Második Rodomont csak ötvenhét éves korában juthatott ősei trónjára,
mert atyját igen hosszu élettel áldotta meg a gondviselés, s az agg
király sehogy se volt rábirható, hogy fia javára lemondjon a trónról.
Minél öregebb lett, annál jobban szeretett katonásdit játszani és nem
lehetett megértetni vele, hogy már csak egy módon használhatna népének,
ha tudniillik az elevenek vezényelgetésétől visszatérne az
ólomkatonákhoz.
Rodomont tehát attól fogva, hogy nagykoruvá lett, harminchárom esztendőn
át nem csinálhatott egyebet, csak várta, egyre várta azt a nagy napot,
amely majdan a legmagasztosabb emberi feladattal fogja megterhelni.
Minden más feladatának még a nagykorusága előtt eleget tett. Husz éves
korában feleségül vette a nem éppen szép, de minden erénynyel tündöklő
Apollónia hercegnőt, s olyan buzgón látott hozzá annak a kötelességnek a
teljesitéséhez, amelylyel népének tartozott, hogy még nem volt
huszonnégy esztendős, amikor a hitvese már a harmadik fiugyermekkel
ajándékozta meg. De miután igy kellőképpen gondoskodott róla, hogy a
fajtája fennmaradjon, örökre megelégelte a családi életet s elutazott
világot, embereket látni.
Meddőnek nem mondható, de kissé rövid családi életéről Rodomont minden
tartózkodás nélkül szokott nyilatkozni:
– Aminek meg kell lennie, azon én hamarosan szeretek tulesni… Ha az
ember lerázott a nyakáról minden kötelességet, derültebb lélekkel járhat
az élvezetek után… Az ember nem a maga kedvéért házasodik meg, hanem a
gyermekekért; az ember a maga kedvéért nem házasodik meg… – ezeket a
szavait idézgették.
Bizalmasabb körben többet is mondott:
– Az idegen országokban sok szépet ismertem meg, de a legszebbnek
mindenütt a legényéletet találtam… Az illendőség megköveteli, hogy
olykor haza nézzek, megmutassam magamat népemnek, üdvözöljem az öreg
fajankót, barackot nyomjak a gyerekek fejére, s karácsonykor vagy
ujévkor elmondjam a feleségemnek, mennyire tisztelem őt és mennyire meg
tudom érteni a szomoruságát… Husz éves korában az ember minden asszonyt
szépnek talál s ha a feleségünk jobb, mint szép, az ember hunyja be a
szemét; de én már nem vagyok husz éves s végre-valahára ki akarom
használni a fiatalságomat.
Ki is használta, nemcsak az első fiatalságát, hanem a másodikat is, és
ötvenhét esztendős korában ugy találta, hogy még nem használta ki
eléggé.
Amennyire az illendőség engedte, minden idejét idegen földön töltötte;
néha nem is kérdezte, mit enged meg az illendőség… a miért népe kissé
neheztelt rá.
És harminchárom esztendőn át, attól fogva, hogy először indult utnak vig
vakációra, egészen trónralépte napjáig, csak a nőknek és a kockajátéknak
élt.
A kockajátékért képes volt elhagyni még a legszebb asszonyok társaságát
is; s a kockajátékban nem nyerhetett annyit, hogy minden pénzét rá ne
költötte volna a szép asszonyokra.
Otthon ezért kissé léhának tartották.
De a természetben semmi se vész el. Nem veszett el ez a harminchárom
esztendő sem. Rodomont trónörökös az idegen országokban folytonos
szerelmeskedés és kockajáték közepett, nem közönséges életbölcseséget
szerzett.
Ezt még azoknak is észre kellett venniök, akik a legjobban tartottak
uralkodásától.
Attól a perctől kezdve, hogy hirt kapott az agg király haláláról, régi
cimboráit, akikkel sok éven át együtt tivornyázott, meg sem ismerte
többé.
Nem ezek csalódtak benne a legkeservesebben. Hanem azok, akik azt
remélték, hogy mialatt a király tovább is az idegenben mulat és éli a
világát, helyette majd ők fognak uralkodni.
Mikor az agg király, kezében egy játékkardot szorongatva, utolsót
lélekzett s követek rohantak el, hogy haza hivják a trónörököst, aki
tudtán kivül, automatice királylyá változott át: az ország nagyjai az
képzelték, hogy nemsokára egy vidám uriember fog megérkezni, aki, alig
hogy megkoronáztatta magát, siet megszabadulni az uralkodás gondjaitól,
rábizza a kormányzást a hivatott jelesekre s aztán megint tovább áll,
hogy ezentul még több pénzt költsön az idegen szépségekre.
Hanem a hajóról az uj király alakjában olyan ember szállott ki, akit
eddig még senki se ismert. Az az örömhir, hogy az apja meghalt,
Rodomontot egyszerre megkomolyitotta.
Ünnepies volt, mint egy temetésrendező és méltósággal teli, mint egy
tragikus szinész.
Az üdvözlő beszédekre még csak egy kegyes fejbiccentéssel se válaszolt,
s hű, öreg miniszterét, akit ócska butorként örökölt az egész országgal
egyetemben, azzal lepte meg, mikor ez egy csomó aláirni valót helyezett
eléje:
– Előbb majd átnézem az aktákat és csak aztán fogok intézkedni. Nem
azért vártam ilyen sokáig, hogy árnyékkirály legyek.
