viselem sorsomat? Én nem akarok meghalni, mint ti itt valamennyien
körülöttem. Élni kell Magyarországért, nem pedig a halálba szökni a
bánat elől… Mi történt a pénzemmel, ötven mázsányi vert ezüstömmel?
– Csak tíz mázsáról tudok, – felelt fogvacogva Thurzó. – Negyven mázsát
már régen elköltöttünk belőle a királyra, a hadakra, a hitelezőkre. Ami
ezüst volt a budai templomokban, abból mind pénz lett. Sokba került
nekünk az, hogy a király maga ment el a csatába. Fel kellett öltöztetni
a katonákat, hogy méltók legyenek a királyhoz.
Mária a homlokára szorította a két tenyerét.
– Szóval, koldus lettem. Koldusként hagyom el a palotát, ahová egykor
Miksa császár hozományát hoztam. Ó, hogy ezt a napot is meg kellett
érnem. Beszélj, ember, Thurzó Elek, beszélj, mit vihetnék magammal a
palotából, hogy ne kellessen szükséget szenvednem utaimban?
Thurzó, mintha eszét veszítette volna: csak némán nézett a királynéra,
aki a vállánál fogva rázta:
– Bethlenfalvi! Térj magadhoz, ember! Az éj mulik, reggelre, mire a
budaiak észrevennék: messzire akarok innen lenni, még ha csupasz
életemet vinném is magammal. De Magyarország királynéja vagyok, nem
állhatok ki koldulni az országutakra.
– Tíz mázsa ezüst van a lovak hátára pakkolva, miután felséged lóháton
akar utazni.
– A ló biztos, a hajó bizonytalan. És a tíz mázsa ezüstpénzen kívül?
Thurzó a két tenyerét kifelé fordította, ami bizony elég érthető
mozdulat volt, még a királyné is tanulhatott belőle.
– A Korvinák! – kiáltotta most a királyné. – A Korvinákról
megfeledkezel, kincstárnok? A negyedik Evangeliumot itt akarod hagyni a
pogányoknak vagy a még pogányabb magyaroknak?
– A Korvinákat még sohasem vitték ki a várkastélyból, – felelt
hideglelősen Thurzó. – A Codex aureus quatuor Evangeliorum és a
szertartásoknál használatos Missale című könyvek mindig a király
hálószobájában őriztetnek.
– Most máshol lesz a helyük! – kiáltott fel indulatosan Mária. –
Elviszem a Korvinákat zálogba, hogy legyen valami emlékem abból a
korszakból, amikor Magyarország királynéja voltam. Ló hátára pakkoltasd
a könyveket. Éjfélkor, mielőtt a kakasok megszólalnának: indulunk,
Thurzó.
A palotában növekedett a nyüzsgés, mert a közeli palotákból is
előkerültek az urak, akiket hű szolgáik felvertek a hírrel, hogy a
királyné szökni akar Budáról. Az eleven zálog, akit Lajos király maga
helyett Budán hagyott azoknak a kételkedőknek a megnyugtatására, hogy
nem menekedik el az országból a törökök elől, az eleven zálog itt akarja
hagyni Budát. De hiszen akkor innen másoknak is el kell menni!
Lóhalálban jött a veszprémi püspök, Szalaházy László uram.
– Csakhogy még itthon találom a királynét! – nyomakodott be a püspök a
palotába. – Minden szentekre kérem felségedet, hogy ne hagyja el addig
Budát, amíg biztos értesülésünk nincs a királyról.
– Püspök úr, velünk tarthat, – felelt elszántan Mária. – Útközben
szükségünk lehet bölcs tanácsaira.
A veszprémi püspök, ismervén Mária hajthatatlan természetét: nem
tehetett mást, mint engedelmet kért, hogy palotájába siethessen az
utiszükségletekért.
– A fejérvári kapunál találkozunk, ahol Logod felé visz az út! –
kiáltotta a királyné és előkereste a legegyszerűbb ruháját, amelyben
felismerhetetlen legyen az országútakon, amelyekre, ime, sorsát bízza.
Ámde még a legegyszerűbb ruha is génuai bársonyból való volt, azért egy
udvarhölgyének a háziruháját vette elő nagy keserűséggel.
