Imogén grófné belépett a királyhoz és mosolygott.
– Szép, mint az Ezeregyéj – szólt magában a király – szebb, mint közülök
a legszebb; szebb, mint mind az ezeregy éj együtt. A betegnyakunak,
szerencséjére, igaza volt. Olyan szép, mint a mennyország, amelyet
Pallanzában láttam egyszer, holdfényes éjjelen, huszonöt esztendős
koromban. Szép, mint az elveszett paradicsom; szép, mint a
legabszolutabb királyság; szép, mint az ördögök menyasszonya. Olyan
szép, mint az ifjuság! De a mosolygása, az még nála is szebb!
Egyszeriben megértette az asszonynak minden vakmerőségét.
De Rodomont király harminchárom évig járt iskolába s nem hiába látogatta
a nők akadémiáját.
Szigoruan kérdezte:
– Szép asszony, micsoda urad van neked?
– Jó uram – felelt az asszony és mosolygott.
– Haszontalan urad van. Férfi az, aki elfogad egy asszonytól ilyen
áldozatot?! Férfi az, aki, hogy megmentse a bőrét, otthagyja a feleségét
a halálveszedelemben?! Férfi az, aki a maga életéért a kedvese életét
kivánja cserébe?! Pocsék urad van!
– Nem. Sire. Az én jó uram erre nem is gondolt. Eszébe se jutott, hogy
az életemet féltse. Tudta, hogy nem hagy életveszedelemben. Tudta, hogy
te asszonyt soha se fogsz kivégeztetni. Tudta, hogy ha valaha asszonyt
öltél, az öleléseddel fojtottad meg, vagy megrepesztetted a szivét,
amikor elhagytad… de a vérpadra nem vitetted.
– Hizelegsz, szép asszony; ki akarsz játszani. De nem fogsz kijátszani;
vigyázni szoktam arra, ami a hatalmamba került. És ha váratlanul
madárkát fogtam, nem vagyok olyan bolond, hogy szabadon ereszszem. Valld
meg, hogy füllentettél: ezt a csinos bókot nem az urad bocsátotta
rendelkezésedre védőfegyverül; magad eszelted ki, hogy bolonddá tégy,
hogy rászedj.
– Az uram is tudja, hogy gáláns ember vagy. Király és lovag: nem
zsebrák, nem haramiavezér.
– Ej, ej, milyen vakon bizik a lovagiasságomban vagy nem tudom miféle
erényeimben az az ember, aki le akart lökni a trónomról.
– Károsnak tarthatja az uralkodásodat, gyülölhet is… mit tudom én, miért
ellenséged?! De az ellenséged se tagadhatja le, hogy ur vagy. Minden
gyerek tudja, hogy amióta élsz, az asszonyokhoz virággal szoktál
közeledni, nem bilincscsel vagy kötéllel; minden gyerek tudja, hogy nem
az az ember vagy, aki képes volna egy asszonyt lemészároltatni. Nem,
Sire. Hogy te engem hóhér és pribékek kezére adhatnál, erre az én uram
még csak nem is gondolt.
– Ej, ej, de arra csak gondolt, hogy ha a hatalmamba kerülsz, alighanem
kedvem támad: élni a hatalmammal?! Hogy csunyán visszaélhetek ezzel a
hatalmammal?! Hogy ha igy megcsufoltok és borsot törtök az orrom alá,
megharagudhatom és boszut állhatok rajtad, ugy ahogy asszonyokon szoktam
boszut állani?!
– Igen. Erre már gondolt.
– Erre már gondolt, és mégis megszökött?! No hát szép urad van!
