napot javasolták a papok, valamint királyném. Mária is szerencsés
napjának mondja a pénteket. Ámde én, szegény diák, már kora gyermekségem
óta ellenséges napnak tekintém a pénteket. Mennyi szárazbabot kellett
ennem a kolostorokban.
Csepelig még csak derekasan haladtunk, mert velünk volt királynénk is,
aki egész idő alatt a király mellett ült a naszádban és annak kezét
fogta. Ha egy ilyen kéz nyom bátorítást a férfi kezébe, akkor a
vesztőhelyre is nyugodtan lehet elmenni.
A csónakosok szomorú nótákat danoltak. Mint már az ilyen vizi emberek
szoktak. Én nappal is, fene meleg volt Szent Jakab hava ebben az
esztendőben, hideget éreztem a hátamban, amikor ezeket a nótákat
hallottam. De beteg voltam attól is, hogy a királyném egész úton nem
vette le a szemét a királyról, mintha örökre emlékezetébe vésni akarná
királyom arcvonásait. Királyomnak a szakálla már javában göndörödött,
bozontoskodott, mint akár az apjáé, mert borbélyt nem engedett magához
az utolsó hetekben. Valahogyan megnőtt az orra is, mint a holtaknál
szokás. Talán mert beesett lett sápadt arca.
A királyné fogta a király kezét és a király hallgatta, hogy mit beszél
az asszony:
– Ne félj, nem történik távollétedben semmi, csak jó. Thurzó Elek
urammal, meg Szalaházy püspökkel, akiket őrizetemre hagytál Budán, majd
elbánok. Rendbehozom a háztartást, kitakarítom a palotát
ellenségeinktől, meg aztán ezek közül a bőrükben nem férő magyar urak
közül is otthagyja egypár a fogát a csatában, minden kincsüket,
jószágukat nem vihetik a másvilágra.
– Ne bántsd a szegény magyarokat, – felelé az uram, királyom, – régen
megbánták ők már azt, amit királyuk ellen vétettek.
– De én asszony vagyok, nekem nem kell nagylelkűnek lenni az
ellenségeimmel szemben, mint ezt ti férfiak prédikáljátok. Én majd
megfizetek nekik, ha másképpen nem: a tíz körmömmel, azokért a
bántalmakért, amelyeket magyar királyné koromban Budán szenvednem
kellett. Hej, urak, ti pénzeszsákok, ti püspökfalattól és hegyaljai
bortól részegeskedők, ti gőgösök, akik a vadászebetekkel jobban
bántatok, mint királyotokkal, – majd jön még kutyára dér. Te csak azon
igyekezz, hogy minél hamarabb hazakerülj Budára. A régi kályhafűtő sem
lesz a helyén. A zsidók mind kitakarodnak az országból. Nem hiába vagyok
a sváb császár unokája.
A naszád végében, a két könyökömre hajtva a vén fejemet, hallgattam
királyném beszédét, mert azóta, mióta a hadjárat megindult, mindig a
király közelében kellett tartózkodnom. Néha még sötét éjfélen is eszébe
jutott neki vala, akihez segedelemért lehetne fordulni. Erdélyi vajda,
erdélyi püspök, horvát bán, Ferdinánd, akik bizony nem sokat törődtek a
mi nagy bajunkkal. Ámde vadászatok, mulatságok sem űzik el vala a
kísérteteket királyom lelkéből. Leveleket kellett írnom még a visegrádi
erdőből is, a vadkan elejtése után. Pedig ez az idő valóban nem
arravaló. Királyom, Lajosom éppen úgy kedvelte a levélírást, mint régi
királyom, Ulászló. De az öreg úrnak csak kölcsönkérési gondjai voltak.
Pénzt mégis csak könnyebben kaptunk kölcsönbe a budai zsidóktól, mint
sereget valahonnan a külországból.
Most is, alig hogy elszundítottam volna a naszád végében, csak szólít ám
királyom testőre, Kiskállói Vitéz János, aki Szabolcs megyéből jött,
hogy a királyt a hadjáratba elkísérje. Levelet kellett írnom Ferdinánd
főhercegnek – ágyúkért. Honnan vegyen ágyúkat Ferdinánd?
