Mikor Sir Ramorny meghallotta, hogy Sir Walter Westmoreland
Winchesterben feleségül vette a szép Marjoryt, Sir Bruce leányát,
ugyanazt a Marjoryt, aki nemrégen letérdelt apja előtt, könyörögve, hogy
ez ne kényszerítse őt Northumberland grófjához – Sir Ramorny igy
kiáltott föl:
– Dicsőség a magasságban Istennek! Időm elérkezett!
Végre megtorolhatja azt a sértést, amelylyel Sir Walter a király előtt
illette.
Eddig nem férhetett hozzá, mert Sir Walter volt az erősebb.
Sir Walternek ugyan sok haragosa volt a bárók között; szókimondása,
ridegsége, egyezkedni nem tudó természete egyre több urat tett titkos
ellenségévé. Utját állotta nem egy olyannak, aki érdemek nélkül tört a
magasba és még többnek állott utjában, már azzal is, hogy élt.
De Sir Walter hatalmasabb volt, mint külön-külön bármelyik ellensége. A
király is sokáig félelmetes védelmezőként állott a háta mögött. És ez a
pártfogás nem az egyetlen támasztéka volt. Baj esetén Sir Walter is
találhatott szövetségeseket az ország nagyjai között.
Az ellenséges bárók tehát csak magukban moroghattak; összeröffenni nem
mertek ellene.
Házassága azonban sokat változtatott ezen az állapoton. Pedig Marjory
kezével is nyert egy erős szövetségest: apósa, Sir Bruce, a skót
fegyveresek egész hadseregét adta leányának hozományul. Csakhogy ezzel a
házassággal Sir Walter elveszítette a király pártfogását. Rőt Vilmos
megkivánta, hogy hivei közül azok, akik szép nőt vezetnek oltárhoz,
először is neki házasodjanak meg. És Sir Walter tudni se akart erről.
Ahogy megesküdött, bölcs önzéssel elvitte Marjoryt, a királytól jó
messzire, fel a hegyek közé.
Hanem, ha eljátszotta a király kegyét, nem ezzel veszítette a legtöbbet.
Még ennél is jobban csökkentette a hatalmát az, hogy házassága
felbőszítette Percyt, Northumberland grófját.
A királyon kivül senki se volt az országban, aki annyi léleknek
parancsolt volna, mint Northumberland grófja. Egymaga több vitézzel
rendelkezett, mint tizen a bárók közül; többel, mint Sir Walter és
apósa.
És veszedelmesebb ellenfél tudott lenni, mint a gyáva és számító király.
Rőt Vilmos az erőpróbán is mindig a hasznos békekötést kereste; a
gróffal azonban nem lehetett másképp harcolni, csak életre halálra.
Ha rábirhatják Percyt, hogy élére álljon az ellenséges báróknak és ezek
egyesített erejét a magáéval kettőzve megindítsa a harcot, amelyet eddig
a haragosok egyike sem mert elkezdeni: ugy Sir Walternek el kell
pusztulnia.
Már pedig az óriást úgy lehet vezetni, mint egy gyermeket. Ehhez csak az
kell, hogy tudjanak vele bánni. Meg kell keresni a könnyen sebezhető
oldalát: a büszkeségét és ennél fogva kell megcsípni, aztán el nem
ereszteni.
És hogyha véletlen jószerencséből vagy ügyességgel sikerül egy kis
taplót is dugni a fülébe: akkor már bizonyos, hogy a harc halálos lesz.
Sir Ramornyt, amint elképzelte a jövőt, elhallgathatatlan öröm fogta el.
– Dicsértessék az Úr szent neve! – fohászkodott hadnagyai előtt. – Immár
elérem, amiért oly régóta imádkozom: nyakát fogom szegni Sir Walternek!
Nem is késlekedett sokáig, hanem, mihelyt elkövetkezett a vadászatok
ideje, meghivta Sir Percyt egy kis mulatozásra.
Nottingham urának szép vadaskertje volt és az óriás, aki hetekig
gyerekként siratta Marjory elvesztését, már belefáradt a magános
dühöngésbe. A fejedelmi vad gyanútlanul sétált bele a kelepcébe.
Az örvendetes eseményről Sir Ramorny azonnal értesítette a bárókat. Azok
már tudták, mit céloz az összejövetel, s kevés idő multán nagy fegyveres
erővel állitottak be Nottingham várába.