Gratulálok hozzá! Egy férfi inkább százszor hal meg, mint hogy akár csak
a kedvesét is kitegye ennek a veszélynek. És még hozzá, nem is csak a
kedvesét, hanem a feleségét! Mit is mondok?! Egy férfi inkább
felnégyelteti, kerékbe töreti, megnyuzatja magát, semhogy mindent meg ne
tegyen, csak hogy elhárithassa az ilyen veszedelmet. És ez maga dönti
bele a rá nézve megszégyenitő veszedelembe az esküdt feleségét Imogén
grófnét, azt a szép asszonyt, akit szeret! Pocsék ember, ha mondom.
Megérdemli, hogy semmi kimélettel ne legyek iránta. És hogy őszinte
legyek, megvallom, hogy akármi járhat a fejemben, a mikor szép
asszonyokat látok, csak éppen a kimélet nem!… Ha nincs kedvedre grófné,
hogy ragaszkodom ahhoz, amire jogot adtatok, csak magadra vethetsz;
tudhattad előre, hogy ha majd megjelensz előttem, ezzel a szépséggel… a
teremburáját!… nem az imádságot juttatod az eszembe!
– Várj csak, Sire. Nem hallgattad meg végig, amit a kérdésedre felelni
akartam. Azt akartam felelni, hogy erre már, igen, gondolt az uram;
nagyon is sokat gondolt rá, tuságos sokat. Sőt eleinte szóról-szóra ugy
pattogott, ahogy most te beszélsz. És nem is képzeled, hogy a halálos
veszedelemben milyen sok időbe került, amig meg tudtam győzni. De
megnyugtattam.
– Megnyugtattad? Ne mondd! És megnyugodott?
– Igen, megnyugodott.
És mivel nyugtattad meg, ha szabad kérdeznem? Mondd el kérlek. Erre már
igazán kiváncsi vagyok.
– Azt mondtam neki: „Nevetséges! A király már nem fiatal ember; a király
már ötvenhét éves.“
– Ezt mondtad neki? De, menydörgettét, ha nem is vagyok fiatal ember, ha
ide s tova ötvenhét éves leszek is, azért még nem vagyok öreg!… és ha
öreg volnék is: öreg ember nem vén ember!… Mennydörgettét,
mennydörgettét, mennydörgettét!
– Ő is ezt mondta. De én azt feleltem neki: „Ohó, ez igen nagy
különbség! Ha a király fiatal ember volna, harminc esztendős, mint te…
akkor kétségbe kellene esni, akkor beszélni se lehetne a dologról, akkor
mind a kettőnknek meg kellene halnunk, de lehetetlen volna belerohanni a
veszedelembe.“
– Ezt felelted neki? Érdekes! És aztán hogy folytattad? Mondhatom, égek
a vágytól hallani, hogy micsoda eszmemenettel győzted meg az urad.
– Igy folytattam: „Mert az csakugyan borzasztó volna, ha abban a
veszedelemben forognék, hogy a király… vagy valaki, akinek a hatalmában
vagyok… mondjuk: egy harminc esztendős fiatal ember… elhárithatatlan
kényszert alkalmazva… az erőszakos ölelésével… elgyötrő, de végül
agyongyöngitő ölelésével… utóljára is rábirhatna az odaengedésre vagy
éppen a szerelemre!… mert a szerető asszony is csak asszony, végre is
csak asszony… Hát ez, igen borzasztó, szörnyü, rettenetes volna;
rágondolni is irtózat!… De ennek a borzasztó veszedelemnek én magam se
tenném ki magamat; inkább meghalnék. Én nem türném el, hogy akár
akaratom ellenére, akár a beleegyezésemmel is… mondjuk: felhasználva az
ijedtségemet… kitégy ennek a veszedelemnek: leköpnélek, ha megtennéd!…
Ha rám parancsolnál, hogy mentsem meg az életedet, nekirohanva ennek a
rémes kockázatnak – akkor se tenném meg, csak megundorodnám tőled és
leköpnélek. Csakhogy erről szó sincs. A király már nem fiatal ember;
ötvenhét éves; nincs veszedelem.“
– Élesen különbözteted meg a dolgokat, de nem eléggé. Folytasd. Ugy
képzelem, az uradat ez a megkülönböztetés még nem elégitette ki.
