Nottingham várának felső csarnokában, nyolc fáklya közepett, csöndesen
iddogáltak a bárók és kapitányaik. Keveset szóltak, sűrűbben ürítgették
kupáikat és néha hosszasan elhallgatták, hogyan viháncolnak és
visítoznak odalenn az udvarban, a várba fölrendelt lányok és menyecskék,
akiket már ugyancsak szorongattak a legények meg a hadnagyok. Alant
vígan voltak az emberek. Az udvarban égő rőzselángok körül tréfálkozó
nép kergetőzött s az alsó-csarnokokból, amelyekbe csak kivülről
szűrődött be világosság, mindenféle zsivaj hallatszott. Egyszerre,
valahonnan a pincék tájékáról, hosszu sikoltozás hangzott föl, mintha
valakit ölnének. „Ez leány volt“ – nevetett Sir Ramorny, a házigazda.
Ebben a pillanatban a felső csarnok egyik világos falán roppant árnyék
futott végig. Egy óriásnak az árnyéka, aki, mikor fölemelkedett
ültőhelyéből, a fejével fölért a boltozatig.
– Én, Percy, Northumberland grófja, – szólalt meg az óriás – esküszöm az
égre, az ég Istenére, hogy nem nyugszom addig, amig az utolsó
Westmoreland döglötten nem hever a lábamnál, meneküljön előlem akár a
poklok fenekére!
Kiürítette kupáját s aztán leült. De példájára sorra fölemelkedett a
többi báró is, és igy esküdöztek:
– Én, Clifford, esküszöm az élő Istenre és az ő egyszülött fiára, hogy
mindhalálig veled harcolok, Sir Northumberland, és a pokol tüzébe is
utánad lovagolok!
– Úgy legyen üdvösségem az égben, – fogadkozott Sir Montravers – amint
megtartom eskümet, hogy mindig oldalad mellett leszek, ameddig Sir
Walter ellen harcolsz!
– Ha Sir Walter Westmoreland-nek csak egy fattyuja is rejtőzik valahol:
előkerítem a föld alól is és kiirtom a világból! – erősködött Sir
Rothsay.
Igy vagy ilyenformán fogadkozott, ki a szentekre, ki a háromegy istenre,
a többi báró is, mind valamennyi, szám szerint huszonheten; az ország
nagyjainak majdnem a fele.
Sir Ramorny elégedetten simogatta hosszu, deres szakállát.
– Megfizetek érte, Sir Walter, – szólt magában – hogy megaláztál Rőt
Vilmos előtt!
Odalenn ekközben a szerelmes kedv lassanként elölte a tréfálkozás
lármáját.
– Több italt a legényeknek! – adta ki a parancsot Sir Ramorny. – Akadhat
köztük, aki utoljára iszik.
– De aztán aludják ki magukat! – szólt Clifford. – Korán kell
elindulnunk, ha virradatkor fenn akarunk lenni az Ördöghegyen.
– És meglehet, hogy holnaputánig nem fognak aludni – szólt Montravers. –
Vadászat közben dolgunk is akadhat.
– Majd kialuszszák magukat, ha egy kicsit megdézsmáltuk Sir Walter
vadaskertjét! – szólt Rothsay.
Northumberland nem beszélt, csak nagyokat ivott. Közben hátradőlt a
székén és tekintetét az ajtóra függesztette. Azon az ajtón jött be
nemrég a hiradó, aki jelentette, hogy Northumberland egy legényét Sir
Walter elfogatta, rettenetesen elpáholtatta és visszaküldte az urához.
A hallgatag óriás körül egyre szaporább lett a beszélgetés. A bárók
sokkal jobban győzték az italt, mint csatlósaik, de idő multán ők is
fölélénkültek. Sir Berkeley elbeszélte, mit látott Winchesterben, a Sir
Walter esküvőjén.
Aztán Sir Ramorny vette át a szót.
– Én láttam Godiwát, – mesélgetett – amint meztelenül lovagolt végig
Coventry piacán, hogy megmentse szülővárosát. Aranyhaja úgy beborította,
hogy egész alakjából nem látszott egyéb, csak az arca, lábujjainak a
hegye, meg a két keze, amint a kantárt tartotta. Ilyen a Marjory haja.
És láttam a Sir Douglas leányát, akibe az oltárnál beleszeretett az
áldozópap… akibe Calixtus érsek egy szempillantás alatt ugy beleőrült,
hogy nem eskette össze a vőlegénynyel, mert, amint később mentegetőzött,
lehetetlen volt elhinnie, hogy nem földreszállott angyal áll előtte.
Ilyen a Marjory arca…
Northumberland ugy ütötte kupáját az asztalhoz, hogy minden edény
lehullt róla, olyan csörömpöléssel, mintha még ezek is ijedten
menekültek volna.
– Elég! – kiáltott. – Ne halljak többet a Westmoreland-népségről!
Hagyták. Mindenki tudta, mi baja. És mindenki örült, hogy dühében velök
tart.
Sir Ramorny uj vedreket és még nagyobb kupákat hozatott. Aztán elülről
kezdték az ivást, mintha most érkeztek volna. És ittak, amig el nem
álmosodtak.
Éjféltájban a bárók sorban elszökdöstek pihenni. Csak Northumberland
maradt a székén, hátradőlve s tekintetét arra az ajtóra függesztve, a
melyen a hiradó bejött.
Végül, mikor már régen egyedül volt, ő is elbóbiskolt.
De még reggeli szürkület előtt fölébredt. Lement a még sötét udvarra,
fölrázott álmából egy legényt, egy rocska vizet hozatott, megmosdott s
aztán megfuvatta a kürtöt.
A kürtszó elhangzása után hosszan, elnyujtottan kiáltotta a csatlós:
– Northumberland!…
Ez azt jelentette, hogy Percynek a legényei álljanak talpra. Az ur
vadászni megy.