Négy év multán Rodomont király, egy idegen ország vidám fővárosában, a
hispániai követ házánál egy gyönyörü asszonyt pillantott meg, akit ott
Rupertus grófnénak neveztek.
A király nem győzte meresztgetni a szemét.
– De hisz ez Imogén! Az én Imogénem! – álmélkodott magában.
Megtudta, hogy Rupertus gróf özvegy asszonyt vett el feleségül és ennek
az özvegyasszonynak az első férje bizonyos Raimondi gróf volt, aki három
évvel ezelőtt leesett a lóról és kitörte a nyakát.
– Nevetnem kell – szólt magában a király – ha meggondolom, hogy engem a
történelem „az előrelátó“-nak fog nevezni!…
Nem szalaszthatta el a szerencsét, hogy néhány szót váltson a régi
ismerőssel és meggyőződött róla, hogy Imogén szebb, mint valaha.
– Szép asszony, – szólt – bizonyára én is tévedtem, mert nagyon bölcs
akartam lenni és ez a Raimondi, aki nemcsak hogy kisíklott a körmeim
közül, de alaposan meg is tréfált, méltán kinevethetett. De a te
tévedésed még nagyobb. Mert te mindent, még az életedet is kész voltál
feláldozni ezért a Raimondiért. Ugyan mondd, érdemes volt-e annyira
erőlködnöd, hogy megmenthesd az életét?!… és megkockáztatnod… de hiszen
tudod! Ha szépen lefejeztetem Raimondit, egy évvel hamarább mentél volna
férjhez Rupertus grófhoz… az ifju Rupertus grófhoz, hogyha nem
csalódom?!…
– Akkor Raimondi volt az emberem, Sire.