Tudtam, hogy Csepelen sokat fogunk sirdogálni, mert királyom nem engedte
meg, hogy királyném útjában őt tovább is elkísérje. Szegedi Antalnak, a
tábori prédikátornak és ferencrendi apátnak kellett közbelépni, a
káplánokkal együtt, hogy a királyt a királynétól el tudják választani.
– Sohasem látlak többet, – jajgatott királyném, amikor a papok
nagynehezen lóraültették Lajosunkat.
Majláth István, a király étekfogója, oda is szólott Horváth Gáspár
királyi istállómesternek, hogy így járnak mindazok, akik asszonyt hadba
visznek.
A királyné kendőjével sokáig integetett eltávolodó férje után, talán a
folytonos hátranézegetés is volt az okozója, hogy a király nem vigyázott
lova kantárjára és a paripa az útban gödörbe lépett. A király leesett a
nyeregből, a megsántult lovat pedig nyomban ki kellett irtani. Estvére
Ercsiben a konyhatűz körül sokat beszélgettünk erről a dologról. Senki
se merte jó ómennek mondani.
Most már lassabban mentünk. Az a háromezer ember, aki velünk jött,
bizony nagy port vert fel a kánikulás országúton. Csak úgy találomra
lehetett megmondani, hogy merre járnak az esztergomi érsek bandériumai.
A felszálló porfellegben csupán a külföldi szerzetesek lobogói
látszottak, akik olyanformán jöttek el messzi zárdáikból Magyarországba,
mintha búcsúra jönnének; igaz, hogy mindegyiknek kard volt az oldalán.
Reggel a király gazdámat, káplánomat, Szerémi Györgyöt hivatja sátorába
és azt mondja vala neki, hogy nagyon rossz álma volt a királynéval.
Hiába mondja neki káplánom, hogy ez mindig így szokott lenni fiatal
házastársaknál, akik megszokták vala az egymás mellett való elhálást, a
király csak a kezébe hajtja a fejét és tovább aggódik feleségéért. Végre
aztán káplánom azt tanácsolja a királynak, hogy a derék Oláh Miklóst
ültesse lóra, küldje el a királynéhoz Budára, hogy az vigyázzon
biztonságára. Ezután nyugodtan utaztunk Pentelén, Dunaföldváron, Pakson,
Tolnán. A királynak az álmai megjavultak. Igaz, hogy reggeltől estig
kifárad a nyeregben, pedig alig megyünk négy mérföldet egy nap alatt.
Napról-napra sápadtabb az arca, amikor előjön sátorából. Enyingi Török,
akivel ismeretségben vagyok még Ulászló uram idejéből, elmondja, hogy
éjszakai testőrködései idején hallja, amikor a király álmában olyan
panaszosan kiáltozik, hogy ő már sokszor kivont karddal akart nekimenni
a kísérteteknek, de félő, hogy a király sátra körül bolyongó lelkek
között a királyné lelkét is kettéhasítaná.
De azért csak utaztunk tovább, habár a tábori konyha nagyon megromlott.
Régi barátom, a konyhamester ugyan esküdözött, hogy most is ugyanazokkal
a szakácsokkal, kuktákkal, inasokkal főzeti az ebédeket és vacsorákat,
mint Budán, de én sok mindennek a hiányosságát kezdem vala érezni. Nem
olyan fűszeresek többé a királyi konyha ételei, mint Budán megszoktuk,
mikor minden este bál volt a palotában.
– A szájad íze romlott el, vén szamár, – mondja konyhamester barátom. –
A társzekerek a hadiszerszámokkal, ágyúkkal, lőszerekkel,
felszerelésekkel ugyan messzire elmaradtak tőlünk. A hajók is
csigalassúsággal jönnek utánunk, de a konyhára, pincére én vigyázok.
Kérdezd meg a mi urainkat, hogy melyik nem rakta tele a bendőjét
éjszakára és melyik nem lett részeg a boraimtól?
No hiszen részeg ember volt elég, még agyon is verdesték egymást, amikor
összeperlekedtek. Hetykeséget és bolondságot ád az emberbe a borivás. Én
mindig mértékletesen ittam, mert természetem olyan, hogy elbírja a bort.
