Northumberland és Westmoreland háboruja kerek husz évig tartott.
Időközben egyiktől is, a másiktól is elpártolt egy-egy régi szövetséges
s a régi helyére uj szövetséges lépett; de a két ellenséges sereg ereje,
amely az első ütközet idején majdnem egyforma volt, később is
meglehetősen egyforma maradt. Az örökkön harcolók sorában gyorsabban
szántott a halál, mint a békességben élők között; de a kidőlt harcosokat
pótolni uj katonák nőttek fel, ugy Northumberland seregének, mint Sir
Walternek a szolgálatára.
Igy a szerencse hol az egyik, hol a másik ellenfélnek kedvezett. Az
egyiket is, a másikat is sok veszteség és sok vereség érte, de hogy a
háborunak mi lesz a vége, hosszu ideig bizonytalannak látszott. Csak a
második tiz év vége felé kezdett kitünni, hogy a szerencse lassankint
végképpen elpártol Sir Waltertől.
Husz esztendőn át Sir Walter is, Sir Percy is számtalan csatát láboltak
meg. Mind a kettő sokszor megsebesült; ugy az egyiknek, mint a másiknak,
többször is be kellett pillantania a pokol tornácába, de a véletlen ugy
akarta, hogy husz esztendőn át, akárhol és akármilyen buzgón keresték
egymást a csatamezőn, sohase találkozhattak.
– Valami rontás van benne, hogy sohase akadhattok össze, pedig mindenütt
keresitek egymást! – szólt egyszer Sir Percyhez hü embere, Sir Gournay,
három nappal a cheltenhami csata előtt, amelyben Sir Walter életét
vesztette.
– Tudod, hü Gournay, – felelt Northumberland – én megtartom eskümet s
keresni fogom Sir Waltert egyikünk végső leheletéig… de már nem bánom,
ha sohase találom meg!…
Sir Gournay nagyot nézett.
Csillagfényes, szép, nyári este volt, s a vezér, aki hű kapitányával a
sátra előtt járkált, folyton az eget nézegette.
– Nézd, hü Gournay, – magyarázgatta szavait Sir Percy, – husz esztendő
óta sok minden megváltozott. Mikor a háboru megkezdődött, Clifford,
Montravers és Rothsay voltak a szövetségeseim, most Clifford, Montravers
és Rothsay Sir Walternek a frigyesei. Husz esztendővel ezelőtt Norfolk,
Sussex és Exeter Sir Walter pártján voltak; most Norfolk, Sussex és
Exeter az én alvezéreim. Tudod, ki volt az első, aki harcra tüzelt.
Westmoreland ellen? Sir Ramorny, aki most ellenségemnek a barátja és
tanácsadója! Sőt te magad is, Gournay, aki már hét év óta hü emberem
vagy, husz esztendővel ezelőtt a Sir Walter táborában harcoltál!
Sir Gournay közbe akart szólni:
– De, vezér…
– Ne mentegetőzzél, – folytatta Northumberland, – eszem ágában sincs
fölpanaszolni, hogy nem mindig voltál barátom. Idővel a barátok
ellenségekké válnak s a régi ellenségek megbékélnek egymással. Ez a
világ rendje; igy hozza magával a dolgok örök körforgása. Amazokat is
értem. Sir Ramornyt boldoggá tette, hogy leányát feleségül adhatta az
ifju Brucehoz és minden haragja elmult Sir Walternek egyetlen jó
szavára. Sir Waltert elhagyták, akik kisebb jutalmat kaptak tőle, mint
amekkorát vártak; elhagyták, akiket megbántott, méltán vagy
érdemetlenül, cselekedettel vagy szóval, néha talán nem is szóval, hanem
amikor roszkedvü volt, egy puszta tekintettel. Tőlem is szökdöstek,
akiket Sir Walter szép igéretekkel hóditott a pártjára vagy akik ugy
gondolkoztak, hogy tőlem már nem várhatnak semmit, mert már jóval többet
kaptak, mint amennyit ki tudtak érdemelni. Nem haragszom rájok.
Megváltoztak, ennyi az egész. Értem őket és megbocsátok nekik; hiszen
magam is megváltoztam.
– Te, uram? – kétségeskedett Sir Gournay. – Te olyan vagy, mint az óriás
cser!…
– Nagyon megváltoztam, – erősítgette Northumberland. – Husz esztendővel
ezelőtt csak szerettem és gyülöltem; most se szeretni, se gyülölni nem
tudok többé senkit. A szeretőimtől sorra elidegenedtem; a legtöbbet
megutáltam. A barátaimat jobban megismertem; ha nem bizonyultak
megvetésreméltóknak, szégyelnem kellett, hogy a gyöngeségüket vagy a
kicsinyes önzésüket előbb nem vettem észre. A legtöbben egy kis
hitszegéssel, egy kis csalárdsággal és sok kapzsisággal, egyszerüen
beállottak az ellenségeim sorába. És a gyülöletem? Valaha gyülöltem
Bruce Marjoryt, aki megvetette a szerelmemet. De ezek az érzéseim
elmultak s tudom, hogy ez a nő olyan tiszteletreméltó, mint amilyen
kevéssé tiszteletrméltók azok, akiket husz év óta megismertem. Hü
feleség, jó anya; csak egy hibája van, hogy én nem tetszettem neki.
Valaha gyülöltem Sir Waltert; de ma már mért gyülölném? Azért, mert
elhóditotta előlem, akit szeretett? Én is megtettem volna az ő helyében.
Vagy mert sértéssel felelt, mikor azt hitte, hogy csúfot űzök belőle?
Mit tehetett volna egyebet? És ő az egyetlen ember, akiben husz év óta
soha se kellett megcsalódnom, aki husz év óta még csak boszuságot se
okozott nekem. Mindig becsületes ellenség volt és én jobban szeretem a
becsületes ellenséget, mint az álnok barátot. Azt mondhatnám, hogy: ő az
egyetlen, aki husz év óta nem vétett ellenem.
Sir Gournay hallgatott.
– Husz év alatt mindenki annyit öregszik, hogy maga se ismer rá a régi
énjére. És husz év alatt minden megváltozott körülöttem. Hol van már a
néhai Rőt Vilmos király?! Azt hiszem, azóta már az égben is más Isten
van.
Tekintete egyre az égbolton kalandozott.
– Abból, ami husz év előtt volt, majdnem mindent szétfujt a szél vagy
elmosott az ár. Abból, ami husz év előtt volt, semmi se maradt meg, csak
az én esküm, meg ezek a csilagok, amelyek fölöttünk világitanak!
A hü Gournay is föltekintett az égre, mintha meg akart volna győződni
róla, hogy a csillagok csakugyan ugyanazok-e?
– Mindent értek, – fejezte be a beszélgetést Northumberland. – Csak azt
az egyet nem értem, hogy annak a sok ijásznak és lándzsásnak, akik husz
év óta szép sorban elhullottak… hogy ennek a kétszázezer normannak és
angol-szásznak mért kellett ifjan elpusztulnia?!