– Nem kell, hogy bárki is felismerje Magyarország királynéját.
… És most, mielőtt végleg elhagyta volna: mégegyszer bejárta a budai
királyi palotát, bánatainak és örömeinek tanyáját… Nem fakadt sírva,
mert lelke ezen az éjszakán örökké acéllá változott, nem sóhajtozott,
mert sóhajtani felejtett, – csak megsimogatta a falakat, az ajtókat, az
ablakokat, melyeknek nyelvét évek alatt megtanulta.
– Isten veletek, – mondta halkan egyes bútordarabjainak, amelyekhez
szerető barátság fűzte.
A várudvaron lódobogás hallatszott, nyeregbeszállott az az ötven lovas,
amely Máriát bujdosásában elkísérendi. Bornemissza János
kísértetszakálla felfehéredett a holdvilágnál.
– A lovak a bécsi úton várnak, felség.
A királyné felrezzent gondolataiból:
– Menjünk! – kiáltotta elhatározottan a gyermekkirályné és Budára
mutatott ablakából.
– Holnapra úgyse marad itt senki a városból, mint a garastalan szegények
és a zsidók.
Futamodásunkban Esztergomba érkeztünk.
Jól tudtuk errefelé az utat még a sűrűsödő, augusztusvégi éjszakában is,
mert hiszen vadászatainkban gyakorta elkalandoztunk Esztergomig. A
primási palotában szállottunk meg, amelynek gazdája ugyan távol volt, de
a kamrák, pincék telve voltak, így semmiben sem láttunk szükséget. A
kapukat bezártuk, mert az uccákról dobpergetés, lárma hallatszott. A
budai németek, akik a királyné őfelsége német szolgájától leghamarább
tudták meg a mohácsi eseményeket: nem tudtak otthon maradni a helyükön,
hanem nyomban a királyné után indultak, amikor magunk is csak nagy
nehézségek árán vergődtünk el Budáról Esztergomba. Mindig mondtam, hogy
ezek a németek szerencsétlenséget hoznak reánk… S íme, egyszerre telve
lett Esztergom az ő szekereikkel, málhás-lovaikkal, jajgatásaikkal,
utálatos lármájukkal. Nem csoda, hogy Orbánusz Endre, az esztergomi
várnagy, aki amúgy is hajlamos volt a gutaütésre a testi terjedelme
miatt: kijött a sodrából.
– Hát már az ebédutáni álmot is elveszik az embertől ezek a budai
németek? – kiáltott fel és mindjárt parancsot adott a huszárjainak, hogy
csináljanak rendet a menekülők között.
– Maradtatok volna otthon, bestye férgei, – ordították a huszárok,
amikor a piacon jól ellátták a budaiak baját. Aztán pedig a kocsik és
podgyászok megvizsgálásához láttak, vajjon: nem hoztak-e magukkal a
németek valamely tiltott portékát Esztergomba. A várnagy, akit mi udvari
emberek magunk között csak amúgy Orbáncznak neveztünk, sok tiltott
portékát talált.
Alighogy végeztek volna a huszárok a kocsikkal: már izgatott emberek
futamodnak a Duna partja felől, hogy soha nem látott hajóhad közeledik a
Dunán Esztergom alá, amelyet bizonyára a törökök küldtek előre abból a
célból, hogy a várost elpusztítsa. Némelyek szerint 76 hajó közeledik, –
nem látott még ilyent a világ.
Szeretek mindenféle látványosságnál résztvenni, azért hamarosan
otthagytam a jajgató budai polgárokat, akik váltig azt hangoztatták,
hogy a dunai hajók korántsem ellenséges hajók, hanem az ő hajóik,
amelyeket tegnap eresztettek útnak. A huszárok erre még jobban
megdühödtek.
– Tehát alattomban el akartátok foglalni a várost? – üvöltött Orbáncz
barátunk, akire Esztergom kulcsai voltak bízva.
A gályák valóban a vízszinéig megtöltve portékákkal, bútorokkal,
drágaságokkal közeledtek Esztergom felé. Igaza volt annak az embernek,
aki azt mondta, hogy 76 hajót olvasott meg, – 76-ot olvastam magam is.