Mohácsnál aztán találkozánk a kalocsai érsekkel, Tomori úrral, aki
nagyon felkavarta még azt a kis étvágyunkat is, amely a hadbavonulás óta
megmaradt. Ez a barát, aki komiszabb posztóból varrott csuhát hordott,
mint a legrongyosabb szerzetes: legelőször is azzal állított be hozzánk,
hogy hol maradtak a társzekerek a hadiszerekkel, meg fegyverekkel?
– Útban vannak, – felelt kiskirályunk és leginkább szeretett volna
sátrába menni a kiabáló hadvezér elől, aki azzal kezdte, hogy mindent és
mindenkit összeszidott.
Tomori ellenben nem engedett és vele szembeszállani senki se mert, mert
hires, erőszakos ember volt. Nándorfejérvárnál már ismeretséget kötöttek
vele a törökök, akik azt mondják róla, hogy a gonoszoknak a
legravaszabbika és legderekabbja volt. Olyan volt, mint az a kemény vas,
mennél több csapást kapott, annál keményebbé lett. Ha, mint veszett
kutyát agyonütötték volna, akkor is feléledt volna.
– Hol vannak az álgyúk? – bömböli Tomori a király sátora előtt és
legjobb volt ilyenkor elmenni valamerre a mezőre és lefeküdni, hogy az
ember ne lásson és ne halljon semmit.
Királyunk, Lajosunk naphosszant könnyezett, mióta ez a kutya pap a
táborba jött.
– Hol vannak az álgyúk? – tombolt tovább Tomori, hogy paraszti posztóból
varrott csuhája keringett körülötte, mintha vergődő szárny volna. Ki
merte volna ennek az őrjöngő papnak megmondani, hogy az ágyúk a dunai
hajókon maradtak, mert nem volt elég időnk azoknak az elszállítására.
Hadd hallja meg az igazságot mástól a pap, én bizony nem állok oda, hogy
a pallosával kettéhasítson. Mióta hadbaszállottunk: minden nap
agyonütöttek néhány embert, mert a régi haragosok a hadiállapotot
nyomban felhasználták arra, hogy bosszújukat kitöltsék.
– Mindegy az, hogy én verem agyon a cimborát vagy a török, – védekezett
egy horvátországi nemesember, aki Batthyány bánnal jött a seregbe és
valamely elintézendő dolga volt More Fülöp pécsi püspök úr számadójával.
Uram, királyom, egyetlenegyszer sem hivatott levélírás céljából. Nem írt
már senkinek levelet, magábavonulva üldögélt sátorában és őszülő
szakállát és bajszát vájkálta a kezeivel. Még arra sem vidult fel,
amikor Tomori némileg lecsillapodva visszatért délután és jelenté, hogy
nem kell már annyira félni, összeszedett valami nyolcvan ágyút, a csata
további sorsát pedig majd csak eldönti a hagyományos magyar vitézség.
– Mert a magyarok élhetnek pulyán, de a halállal szemközt bátrak szoktak
lenni, – mondá orátori hangon a kalocsai érsek.
Királyom Tomori szavaira annyira-amennyire megnyugodott, különösen
akkor, midőn Tomori nem követelte többé rajta az ágyúkat. Alkonyattal
még sétálgatásra is indult a táborban és sétájában mi udvari emberek
távolról követtük.
Hiszen voltunk mi itt annyian, amennyien már régen nem gyültünk vala
össze a török ellen. Voltunk vagy harmincezren, amennyi ember éppen
elegendő lett volna egy kisebb hadjárathoz. Csak az okoskodók mondták,
hogy most olyan nagy erővel jött a török, hogy meggyőzésére kevesen
vagyunk. De hát mirevaló a magyar vitézség, amely sohasem ijedt meg a
kétszerannyi ellenségtől?
Itt volt Tahy János, a vránai perjel, a hadaival, Bánffi János, Pogány
Simon, Erdődi, a zágrábi püspök. Minden vitéz nehéz vértekkel,
sisakokkal, páncélokkal, bontónyársakkal, buzogányokkal, pajzsokkal,
kardokkal felszerelve, ahogy dicső elődeink idején volt szokása a
magyarnak hadbaszállnia. A lovainkon hadipatkó, amely szétzúzza az
ellenség fejét. Ijjaspuska, meg közönséges ijj a gyalogosoknál. A
királyi bandériumban azonban valódi puska is akadt.
