Másnap, alkonyatkor, Raimondi grófné, tetőtől talpig gyászruhában s
köpenynagyságu fekete fátyollal a feje és öltözete körül, megjelent a
vártorony kapujánál. Olyan gyönge volt, hogy két szobalány támogatta, és
annyira sirt, hogy zsebkendőjével el kellett takarnia az arcát.
A várparancsnok rendeletére rögtön elvezették férje cellájához.
Nagyon sokáig maradt a börtönben; közel két óra hosszat. Késő este volt,
mikor kilépett a cella ajtaján, ahol a cselédei várták. Egyre sirt, ugy
hogy a zsebkendőt le se tudta venni a szeméről; még görnyedtebben járt,
mint ahogy jött; és már olyan gyönge volt, hogy a szobaleányok alig
birták a toronyból elvonszolni.
Közel a toronyhoz négylovas kocsi várta a grófnét és kisérőit. A négy ló
a tengerpart felé vágtatott el. Ott, mint később egy halász beszélte, a
gyászruhás nők beültek egy bárkába, amely mintha régen várta volna őket.
Szóval, reggeli négy órakor, amikor a halálraitélteket fölkeltették,
hogy meggyónjanak – Raimondi grófnak hült helyét találták.
Helyette Imogén grófnét találták a tábori ágyon, férjének a ruháiban.
Édesdeden aludt, mintha örökkön cella lett volna a hálóterme, s mikor
fölkeltették, mosolygott.
Aztán nem válaszolt semmiféle kérdésre. Csak a várparancsnoknak mondott
annyit, hogy minden üldözés felesleges volna, mert férje azóta már egy
nagy hajón van, amely még ma idegen országban köt ki.
A szörnyü esetet természetesen azonnal jelenteni kellett a királynak.
Hogy hát most már mitévők legyenek? És különösen: mit csináljanak ezzel
az asszonynyal?
Rodomont királyt nagyon mérgessé tette, hogy az álmából felzavarták; az
első szava az volt, hogy még az érsekeket is fel fogja pofozni. De
amikor megtudta, hogy mi történt, nem gerjedt olyan rettenetes haragra,
amitől tartottak.
Figyelmesen hallgatta végig a jelentést s aztán igy szólalt meg:
– Hm… Igazán?… Ez lehetetlen!
Bizonykodtak, hogy mindez szóról-szóra igaz.
– Hm. Furcsa, ha igaz. De azt hiszem, hogy nem igaz – szólt és egy pár
percig elgondolkozott.
– És mi baja az asszonynak? – kérdezte aztán. – Öreg vagy csunya?
– Fiatal és szép, mint az Ezeregyéj – felelte a várparancsnok, akinek
egy kicsit viszketett a nyaka.
– Hm. Furcsa, nagyon furcsa!… – szólt a király és megint elgondolkozott,
még hosszasabban, mint előbb.
De végre kimondta az itéletet:
– Az asszony öltözzék fel asszonyi ruhába. Aztán ide kell hozni hozzám:
majd kihallgatom.
Ekközben a hű miniszter is megérkezett. Elfultan, pihegve.
A király nem titkolózott előtte.
– Sokféle asszonynyal volt már dolgom – szólt – de olyannal még nem, aki
az életét is kész feláldozni, csakhogy megmentse a férjét.
Csettentett a nyelvével, mint a nagy ételismerő, aki valami különösen
izes falatot lát, és kegyelemben ezekkel a szavakkal bocsátotta el hü
miniszterét:
– Ezt az asszonyt látnom kell. És ha szép, hát annál jobb.