Sir Percy csak jelentéktelen kiséretet hozott magával. De most,
egyelőre, még nem is volt szükség a hadseregére, csak ő rá, magára.
Az óriásnak nem tünt föl, hogy az urak tulságosan nagyszámu legénységgel
jelentek meg a vadászmulatságra. Reggeltől estig az erdőt járta s nem
törődött a többiekkel.
Az urak ezalatt ugyancsak hozzáláttak a mulatozáshoz. S a legényeik
szintén.
Ki tehetett róla, hogy ittas, garázda legények nem tartják tiszteletben
a tilost s elkalandoznak jó messzire, a szomszédos birtokra, ahol már
Sir Walter az ur? Ki tehetett róla, hogy ittas, garázda legények nap-nap
után elportyáznak nagy távolságra, az ördöghegyi erdőbe s alaposan
megdézsmálják Sir Walter vadaskertjét?
Sir Walter Westmoreland megértette, hogy ez tulajdonképpen: kihivás. De
nem is hederitett a szemtelenkedésre; lenézte a bárókat.
Ugy védte a vadját, ahogy szokta. Őrei lenyilazták a szökevény vadorzót;
akit elfogtak, azt leszuratta – és a mulatság folyt tovább.
Hanem a jószerencse, ugylátszik, kegyeltjévé fogadta Sir Ramornyt.
Mert ki tehetett róla, hogy az ittas, garázda legények minduntalan
magukkal csábították Sir Percy emberei közül hol az egyiket, hol a
másikat?
Mikor Westmoreland meghallotta, hogy a vadorzók között, akiktől nem
tudja megtisztitani az erdejét, ott vannak a Northumberland legényei is:
összeráncolta a szemöldökét. (Nála igy fejeződött ki a legnagyobb
fölindulás.)
Vagy ugy? Az már más! Akkor hát ez nemcsak verebek szemtelenkedése,
amire az ember ugy felel, hogy elhessegeti a tolakodó csiribiri
népséget! Ez már kihivás! Northumberland akar belekötni?… az a
Northumberland, akitől egy életre elválasztja a kölcsönös gyülölet?…
Northumberland, aki már méltó ellenfél? Akkor hát vége a csöndes
tréfálkozásnak!… és ha eddig az ártatlannak vélt kötekedésre azt az
enyelgő, vidám választ adta, hogy egyszerüen a másvilágra küldte a
megcsipett vadorzót, most már illően kell megfelelni a kihivásra!… mert
ez már kihivás!
Kiadta a parancsot, hogy mihelyest az incselkedés megismétlődik, a
grófnak egy emberét élve kell kézrekeriteni, kerüljön a tréfa akármilyen
véres összeütközésbe, akárhány emberhalálba!
Azon az áron, hogy a lesbenálló őrök közül vagy ötven ott hagyta a
fogát, fogtak is neki néhány eleven vadorzót.
Sir Walter kiválasztotta a tiszta buzát a konkolyból. A konkolyt: Sir
Ramorny meg a bárók cselédeit felköttette. „Diszitsétek föl velök
fáimat!“ – mondta ki a gyászbeszédüket. De az elfogottak közt csakugyan
ott volt Sir Percynek egy embere is, s ez kivételes elbánásban
részesült. Először rogyásig jól kellett laknia vadpecsenyével s aztán
rettenetesen elverték. Mikor aztán már nem tudott mozdulni s félő volt,
hogy a sok botütéstől kiadja a páráját, Sir Walter elvitette embereivel
a nottinghami vár közelébe, de előbb meghagyta neki:
– Ha majd föl tudsz tápászkodni s elvánszorogsz uradhoz, mondd meg neki,
hogy visszaküldtelek, mert tudom, hogy szüksége van minden egyes
szolgájára. Isten ments, hogy kisebbitsem testőrei számát!
Northumberland tajtékzott, mikor megtudta, hogy pajzsát milyen szégyen
érte.
– Úgy, Sir Walter?! – tombolt. – Te a cselédeimmel szemben hősködöl?!
Gyere, állj elő és vitézkedjél akkor, amikor engem is megtalálhatsz!
Félted a nyomorult vadjaidat? No hát, holnap magam megyek vadászni az
Ördöghegyre és olyan pusztitást végzek ott, hogy egész életeden át
siratni fogod!