Éppen szemlélődéseink alatt hoznak ám Nagy-Nyárád felől a Pekri Miklós
emberei egy csomó török foglyot.
– Kémkedtek a kutyák, – jelentette Pekri Miklós.
Tomori uram szemügyre vette a foglyokat:
– Hm, – dörmögte – ezek nem kémek, ezek rendes janicsárok, látom, hogy
spanyol lőfegyverük van.
Tomori uram Nándorfejérvárnál már elegendő törököt látott életében.
Vallatóra vette a foglyokat a maguk nyelvén…
– Balibég ezeknek a parancsnokuk, az pedig lófarkas csapatvezér. Jó
lenne, ha Pekri uram visszafordulna Nagy-Nyárád felé, amerről most jött
és a Német-Boly felé vezető országúton körülnézne, hogy nincs-e ott
elrejtőzve valamely török sereg, amely bennünket hátulról megtámadhatna.
Pekri uram azonban nem az az ember volt, akinek egy barát
parancsolhatott volna.
– Eb ura fakó, most jövök Nyárádról és elhozám magammal az összes
törököket. Menjen a fővezér úr maga, ha több törököt akar fogni.
Királyom csendesen hallgatta a pörlekedést, még nem ismerte a magyar
urakat eléggé ahhoz, hogy tudhassa, hogy a harc előtt egymásközötti
veszekedéssel szoktuk feldühösíteni magunkat, hogy aztán a csatában
megint csak egymás segítségére legyünk és holtigtartó barátságot
kössünk.
– Hát senki se megy Nyárád felé? – üvöltött Tomori. – Balibéget kell
kiugratni, hogy hátulról orozva ne jöhessen ránk.
– Itt vannak a vitézlő szerzetesek a rendekből és kolostorokból. Azoknak
parancsoljon az érsek úr, – kiabált vissza Pekri uram.
Volt még ezen az estén több veszekedés is a táborban. Drágffy János
országbíró veszett össze Horváth Simon főpincemesterrel, mert az
elrejtette a borokat a vitézség elől. Tharczay János uram Henrik,
dolinai várgróf személyében korholta az egész csehországi nemességet,
hogy kevesedmagával jött el a csatába. Legjobban szerettünk volna
egymásnak menni, de aztán meggondolkoztunk, mikor hire futamodott, hogy
reggelre csata lesz, hajnalban kell indulni, mert a török Mohács alatt
van.
– Majd elvégezzük a dolgunkat csata után, – mondogatták fenyegetőzve az
országbiráék, főpincemesterék, várgrófék. Dehogy is gondolt volna arra
valaki, hogy ez legyen az utolsó éjszakája ama hosszú nagy éjszaka
előtt, amelyből aztán nincs visszatérés.
Félszemmel szundikáltam én is királyom sátrának közelében, sehogy se
ment a fejembe, hogy a csata előtt a királynak nem jut eszébe leveleket
iratni. Itt is, ott is van még valaki, király vagy püspök, aki küldhetne
hadakat, ha akarna. Moré uram, a pécsi püspök, ezer darab arannyal tölti
derekán az éjszakát, azt is kölcsön lehetne kérni valami jó záloglevél
ellenében. Sehogy sem tetszik nekem, hogy a király, mióta Budáról
elindult, senkitől sem kért kölcsönt. Igy tett az apja is, amikor
halálát érezte közeledni.
A csillagok nagy messziségben pislogtak. Uram, Istenem, nézegeti-e
valaki Budán is ezeket a csillagokat? Kölked község felől most kakasszó
hallatszott. Azon vettem magam észre, hogy a meleg harmat kiverte a
homlokomat, nemsokára üt az indulás ideje.