– Nem. De aztán megmagyaráztam neki. „A királylyal szemben nem forgok
ilyen veszedelemben; a királylyal szemben nem forgok semmiféle
veszedelemben. A király nem fog bántani engem; nem is bánthat. Mert a
király az erőszakos ölelésével csak beszennyezni tudna engem és
maga-magát is beszennyezné. A király ezt nem fogja tenni. Soha. E felől
nyugodt vagyok. Ez lehetetlen.“
– No, ezt rosszul magyaráztad meg neki. Mert akármilyen finom a
megkülönböztetésed, én ezt nem méltatom. Ha lehetetlennek tartod, hogy
szerelemre birjalak, jól van; én megelégszem azzal is, hogy ölelni
foglak. Engem nem kétszerkettőzöl ki asszonyi furfanggal; én nem engedem
a jussomat. Ti engem megcsaltok, lóvá tesztek, kisemmiztek; helyes. De
nekem jogom van a megtorláshoz és módom is van benne, hogy a
megcsufolásért erőszakkal fizessek, mert a hatalmamban vagy. Eszem
ágában sincs lemondani erről a megtorlásról; a boszu mindig édes, de
ennél édesebb boszut nem képzelek. Mi jut eszedbe?! Királyi falat van
előttem. Egy gyönyörü asszony… egy rendkivüli asszony, aki minden
vakmerőségre kész a férfiért… egy szerető szivü, bátor asszony, aki
mindennel számot vetett és akármit beszél most, még az életét is
megkockáztatta, hogy megmenthesse az urát. Igazán királyi falat. Ilyet
még nem izleltem. Ne áltasd magadat. Ezt a királyi falatot nem fogod
hizelgéssel elravaszkodni előlem, mint a róka a sajtot a holló szája
elől.
– Meg foglak győzni téged is, mint meggyőztem az uramat.
– No ezt szeretném látni.
– Meg foglak győzni. Mit kivánsz bennem? A vakmerő kis nőstény-párducot,
az ugynevezett rendkivüli asszonyt? Vagy a szép teremtést? Mondjuk: mind
a kettőt. Nos hát, mind a kettőről le fogsz mondani. Mert az egyiken
nincs hatalmad, a másikat pedig nem érdemes kivánnod. Mi izgat? A
lelkem? Vagy a hogy mondod: a rendkivüliségem? De, édes jó uram, a nők
lelkét csak ugy lehet rabságba ejteni, ha előbb teljes szabadságot adsz
neki. Ezt erőszakkal nem teheted a magadévá; a lelkemet igy nem lehet
meghóditanod…
– Megelégszem a szép teremtéssel. A legédesebb boszuállást szerzem meg
magamnak; keresztül taposok az uradon; megbüntetlek azért, hogy
lesajnáltál; eszközévé teszlek uri gyönyörüségemnek; és ami mindezeknél
többet ér: egy édes pillanatot találok karjaidban. Ez nekem elég.
– Hát ezt nem érdemes kivánnod. Mondom, hogy szerencsémre, nem vagy
fiatal; sehogy se lehet hatalmad rajtam. Egy márványszobrot találnál
bennem, a ki dermesztő hidegséggel viseli el, hogy beszennyezed és
megrontja az örömödet azzal, hogy szemedbe hányja az utálatát. Ez nem
volna elégtétel és az ilyen megmérgezett öröm csak egy vadállatot
elégíthet ki. De te nem vagy vadállat. Te valaki vagy, akit magadért
szerettek a nők. Hogy egygyel több vagy egygyel kevesebb szép
teremtésnek a képét helyezed-e el emlékezésednek a sirboltjába, az már
neked mindegy. És a pillanatban, esküszöm, nem volna örömöd; a hitvány
izgalmon kivül, amelyet akármelyik nő karjában megtalálhatsz, inkább
csak: keserüséged és önutálatod. Utóbb nem bocsátanád meg magadnak, hogy
lehetővé tetted, undorommal megaláznom benned a királyt és a férfit;
utóbb, lelkifurdalást éreznél, szégyenkeznél bensődben, hogy elég
gyalázatos voltál bemocskolni valami istenit, amin nem volt hatalmad.