– Mindnyájan veled tartunk! – ujjongtak a bárók.
– Ha jöttök, ti is mulatni fogtok, – felelt Sir Percy. – Ha nem, akkor
magam vadászok ott, két vagy három napig!
De a bárók is ott akartak lenni, hogy „vidámabb legyen a mulatság“. Most
az egyszer nagyobb erőben vannak Percynél s a mai kivonulásukkal
megszerezhetik a gróf szövetségét mindenkorra, amig Sir Walter el nem
pusztul.
Northumberland nem várta meg őket. Hanem a bárók is talpon voltak már,
mihelyt szürkülni kezdett.
A sötétség valami ólomszinü homályra vált, amikor elindultak, kiki a
maga népével. Sürü ködnek mentek neki és nemsokára elvesztek egymás
elől. Sir Montravers, aki rövid vágtatás után hátranézett, a nottinghami
vár helyén csak egy kis felhő-gomolyagot pillantott meg. De a
felhő-gomolyagban tüzes pont csillogott. Fáklyafény lehetett, hanem Sir
Montraversnek ugy tetszett, mintha a Sir Ramorny vörös szemét látná.
(Sir Ramorny, aki bölcs ember volt, csakugyan elaludta a vadászatot.)
Mire kivilágosodott, valamennyien eljutottak az Ördöghegyet környező
erdőkbe.
Akkorra Sir Percy és emberei már igen sok szarvast ejtettek el.
A bárók is hozzáláttak a szórakozáshoz, de nem sokáig vigadhattak, mert
uj társaság jelent meg a vadászaton. Sir Walter egyik alvezére, a skótok
kapitánya, és maga Sir Walter három oldalról ütöttek rajta a vadorzókon.
És a csata megkezdődött.
A szarvasok ámulattal nézhették, ami ezután következett. Mily fordulat
Isten kegyelméből! Az emberek egymást vadászszák!
Akkoriban se volt minduntalan hasonló mészárlás.
Az Ördöghegy egyik határán egy megdühödött lovas száguldott, igy
orditozva:
– Hol vagy, Northumberland?
S a másik oldalon, egy vértől gőzölgő óriás keresgélt valakit, a
tüdejének minden erejével harsogva:
– Hol vagy, Westmoreland?
Kora reggeltől késő estig folyt a harc. A vaksötétben Sir Walter
seregének csak a roncsával vonult vissza várába. De a vadászok közül is
csak minden negyedik tért haza.
Négyezer ember maradt az Ördöghegyen; ijászok és lándzsások, normannok
és angolszászok vegyest.
Northumberland megsebesülve, véresen és sárosan került vissza a
nottinghami várba. Majdnem minden legénye ott maradt a fák közt és mégse
érhette el, hogy összeakadjon a gyülölt Sir Walterrel. Az Ördöghegy
rengetegében nem juthattak egymás közelébe.
Hanem a bárók elérték, amit akartak.
Ez után az első, eredménytelen összecsapás után Sir Percyt már nem
kellett biztatni. Fegyverbe szólitotta népét és a bárók haderejét a maga
seregével kettőzve, meginditotta a háborut Sir Walter és frigyesei
ellen.
Mert Sir Walter is keresett és talált nem egy szövetségest. A
hatalmasabb bárók közül Norfolk, Sussex és Exeter az ő pártjára
állottak; s ezeken kivül még vagy tiz báró volt vele, olyanok, akik régi
ellenségei voltak Rothsaynek, Cliffordnak vagy Montraversnek.
Kisebb összecsapások után, amelyekben hol a Sir Bruce skótjai győzték le
Sir Rothsayt, hol Montravers kényszeritette meghátrálásra a Norfolk
seregét, a két ellenséges haderő Risings közelében találkozott először.
Mind a két hadsereg erejének teljességében volt; Sir Walternek Norfolk,
Sussex és Exeter, Sir Percynek Rothsay, Montravers és Clifford voltak az
alvezérei.
A risingsi csata, tizenhat órai elkeseredett küzdelem után,
Northumberland és szövetségeseinek győzelmével végződött; de ez a
győzelem mind a két részen sok vérbe került. Huszezer harcos maradt a
csatatéren: ijászok és lándzsások, normannok és angolszászok vegyest.