Batthyány és Tahy uram indultak el legelsőnek, mert nekik a jobbszárnyon
legmesszebbre volt dolguk a csapataiknál. Kétezer ember várta már ott
harci türelmetlenséggel a muladozó augusztusi éjszakát. A balszárnyra
Perényi Gábor uram indult el, mikor még olyan sötét volt, hogy a sátrak
köteleit sem lehetett látni. Búcsúzni jöttek az ébren lévő, sátora előtt
álldogáló királyomhoz Tarczay uram, aki a királyi kamarások háromezer
főnyi seregét fogja parancsolni. Korlátkövy Péter uram, aki a főurak
bandériumában tartja fenn a rendet. Trepka és Schlik a zsoldosokkal,
szerzetesekkel, németekkel, csehekkel, tótokkal már éjfélkor elindultak.
– Hát mi hova megyünk, uram, királyom? – kérdeztem felséges uramat,
amikor az írószerszámaimmal előbujtam a sátor mögül.
– Te vén diák, csak maradj mellettem, mert hátha lesz valami üzennivalóm
a királynénak, akkor is, midőn már nem tudom mozgatni a kezemet, – mondá
királyom és az éji esőtől megfehéredett arca, szakálla, haja világított
a szürkületben. Talán Urunk, Jézusunk volt ilyen, amikor a Golgotára
kísérték.
A páncélok, vértek, fegyverek ezüstözve, fénylően együtt voltak a
sátorban.
– Ezt a mellvértet, – mondta Szerémi uram és káplánom, amikor a
királynak segédkezett az öltözködésnél – tegnap kipróbáltam az egyik
török fogoly lőfegyverével. Nem lyukasztja át a golyó még tízlépésnyiről
sem.
– De nehéz is, – felelé királyom.
Igy öltözködött királyom talpig vasba.
– Ne felejtse, felség, a pecsétgyűrűjét, – szólt káplánom és a király
jobbkezének a mutatóujjára felvonta az arany pecsétgyűrűt a magyar
címerrel ékesítve. Ludovici II. regis volt a pecsétgyűrű felirata, régi,
boldog napokban hányszor nyomtuk ezt mindenféle levelekre!
A király, mielőtt sisakját fejére tette volna, letérdepelt a sátorban,
meggyónt, imádkozott és megáldatta magát gyóntatójával, káplánommal.
Még egy pillantás a király ezüstszínű fiatal arcába, mint valami
túlvilági látományéba… Aztán ráborult a sisak a király fejére.
Mikor lóra ültünk, akkor eszméltem rá, hogy reggelizni el is
felejtettem, pedig nem szoktam az ilyesmiről megfeledkezni, amikor
dologba megyek.
Nagy, német ló volt a király lova, sógorától, Ferdinándtól kapta
ajándékba, hogy teljes biztosságban igyekezzen a csatába. A lovat
sokszor kipróbálták az ugratásokban, a vadászatokban, a lovagjátékokban.
Nem hibázott az sohasem. A király vaskesztyűs kezében erősen fogta a
kantárt, mert ilyen fogásra volt szüksége az oroszlán- és bikavérű
paripának. Vajjon meddig győzi erejével a király fékezni ezt a hatalmas
állatot? Sehogy se tetszett nekem, hogy a csatában majd még a maga alatt
levő lovával is birkózni kell a királynak. Jobban szerettem volna látni
amolyan jól futó, hosszúsörényű magyar lovon, amilyent Báthori István
nádor, Bánffi János, Telekessy Imre, Erdődi Péter választottak maguk alá
a csatába. Még Majthényi uram is, az udvarmesterünk amolyan könnyű
lovacskán üldögélt, amelynek nem a szűgyében, hátában, hanem a lábában
van az ereje.
… Ez a nagy német paripa lett aztán a vesztünk, amikor a csatának vége
volt és azt néztük, hogy merre meneküljünk az ordítozó törökök elől.
Nagyon sokan voltak a pogányok, nem bírtunk velük. Annyian jöttek ránk,
hogy némelyiknek a kezébe már nem is jutott fegyver, csak amolyan bunkó,
amilyennel nálunk a Bakonyban verekedni szoktak. A királyom is levágott
néhányat közülük, mert ott verekedtünk az első sorban. Én nem tudnám
megmondani, hogy hány kutyafejű bukott el a kardom alatt. Nagy
szomorúság volt az egész idő alatt a szívemben, nem tudtam kedvemre
verekedni, mint hajdanában a végváraknál tanultam. Maroknyian voltunk a
mindenfelől reánk özönlő pogányság között. Csak itt-ott látszott már
végezetül egy magyar, az is földretiporva, holtan, haldokolva.