És miután átnézte az aktákat, még zordabb arcot öltött.
– Ugy látom, – szólt, – hogy az országban nagy a rendetlenség. Az
oligarchia módfelett elhatalmasodott és a nép, az istenadta nép, már nem
bir el több terhet. Nos hát én nem fogom eltűrni, hogy az oligarchia
tovább is kizsákmányolja népet. A nép érdekében semmiféle szigoru
intézkedéstől nem fogok visszariadni. Népemnek atyja és első pártfogója
vagyok. Azért meg fogom nyirbálni az oligarchák kiváltságait és a
nagybirtokokra nagy adót vetek ki. Minél nagyobb a birtok, annál
nagyobbat.
A hű öreg miniszter azonnal a helyzet magaslatára emelkedett és igy
válaszolt:
– Nagyon bölcsen, Sire. Az uj törvény annál hasznosabb lesz, mert a
kincstár kezdett kiapadni. És ha már az összeroskadó népen ugy se tudunk
segiteni, legalább mentsük meg a kincstárt.
Hanem az uj törvény egy cseppet se tetszett az ország nagyjainak.
– A népet meg kell szabaditanunk ettől a zsarnoktól – mondogatták. – A
nép érdekében semmiféle erőszakos lépéstől nem szabad visszariadnunk.
Addig suttogták, mormolták és rebesgették ezt, mig végre egyiküknek, a
fiatal Raimondi grófnak az jutott eszébe, hogy:
– A nép érdekében végre cselekedni kell!
Ennek a hangosan kimondott szónak az lett a következése, hogy az ország
nagyjai, szám szerint tizenhatan, összeesküdtek Rodomont király ellen.
Elhatározták, hogy megfosztják trónjától, börtönre vetik s
visszahelyezvén jogaiba a száműzött dinasztiát, ennek utolsó
férfiivadékát, Godolfin herceget, hivják meg a trónra.
Godolfin herceg a messzeségből nemcsak hogy élénken helyeselte ezt a
tervet, hanem irással is biztosította az összeesküvőket, hogy
kiváltságaikat tiszteletben fogja tartani és soha se felejti el, kik
azok az érdemes férfiak, akik a legtöbbet tették a nép érdekében.
De az összesküvést fölfedezték.
Rodomont király éktelen haragra gyult, mikor megtudta, hogy mit
forraltak ellene a hütlen országnagyok.
– Hát van szivük ezeknek az embereknek? – panaszkodott miniszterének,
őszinte felháborodással. – Olyan hosszu várakozás után még el sem
helyezkedtem jól a trónon és már le akarnak taszitani róla?!…
– Ha jól sejtem, Sire – tudakozódott a miniszter – felséged helyesli
véleményemet és szabad folyást enged az igazságszolgáltatásnak?!…
– Jól sejted – felelt a király. – Sajnálom őket, mert végre ők is
emberek… de engem nem téveszt meg az, hogy az ő helyükben talán én is
ugyanazt tettem volna, amit ők cselekedtek. Előttem ugyanis csak a nép
érdeke lebeg, s azért inkább én nyakaztatom le őket, mint hogy ők
üttessék le az én fejemet. Ne gondold, mintha nagyon ragaszkodnám a
fejemehez, de erre a fejre szüksége van a népnek.
S a birák megtudván; hogy miképpen kell szólnia az igazságos ítéletnek,
Raimondi grófot és tizenöt társát halálra ítélték.
– Az ítélet végrehajtásával nem kell sokáig késni – utasitotta a király
hű miniszterét. – Ha bünösök is, egyszersmind szánnivalók s méltók a
részvétre; nem volna helyes, ha sokáig elkinoznák őket. A szigoruság nem
zárja ki az emberiességet. Aztán meg nem is volna célszerü, ha időt
adnál nekik arra, hogy megszökhessenek; ami biztos, az biztos, és én a
pénzt a zsebben, az asszonyt az ágyban, a halálraitéltet pedig a
koporsóban szeretem.
– Csakis ott lesznek teljes biztonságban – vélte a hű miniszter. – Addig
nem lehetnek egészen nyugodtak; pedig régibb hü szolgálataikkal, ha
egyebet nem is, a nyugalmat bizonyára kiérdemelték.
– Szóval, mához egy hétre, vagyis János fejvételének szent ünnepén,
reggeli hét órakor hadd szabaduljak meg ettől a kinos izgalomtól –
rendelkezett a király. – Tudod, amig élnek, folyton szánnom kell őket…
egyébre nem is tudok gondolni… s ha még sokáig tart, hogy egész nap csak
érzékenykedem, ez könnyen megárthat az egészségemnek. János fejvételének
ünnepét pedig azért ajánlom, mert a szent ember példája vigasztalni
fogja őket, s azonkivül igy ünnepiesebb szinezete lesz a
látványosságnak.
– Kell, hogy a nép ünnepnapokon ne csak okuljon, hanem szórakozzék is. A
hasznost mindig jó összekötni a kellemessel – bölcselkedett a jeles
államférfi.
– Ugy van, mindent a népért! – felelt a király.
Rodomont királyt a történelem „a tapasztalt“-nak, „a bölcs“-nek és „az
előrelátó“-nak nevezi. De senki se tökéletes.