A hajók kikötöttek a parton. Legelsőnek persze a királyné hajója, a
budai palota kincseivel és a királyné komornáival. Tizenkét takaros
nőszemély volt a hajón, egyiket-másikat jól ismertem Budáról, de nem
mertem mukkanni, amikor Orbáncz kiadta a huszároknak a parancsolatot,
hogy a frájjokat a várba kell szállítani, amelyik ellenkeznék, azt meg
kell kötözni. Hát a szegény komornák nem is nagyon mertek ellenkezni,
amikor éppen a legderekabb huszárok vállalkoztak kíséretükre.
Nem ilyen könnyen ment a sor a polgárok hajóival. Ezek a hajósemberek
szeretnek verekedni, jól bánnak az evezőrudakkal a szárazon is, nem
csoda, hogy nagy csetepaté kerekedett, mikor a várnagy legényei a hajók
átkutatásához kezdtek.
– Ti vagytok az okai annak, hogy háború van! – ordította a várnagy a
hajókon talált polgárokra. – Ha nem lettetek volna olyan gazdagok, a
töröknek sohase jutott volna eszébe betörni Magyarországba.
Orbáncz végigjárta a hajókat. Egyetlen magyar hajótulajdonost sem
talált, valamennyi német volt. Ettől aztán még jobban felbőszült.
Magam siettem vissza a palotába, mert már meguntam a sok jajveszékelést
hallani. Ki tudja, lesz-e nyugodalom a következő éjszakán, nem kell-e
megint futamodásban töltenünk a pihenésre szánt órákat?
A palotában nagy felfordulás volt, még a szakácsok is a folyosókon
tartózkodtak, ahelyett, hogy a vacsorafőzéssel törődtek volna. Talán már
a vacsorázás is kimegy a divatból e nagy felfordulásban? – gondoltam
magamban – pedig bőséges étkezés nélkül nem viselhetők el az izgalmak,
amelyeknek valamennyien ki vagyunk téve.
Az izgalmat a palotában az okozta, hogy megjött Czettricz Ulrik, a
király kamarása, aki váltig azt hangoztatta, hogy a csatában a király
hátamögött állott Aczél Istvánnal együtt. A király a csatából
szerencsésen megmenekült, de a patakot nem tudta átugratni fáradt
lovával. Aczél István, aki a király után ugratott: maga is odaveszett.
Ámde dominám, királyném fejcsóválva hallgatta Czettricz előadását, bár
máskor szivesen szokott hitelt adni ennek a németnek:
– Hát abból mi igaz, hogy királyomat a Csele-patakon túl is látták? –
kérdezte hirtelen a királyné. – Itt olyan hirek vannak elterjedve,
amelyek szerint a király Bátára menekült, ahol Zápolya három
kardszúrással megölte. Nem ez az igazság, Czettricz? Vigyázz szavaidra,
mert börtön jár a hazugságért!
Czettricz Ulrik váltig erőlködött, hogy úgy igaz, amint ő elmondta a
király halálát. A vízbe fulladt, szegény jó Lajosunk. Dominám szólott:
– Hát akkor hozd el nekem a holttetemet, mert addig nem hiszem, hogy a
király meghalt. Menj Sárffy Ferenc uramhoz, a győri várparancsnokhoz,
hogy adjon neked tizenkét lovast, akikkel elhozod a holt királyt nekem,
– mert addig nem tudom elhinni, hogy férjem nincs az élők sorában.
Azt beszélte a pletyka, hogy a királyné olyan erősnek mutatkozott, hogy
egyetlen könnyet sem ejtett.
De bezzeg nem tudta a haragtól sírását visszatartani, amikor a minden
lében kanál pápai nuncius, Burgió báró hírül hozta neki, hogy mi történt
komornáival.
– Hol van az esztergomi érsek? – kiáltozta magánkívül Dominám.