Ki tudná, hogy mi történt tőlünk messzebb, ahová a szem el nem láthatott
a tengernyi pogányság miatt? Vajjon ott is úgy szorongatják a szegény
magyarokat a kutyafejű sáskák, mint itt a középen, ahol királyom, uram
oldalán harcoltam? Talán győz Drágffy uram a jobbszárnyon? Talán tartja
magát balról Perényi uram? De nekünk menekülni kellett, ha nem akartunk
az egyre özönlő pogányság fogságába esni.
– Szegény Magyarország! – hallom csak egyszerre királyom, uram
jajkiáltását. Golyó találta a mellvértjét, de nem sebesíté meg.
Itt volt az ideje, hogy megragadjam a király lovának a zabláját. A
szilaj német ló nehezen engedelmeskedik akaratomnak, beleizzadok, amire
a lovat elkormányozhatom az első hadisorból, aztán neki a mezőnek, neki
a pataknak, amely piszkosan, sárgán, Kis Duna módjára kavarogva
futamodik partjai között. A király lova nem akar ugrani. A megveszett
bestia megtagadja az engedelmességet. Kétszer-háromszor vágtatunk neki
az ugrásnak, a király lova félrerántja magát az ugrás előtt. Hogy jó
példával járjak elől, elhatározom, hogy én ugratok előbb a makrancos
állat előtt. „Bele a sarkantyút!“ – kiáltom uram, királyom felé. Az én
lovam partot ér. Hátranézek. A király lova ugrásközben döglötten
visszahanyatlik a partról a patakba. A patak partján az üldöző
pogányság. A király elmerül a sáros vízben.
*
– Alamizsnás Szent János koporsóját mentsétek meg a pogányok elől! –
dördült végig egy hang augusztus harmincadikán, éjszaka a budai palota
folyosóin. Burgio bibornok, a pápai nuncius hangja volt, akit ágyából
ugrasztottak ki azzal a hirrel, hogy Mária királyné még az éj folyamán
el akarja hagyni a palotát.
A szent üvegkoporsóját valóban felkapják vala az udvari legények és
futólépésben viszik a Dunapartra, ahol már várakozik a teherhajó.
Holdvilágos éjszaka volt akkor; a holdsugarak merengve nézegettek be a
budai várba, mintha semmi sem történt volna Magyarországon. A palotában
egyetlen fáklyát sem gyujtottak meg, mert semmi szükség nem volt arra,
hogy a gyanakvó budaiak bármit is észrevegyenek a készülődésből. Budán
még csak annyit tudtak, hogy a csata Mohácsnál elveszett, de a király
sorsát senki se ismeré. Talán csak Mária sejtett valamit, ezért kínozta
szivét szörnyű nyugtalanság. Menni kellett innen, mert különben
reászakadnak a falak.
A királyné a palota északi folyosóján tartózkodott, magára kapkodott
öltözetben és elparancsolta a folyosóról az udvari hölgyeit, akik
asszonyi sivalkodással, hangos jajgatással, kéztördelve körülvették.
– Menjetek innen, nem akarok közületek egyet sem látni, mert
valamennyien olyanok vagytok, mint a tyúkok, amelyek éjszaka
megvakulnak. Szedje rendbe mindenki a cókmókját, mert éjfélkor akkor is
elhagyom a palotát, ha egyedül kell nekivágnom az utazásnak.
– De hát hová megyünk? – sikoltozott a cseh Helene, aki a
legtekintélyesebb udvarhölgy volt Thurzó kincstárnok úr barátsága révén.
– Talán Mohácsra, talán Pozsonyba… amint a király tanácsolta utolsó
levelében. Csak innen el! – felelt Mária és a két karja közé szorított
homlokát a hűvös ablaküveghez nyomta. – Sok rongyot ne hozzatok
magatokkal, lóháton utazunk, mert a hajón még nekem sincs helyem. Ott
csak egy ember részére van tér: a koporsóban fekvő szent részére.