– Szép asszony, rendkivüli asszony, rendkivül vakmerő vagy!
– Mit veszíthetek? Csak nyerhetek, ha sikerül benned felébresztenem a
minden indulattól ment, józan gondolkodót, a büszke embert, a nemes
urat, a királyt, az államférfit.
– No hallod! Mi köze ehhez a politikának?
– Mindjárt megmondom. De hogy mondhassam, előbb felelj arra a
kérdésemre: forgattad-e a történelem lapjait?
– Nem vagyok tudós. Azért tartok tudósokat, hogy forgassák azok
helyettem.
– Akkor kérdezd meg őket: tudnak-e olyan esetet, amilyen az enyém?
Olvastak-e a világtörténelemben olyan asszonyról, aki mindent, az életét
is kész volt feláldozni, csakhogy megmentse a férjét.
– Tudósaim azt fogják mondani, hogy a világtörténelemben mindenre van
példa.
– Csakugyan van egy ilyen példa. A Lady Nilhisdale esete. Hogy egészen
őszinte legyek, nekem is ez adta az eszmét.
– No nézd, a világtörténelmi példák!
– Az ember sok okulást meríthet belőlük. Elég az hozzá, engem a Lady
Nilhisdale példája bátorított fel és igazam volt.
– Bizonyos vagy benne?
– Egészen bizonyos. Neki kisebb emberrel volt dolga, mint nekem és mégis
sikerült meggyőznie a királyt. Mert ez is államférfi volt; ha nem is
olyan messzire látó, mint te.
– Hogyan? Hát ez a te királyod eleresztette a megfogott madárkát?
– Mintha meg se fogta volna. Azt mondta neki „Szállj tova, szállj
szaporán!“
– A szamár!
– Ne mondd, mert te is ezt fogod tenni.
– És miért tenném ezt?
– Mert elcsititod magadban a kicsinyes boszuállás ingerét…
– Meg minden ingert?
– Meg minden olyan kivánságot, amelynek a kielégítése megalázna önmagad
előtt… és nem hallgatsz, csak az államférfi, a benned lakó bölcs ember
szavára.
– Már képzelem, hogy mit javasol ez az államférfi.
– Az államférfi igy szól: „Egy asszony, aki mindent, még az életét is
kész feláldozni, csakhogy megmentse a férjét! De hiszen ilyen asszonyok
kellenek nekem! Hogy példaként ragyogjanak a többiek előtt; hogy erős
katonákat szüljenek országomnak; hogy megszilárdítsák a család
tekintélyét. Az ilyen asszonyokat nem bántani kell, hanem dicsőíteni; az
ilyen asszonyok nevét aranybetükkel kell feljegyezni a világtörténetbe
és tanítani kell az iskolákban. Hálátlan legyek egy ilyen asszonynyal
szemben, akinek ritka, nagyon ritka esete uralkodásomat hiressé fogja
tenni!? Nem. Legyőzöm magamban az emberi gyarlóságot, nagylelkü leszek;
utjára bocsátom. Jutalmamat pedig a történelem adja meg, a a „lovagias“
jelzővel.“
– Szóval azt kellene mondanom: „Jó asszony, ég veled! Siess, a hajó
nemsokára indul és férjed epedve vár, ott tul a tengeren“?!
– Te mondád.
Rodomont király elgondolkozott.
Kissé hosszasan tünődött, de végre igy szólalt meg:
– Hát eredj. Sajnálom, hogy már nem vagyok harminc esztendős.
Királynémmá tennélek.