– Az érsek a csatatérről aligha fog visszatérhetni, – felelt a báró. –
Ám a fejveszettség általános az országban a csatavesztés hírére. A
királyné tudja tapasztalásból, hogy a mi hírnökeink és kémeink mindig
gyorsabbak szoktak lenni, mint a királyéi. Ma délután már arról is jött
vala posta, hogy az ország keleti részében bizonyos rozsályi Kiss Pál,
szatmármegyei főnemes, rablóbandát toborzott, amely az Alföldön útját
állja a csatából menekülőknek.
– Zápolya híve! – kiáltotta Dominám.
– De hírt kaptunk Lesieczki Márton uram viselt dolgairól is, aki még
Ulászló királyt szolgálta aféle koldus lengyelként. Lajos király mellett
is éveket töltött. Hát ez a bizonyos Lesieczki is útonállásra adta
magát.
– Azonnal iratni kell Tomieczkinek, a lengyel kancellárnak, aki
gyámságot vállalt valaha Lesieczki felett, – hallgattam egy sarokból
Dominám szavait. – De ugyan ki visz el levelet ily zavaros időkben
Lengyelországba?
A pápai nuncius tovább forgatta a tőrt a királyné szivében:
– Azok a cseh csapatok, amelyek a cseh kancellár vezérlete alatt
elkéstek a csatából, elfogták Brodaricsot. Saly János és Nádasdy uram,
akik Budáról velünk indultak el, 6000 forintot vettek el a kincstártól
és azóta nyomuk veszett…
– Elég! – kiáltotta Dominám – elég volt e veszett csürhéből, amely a
szerencsétlenség e borzalmas óráiban is a maga önös céljaira gondol. Még
az éjszaka tovább menekülünk, mert amint hajóim nem voltak biztonságban
Esztergomban, olyanformán nem érzem biztosnak életemet sem.
Tehát megint csak utazunk éjszaka. Mikor lesz már megállás a
sötétségben?
A vacsorát csak amúgy sietve fogyasztottuk el, nem is volna méltó
beszélni e vacsoráról. Inkább kulacsainkról gondoskodtunk az éjszakai
útra. A pincében elég jó borokra akadtunk. Nem tudom, megköszönte-e
valaki a vendéglátást, mert még éjfél előtt elindultunk Komáromnak.
Emlékszem, hogy ugyanezen úton, ugyancsak lóháton, jött néhány esztendő
előtt Dominám Magyarországba. Akkor is a király nélkül tette meg az
utat, mert a királynak más dolga volt Budán. Most is más dolga van…
Akkor Sárkány Ambrus uram nagyszarvai kastélyában ebédeltünk olyan
halakat, feketetengeri vizákat, menyhalakat, csukákat, amelyeknek az íze
még ma is a szájamban van. Tudtuk, hogy minden Habsburg nagy evő, mert
ez családi tulajdonságuk, de azt a drágalátos étvágyat, amelyet Dominám
mutatott Magyarországba való utazásakor: sohasem felejthetem el.
Komáromban találkoztunk a budai káptalannal, a papok magukkal hoztak
mindenféle régi írásokat, csaknem egy hajót töltöttek meg ezek a régi
kutyabőrök, holott ilyen zavaros időben bízvást szabadulni kellett volna
e semmire sem jó cókmóktól. Dominám, nyilván a sok írás láttára, maga is
kedvet kapott a levelezéshez és miután nekem néhány levelet diktált
mindenféle királyokhoz, Zsigmondhoz, Ferdinándhoz, V-ik Károlyhoz, hogy
a hátam borsózott bele, maga is levélírásba fogott ama Lamberg Jánoshoz,
akinek mindig személyesen szokott leveleket írni, emiatt mindenféle
megjegyzéseket tettek az udvari irnokok.
Sárkány uramat, a jeles vendéglátót nem találtuk Komáromban, másfelé
volt neki dolga, talán ott, ahol szegény királyunknak. Ellenben
előkerült endrédi Somogyi Ferenc uram, a komáromi és tatai vár
kapitánya, de mielőtt bármi is eszébe jutott volna a jó úrnak, Dominám,
okulva az esztergomi példán, kemény hűségesküt vett ki belőle. A jó
Somogyi csak nagyot nézett, hogy minek esketi őt oly nagy szigorúsággal
a királyné. Persze, hiába vakarta őkegyelme a fejét, amikor az
esztergomi hírek elértek hozzá. Nem csaphatott fel rablónak.