A budai tornyokban csengő hangon vertek az órák, mert még nem menekültek
el Budáról az órások. A palotába a Duna felől becsapongtak a denevérek
és együtt röpködtek a futkározó frájokkal. Lángja és füstje nem volt a
tűzvésznek, amely itt olyan hirtelenséggel kerekedett, mintha valami
madár hozta volna körmei között a parazsat, de néha jobban megriaszt a
tűz, amelyet nem láttunk, amelyet csak érezünk… A királyné minden erejét
összeszedte, hogy össze ne roskadjon e borzasztó órában, huszonegy éves
volt, izmai rugalmasak, ha lelkét pöröllyel össze is zuzták vala az
uralkodás évei. De Néha jobb lélektelenül cselekedni.
– Vajjon hol vannak Thurzó, Bornemissza? Miért bíznak mindent a
káplánokra? – beszélt a királyné hangosan, bár egyedül volt a folyosón.
A távoli folyosókon olyan döngő, szüntelen, megszakítatlan lépések
dörögtek, mintha örökös temetés volna a palotában és a koporsókat
egymásután vinnék le a lépcsőkön. Bútorokat hordtak… A királyné néha
felrezzenve, a folyosó ajtajához ugrott és a holdvilágnál bizonytalanul
mozgó szolgákra, vitézekre sikoltó hangon rákiáltott:
– A bőrével fog fizetni az, aki valami kárt tesz a bútoraimban.
Vigyázzatok az ágyamra!
A bútorok döngve, dohogva, mintha magukban káromkodnának a
rendháborításért, vonultak lefelé a lépcsőkön. Az eresztőkötelek úgy
feszültek, mint a hajók kötelei a viharban. A csigák visítottak, mintha
láthatatlan akasztófákon függnének. A felszálló portól néha fuldokolva
köhögött egy-egy vén katona, akit éppen öregsége miatt hagytak hátra a
palotában… Végre nagy kenderszakállával kísértetként megjelent
Bornemissza János, a várnagy és a kulcsköteget a királynénak nyujtotta.
– Felség, lezártam minden szobát, ahol bútorokat hagytunk. Pecsétet
ütöttem a zárakra.
A királyné a földre dobta a kulcsokat:
– Azt hiszed, hogy nem rabolnak ki itt mindent a távollétemben? Akár a
magyarok, akár a törökök? Csak az a kérdés, hogy melyik jön előbb.
– Felséged a magyaroktól fél? – felelt búsan a várnagy.
– Elsősorban előlük menekülök. Félek Zápolya martalócaitól, félek
azoktól, akik gyáván megfutamodtak a csatából és most elözönölvén az
országutakat, csorba nélkül maradt kardjukat az ártatlanokra emelgetik.
A pogány lassú és tunya, előbb a csatatér halottait rabolja ki, mielőtt
újabb zsákmány után nézne. De a magyar rablók esetlegesen már holnap itt
lehetnek. El innen, Bornemissza, amíg szabad az út.
A várnagy, aki talán az egyetlen férfi volt a budai palotában, aki nem
vesztette el a fejét a csatavesztés hírével megérkező német szolga
(Mária szolgája) láttára, nyugodtan így felelt:
– Ha a király életben van, akkor a magyarok tiszteletben fogják tartani
az ajtókon elhelyezett királyi pecséteket. Ha pedig a király nem jöhetne
többé vissza Budára: akkor mindegy nekünk, hogy mi történik az elhagyott
palotával.
– Hagyj békét, várnagy, ócska bölcsességeddel, – türelmetlenkedett a
királyné. – Tudom, hogy idegeid ércből vagy pedig kőből vannak, nem
pedig emberi húsból. Kerítsd elő Thurzót! A pénzről akarok vele
beszélni.
A várnagy hunyorintott pókhálós szemével. Tudta ő, hogy ebben a bábeli
felfordulásban Máriát megint csak a pénz érdekli, amelyet valahol
rejteget… Thurzó vérpirosan, rekedten, támolyogva közeledett valamerről
a királyné hivására. Nem volt emberi alakja a daliának… Mintha az imént
metszették volna le az akasztófáról. A királyné kétkézzel ragadta meg a
kincstárnok vállát: