János fejvételének szent ünnepe előtt két nappal, a Szent Remigről
elnevezett vártorony udvarán, tizenhat lehorgasztott orru férfi
sétálgatott szótlan: Raimondi gróf meg a többi összeesküvő. Egyiküknek
se volt mondanivalója a másikhoz; mindannyian belemerültek egyazon
gondolatba, egyazon mély tóba.
Egyszerre a várparancsnok lépett eléjök, régebben: jóbarátjuk, most:
őreik feje.
– Jó hir, urak! – szólt. – Ő felsége, Rodomont király, legkegyelmesebben
megengedte, hogy kivégzésetek előtt mindegyikőtök, aki feleséges ember,
elbucsuzhassék a hitvesétől… és elrendelte, hogy azt a nőt, aki e célból
nálam jelentkezik, bocsássam be férjéhez.
– A gazember! – pattogott Raimondi gróf. – Nem elég neki, hogy nyársra
huzat bennünket; azt akarja, hogy fájjon az élettől megválnunk, hogy
pacallá érzékenyedjünk, hogy az asszonysirás még keservesebbé tegye a
nagy ugrást! A gazember!
– Készüljetek a bucsuzkodásra – folytatta a várparancsnok – s
gondoljátok meg előre, hogy mit akartok még elmondani annak, akit
özvegyen hagytok…
– Nekem ide ne jőjjön az az asszony! – kiáltott fel Raimondi gróf. – Nem
akarom látni; nem akarok bucsuzni! Engem asszonyi könynyel nem fog
meglágyitani urad! Káromkodva akarok a vérpadra menni!
Raimondi gróf mindvégig pattogott, dult-fult és sistergett, mint a
rakéta.
– Nagyon félsz a bucsutól – gunyolódott a várparancsnok. – Attól
tartasz, hogy ha még egyszer ölelheted a feleségedet, sirva fogod itt
hagyni a földet. Értelek, cimbora. Mit is politizál az olyan ember,
akinek kedves és szép felesége van?!… ahelyett, hogy folyton otthon ülne
és soha el nem mozdulna a gyönyörü asszony rokolyája mellől!
– Éppen azért, pajtás! – felelt Raimondi gróf. – A politika nem egyéb,
csak a még több pénz, a nagyon sok pénz kérdése. És az olyan szép
asszonynak, mint az enyém, nem elég a kenyér; az ilyen asszonynak
gyémánt kell! Nem sikerült az összeesküvésünk; jól van! Meghalok és
pont. De nem akarom látni az asszonyt! Engem az a vén gazember az utolsó
napomon nem fog meggyötörni!
– Mindjárt egészen máskép fogsz beszélni – bizonykodott a foglyok
legfőbb őre – ha megtudod, hogy Imogén grófné már háromszor térpedelt le
előttem, könyörögve, hogy bocsássam be hozzád! Eddig nem teljesithettem
a kivánságát, mert a kötelességnek vaknak és süketnek kell lennie. De
mihelyt megjött a parancsolat, hogy a király legkegyelmesebben
megengedte a bucsuzkodást, rögtön követet küldtem a grófnéhoz. Holnap,
alkonyatkor, itt lesz. Remélem, nem ment el végképpen az eszed, és
teljesiteni fogod az asszonyod óhajtását. Ennyit megérdemel tőled!
– Hát legyen! – szólalt meg Raimondi, egy kis gondolkodás után. – Ha ő
akarja, az más. De ne hidd, hogy látni fogod a megindulásomat! És ha
minden arkangyal letérdepel előttem, akkor is káromkodva megyek a
vérpadra!
– Nem fogok látni semmit – felelt a várparancsnok. – Magatokra lesztek a
celládban és addig bucsuzkodhattok ameddig akarod. Mindig jóbarátod
voltam; most is mindent megteszek érted, amit a kötelesség nem tilt; és
jóbarátod maradok holnapután reggel hét óráig.