Itt ért utól bennünket az a hír, amelyet egy hazugságairól ismeretes
lengyel lovag hozott, hogy a király nehéz sebével Pozsony felé menekül.
– Akkor mi is Pozsonyba megyünk! – kiáltott fel szegény Dominám, mert
nem lehetett olyant mondani a férjéről, amit nyomban el ne hitt volna.
A pozsonyi utazásnak mindnyájan nagyon megörültünk, mert előre tudtuk,
hogy ebben a gazdag városban végre kárpótlásra találunk nyomorúságos
viszontagságainkért. Azonkívül Komáromban is kezdtek már mozgolódni azok
a vitézek, akik nem mentek el Mohácsra.
– Előre tudtuk, hogy ti fogjátok elveszteni a háborút, – kiáltozták a mi
legényeink után a komáromiak.
Sohasem észszerűséges olyan városban maradni, ahol az embert
háborúvesztéssel gyanúsítják. Vettük hát sátorfánkat és harmadnapra,
szeptember 3-án, egy kedves őszi napon, mély gyászruhában Pozsonyba
érkeztünk. Bornemissza uram, aki velünk jött Budáról, előre utazott,
hogy a pozsonyi várat, amelynek kapitánya volt, rendbehozza a királyné
fogadására. Ámde hiába kerestük Bornemissza uramat a pozsonyi kapunál.
Egy követe állott a királyné elé és ezt az üzenetet adá át:
– Bornemissza uram bezárkózott a pozsonyi várba és nem hajlandó azt
átadni másnak, mint az új királynak…
– A kincseim, a pénzeim? – kiáltott fel a királyné. – Mindenem erre az
egy emberre volt bízva. Koldus lettem.
– A kincseket is az új királynak adja át Bornemissza uram.
Most már ott voltunk tehát az áhított Pozsonyban, a becsukott várkapuk
előtt.
Végre a pozsonyiak megsajnáltak és a Főtéren adtak valami kvártélyt,
mert a király régi pozsonyi palotájában idegenek laktak. Most aztán
kórusban kiáltozhattuk:
– Hol vagy, Lajos király?
Csakhogy a királynak semmi nyoma se volt.
– Deák, leveleket írni! – egész nap ezt a parancsszót hallottam a hátam
mögött, mióta Pozsonyba költöztünk, hogy már lúdbőrös lett a hátam, mert
Dominám nem adta olcsóbban a levelezést, mint a királyokkal. Régen
elmúltak azok az idők, amikor a leveleimben csak a subás vágvári
kapitányok gorombaságaira kellett nagyobb gorombaságokkal válaszolni.
Ettől eltekintve: nem ment volna igen rosszul a dolgunk Pozsonyban, mert
a pozsonyiak vendégszeretetében valóban nem csatlakoztunk. Ezek a jó
németek nagyon örvendeztek annak, hogy királyi udvar van a városukban,
ugyanezért bőségesen küldték a halat meg a bort a királynénak. Mindjárt
a megérkezésünk napján 10 csukát, 16 potykát, 3 keszegét, 1 derék
harcsát, sügért, márnát, szőlőt küldtek, 200 kenyérrel és egy akó
borral. Igaz, hogy pontosan felírtak mindent, amit adtak, de ez nem is
volt baj, mert legalább a konyhamester nem lophatott el mindent.
És mindenap érkeztek a pozsonyi házba újabb és újabb vendégek, amikor
híre futamodott annak, hogy itt ütöttük fel szállásunkat, ahonnan újra
meghódítani akarjuk Magyarországot.
Dominám egyebet sem tett, mint reggeltől estig fogadta a vendégeket, még
az imádkozáshoz sem volt ideje. Most már nem az volt a kérdése a
vendégekhez, hogy mi hír Lajos királyról, mert a holt király megjelent
előtte álmában és közölte vele, hogy a másvilágon van, ne várja vissza.
Ellenben minden látogatót ezzel a kérdéssel fogadott Dominám:
– Mit csinál a tót király?
Hát Zápolyáról mindenki tudott egyet-mást, aki Magyarország felől jött.
Hírt hozott róla Brodarics István, a szerémi püspök, aki egy estén
mezítelenül, csupán egy szál köpenyegben és papucsban érkezett meg, hogy
nekünk kellett ruhával szolgálni, pedig ebben magunk is szükösen
voltunk. Brodarics ruháját a cseh rablók szedték el, amikor a mohácsi
csatából menekült. A jó püspök azonban csak nekünk, udvari embereknek
mondhatá el vitézi magatartását a csatában, ahol is szegény királyunk
jobboldalán állott, ötödik helyen a püspökök között… A királynénak az
volt az egyetlen kérdése:
– Mit csinál a tót király?
A jó püspök úr annyit tudott, hogy Zápolyának eszeágában sem volt
megütközni a törökkel.
– Futott az, felség, Szeged alól, Fegyvernekig meg sem állott.
Megjött a csatából Gerendi Miklós, a fejérvári kanonok, Zay uram, akinek
nagyon megörvendezett a királyné. A sánta Báthori uram, a nádorispán sem
késhetett soká. És csak egyszerre megjelent a brandenburgi őrgróf is,
aki hadaival a határszélen rekedt, node most már aztán itt volt
Pozsonyban, a királyné mulattatására.
– Mit csinál a tót király? – kérdezte a királyné Batthyány Ferencet,
Tahy Jánost, Horváth Gáspárt, akik mindig gyanúsak voltak, hogy
Zápolyával tartanak, de dícséretest most még ők sem tudnak vala mondani.
Jöttek mindennap a veszett csatából, akiket török és magyar martalócok
kergettek Pozsonyig. Lerongyolódott, kétségbeesett emberek, akik sehogy
sem hittek a szemüknek, amikor a mi pozsonyi házunkban megtraktáltuk
őket, mert a királynénak gondja volt arra, hogy a konyhán mindig égjen a
tűz és éhes gyomorral senki se menjen el. Itt sírtak egymás nyakába
borulva azok, akik már régen elveszettnek hitték egymást. A
Schlick-testvérek, Albin és Albert, ezek a derék kapitányok, mikor
egymást meglátták a királyné házában, az örömtől és a sírástól szólni
sem tudtak.
Hát nem lehetett panaszkodni, hogy az ürességtől kongott volna a
földszinti ebédlő. A jó pozsonyiak mindennap megtetézték az
ajándékaikat. Különösen azóta, mióta Salm Miklós gróf is megérkezett az
ausztriai katonákkal, hogy a királynénak házi őrsége is legyen. Volt
most már katonai parádé, őrségváltás is, amelyben a pozsonyiak nagyon
szerettek gyönyörködni. Most már nem győzte egy társzekér mindennap
főtéri házunk elé cipelni a konyhára és pincébe való küldeményeket. Két
szekérrel is jöttek az ajándékok, néha még vidulni is merészeltünk a
nagy ebédlőben, ha friss bor érkezett a pozsonyi majorságból. Az örökös
bánat nem jó az egészségnek; ha már életben maradtunk annyi borzalom
után, becsüljük meg az életünket.
– Mit csinál a tót király? – kérdezte szüntelenül Dominánk, Máriánk,
amikor néha szine elé járulhattunk, hogy az ő nyugalmából, meg nem tört
bátorságából új erőt merítsünk a továbbiakhoz. És lassan az udvarnál
híre futamodott, hogy Máriánk, királynénk fél a „tót királynak“ csúfolt
Zápolya Jánostól, az erdélyi vajdától. Hiába vigasztalgatta Häuser
Lénárt ezredes, hogy a pozsonyi őrhaddal pozdorjává veri Zápolyát, ha a
városba meri tenni a lábát. Sőt még Dominánk régi bizalmas híve, Lamberg
János gróf is hiába jött a csüggedő királyné látogatására.
– Félek, hogy elveszítem koronámat, mert a magyarok titkon a tót
királlyal tartanak, – mondogatta Dominám. – Itt körülöttem is mindenki,
kezdve a sánta nádorispántól. Érzem, hogy azok fognak elhagyni
leghamarább, akik ma híveimnek mutatják magukat.
