Gondoskodtak róla, hogy Demonassa mindent megtudjon. Azt is, hogy mit
mondott a kancellár; azt is, hogy az udvar miképpen itélte meg ezt a
természetellenes türelmetlenséget.
A hirhordók ugy okoskodtak, hogy ez a kis fölvilágositás semmi esetre se
fog ártani. Ha nem is buktatja meg a kancellárt, csak buzdithatja a
fiatal asszonyt.
Igy legalább Lanzendorf semmi szin alatt se fogja kikerülni azt a
sorsot, amelyet megérdemel. Minden bizonynyal hamarabb fog bünhődni,
mintha az asszonyt semmi se bátoritja.
És – ki tudja?! – egy kis botrány könnyen megbuktathatja a hatalmához
konokul ragaszkodó kancellárt.
Csakhogy Demonassának, – akinek kedvére volt, hogy az ország második
asszonyaként ünnepelték, – a hir hallatára az jutott eszébe, hogy:
– Ezek ki akarnak túrni bennünket a helyünkből!
Demonassa éppen azon a ponton volt, hogy valami bolondot cselekedjék.
– Csak azért se!… – szólt magában. – Ezt az örömet nem szerzem meg
nekik!… És ha belehalok is, akkor se szerzem meg nekik ezt az örömet!…
És ha szétveti is őket a düh és ha megölne is a sóvárgás, még akkor se!…
Egy szép, fiatal, ünnepelt asszony, ha arról van szó, hogy
meggyötörhesse az irigyeit, akik a bukását lesik, mindenre képes, még a
legnagyobb önfeláldozásra is.
Demonassa legalább képes volt minden lemondásra. Olyan görcsösen
ragaszkodott az erényéhez, hogy az udvart előbb gondolkozóba, utóbb
kétségbe ejtette. Még a kacérkodásról is letett. Még meg is komolyodott.
Történt azonban, hogy a császárnénál egy kereskedő jelent meg, aki egy
mesés ruhaszövetet kinált megvételre.
– Ez a legszebb ruhaszövet a világon – szólt. – Olyan szép, hogy csak
egy császárné viselheti. És olyan drága is.
– Mennyibe kerül? kérdezte a császárné.
A kalmár megmondta s a császárné elszörnyedt.
– Hja, lelkem, – szólt a császárné, – én nem vagyok olyan gazdag, hogy
ezt megvehessem! Hanem tudja mit? Menjen el Lanzendorf grófnéhoz, az
talán megveszi. Annak semmi se drága.
A kalmár nem értette meg, hogy ez csak rettenetes gúny volt.
Összecsomagolta a holmiját, megköszönte a jó tanácsot s elment a
kancellár feleségéhez.
És Demonassa nem tudott ellentállni a mesés ruhaszövetnek.
Valami csodálatos ruhát csináltatott belőle. Olyat, ami mindent
elhomályositott, ami eddig a világon történt… elhomályositotta mindazt,
ami volt, van és lesz… elhomályositotta magát a napot és a csillagokat
is… Legalább Demonassa ugy találta.
És szegény! – ebben a ruhában jelent meg az udvari bálon!
A császárné fuldoklott.
– Most már elég volt! – kiáltott rá másnap a császárra. – Most már
repüljön ez a szemét! Most már repüljön ez a cafat!
Hörögni kezdett; attól kellett tartani, hogy meghal.
Rodomont megértette ezt a némának teljességgel nem mondható fájdalmat.
A császárné tizennyolc éves korában is csunya volt, de most már öregedni
kezdett és erősen kopaszodott; Demonassának a szépsége pedig éppen most
virágzott ki a maga teljes pompájában.
A császár végigsimitotta hosszu, selymes szakállát, egy nagyot nyelt s
aztán igy szólt:
– Ez már sok!
És Lanzendorf repült.