelőre pótolhatatlan, mert gazdagabb, mint azok, akik ki
akarják túrni a helyéből, és hogy akármilyen eszes, derék és önzetlen
ember ez a Lanzendorf, azért még se fogom elcsapni!… mindaddig, amig
komoly okom nem lesz rá, hogy elcsapjam!