… És egy őszvégi estén, mikor a hideg szelek miatt már csak egymásba
kapaszkodva látogathattuk a pozsonyi bormérőhelyeket, Dominánknak
aggodalma valóra válott, a tót király, Szepes örökös grófja, Pozsonyba
titkon megérkezett. Bizalmas emberével üzent a királynénak, hogy
beszélni szeretne vele, még pedig négyszem között, mert elmondanivalói
olyanok, amelyekhez felesleges harmadik fültanu.
– Férjem gyilkosával álljak szóba? – rettent fel Dominám és olyan fehér
lett az arca, mint a mohácsi nap óta nem láttuk.
Ámde ott volt a sánta nádor, ott volt Batthyány uram, a horvát bán, Tahy
uram, akikről mindenki tudta az udvarnál, hogy Zápolya bűnös zsoldjában
állanak, sietve körülvették Dominánkat és azt magyarázták neki, hogy
szép szóval tán megingatni lehetne Zápolyát ama szándékában, hogy a
magyar korona után nyujtogassa a kezét. Úgy festették ők le a
nagyszakállas Jankót Dominám előtt, mintha nem ismerték volna eléggé.
– És fegyverek ne legyenek a palotában! – üzente még Jankó, mire az
ausztriai gyalogosokat a bormérőhelyre vitték.
Hát persze, hogy Zápolya álruhába, ausztriai ruhába öltözött
fegyveresekkel érkezett meg késő éjszaka az udvarba. A legények tollas
fövege lengedezett, hosszú egyenes kardjukat ügyetlenül viselték. A tót
király a sötét kapualjban futamodásra vette a lépést és rohanvást ment
fel az emeletre, mintha attól tartott volna, hogy tőrt állítottak neki.
Döngtek lábai alatt a lépcsők, mert igen nehéz és erős ember volt,
emeletes tót, aki nem sajnálta magától a vadpecsenyéket és ezért
arculata vörösborszínű volt.
– Mária! – kiáltotta, mintha vadkan támadott volna, amint belépett abba
a szobába, ahol Dominám karosszékben, talpig feketében, fehér kendővel
fején üldögélt, míg én egy páncéltörő, háromélű dákossal felfegyverkezve
egy függöny mögött állottam.
– Királyném! – ismételte ez a fanyüvő Jankó, amikor óvatosan a Dominám
felé lépegetett és fülelve nézett szét a nagy szobában.
– A koronám Budán maradt, – felelt Dominám. – Ne vegye észre özvegyi
viseletemet, vajda, mert nem akarom, hogy búsan távozzon Pozsonyból.
Az erdélyi vajda két lépésnyire megállott királyném előtt és medveszemét
villogtatva meresztette, mintha nagyon gonosz dologban törné a fejét.
– Osztrák Mária, – kezdte ama szívbajos lihegéssel, amely a
lépcsőugrálás és erős felindulás miatt elővette – nekünk meg kell
békülnünk egymással, ha azt akarjuk, hogy Magyarország még egyszer
Magyarország legyen. Én vagyok az erősebb, a hatalmasabb, a gazdagabb,
tehát én jöttem el ide, ahol tudom, hogy gyülölködő szívekkel és
alattomos tekintettel találkozom.
– Mit akar tőlem, vajda? – vágott a Jankó szavába Dominám, mert nagy
felindulásban volt ő is.
– Az országot megmenteni. Király kell az országba.
– Ott van a bátyám, Ferdinánd.
A fanyüvő csúfondárosan nevetett:
– Hiszen az egy szegény koldus. Se vagyona, se hatalma, se jövője.
Hogyan képzelheti azt, királyné, hogy egy szegény osztrák főherceget
valaha királyuknak vállaljanak a magyarok, amíg itt vagyok én, Szapolyai
János, a leggazdagabb ember az országban, akinek a legnagyobb hadai
vannak?
– A törvény, a szerződések, amelyeket nagyatyám, Miksa császár kötött
Ulászlóval… – felelt szívére szorított kézzel Dominám. – A szerződés,
amely az ausztriai háznak biztosítja a magyar trónust, – amelyre
királyok és magyar urak esküt tettek. Ezért lesz itt a király Ferdinánd.
Jankó megint csak amaz ocsmány nevetést hallatta: