közepén. A varjak magasan szálladoznak, ahol megtalálják azt a hűvös
szelet, amelyben hintáztatni szeretik magukat. A vadkacsák beröppennek
egész a városig. És, ime, a vadludak már hosszusorban vonulnak dél felé.
Azt mondják, a madarak érzik meg leghamarább az időváltozást.
Reggelenkint a palotakertben már látni a budai hegyekből jött cinkéket,
amint javában kérdezgetik a hervadó fáktól: Kis fűz? Kis fűz? – Pedig
fűzfák nincsenek is a kertben.
Mária a maga praktikus modorában más oldalról fogta fel az időjárást:
– Az bizonyos, hogy a nyulak szőre sem ereszt már ugy, mint azelőtt.
Utasitani kell a királyi vadászokat, hogy bőven hozzák a nyulakat a
palotába, mert el akarom tenni a nyulbőröket. Nem azért, hogy a
zsidóknak eladjam, hanem magam akarom felhasználni. De most már menjünk,
Lajos, mert az est szitál alá a hegyekről.
Karonfogta a királyt és vitte őt magával ama hegynek kanyarodó utcácska
felé, amelynek sarkán egy ódon templom állott, Keresztelő Szent Jánosról
elnevezve, mellette a még ódonabb paplak és a paplak után következő ház
a királynéé. A kapu zárva, – nagy tölgyfa-kapu, amely könnyen
ellentállhatna a nemes urak ostromának, ha azoknak eszébejutna a
királyné fészkét felverni. Az ablakok helyén erős deszkák, hogy még
nyeregből se láthasson be senki a ház belsejébe.
A királyné háromszor megkopogtatta a kaput, tolóablakocska nyilása után
ama hosszuszakállu innsbrucki kereskedő nyitott kaput.
– Nos, Wild, hogyan mennek a dolgok?
– Semmi panaszom nincs az ezüstre, – a papok ezüstje jó ezüst – csak a
réz nagyon hitvány, – felelte az innsbrucki pénzverő, mély kongóhangon.
Lajos király álmélkodva hallgatta a szavait. Kérdezni akart valamit
Máriától, de a királyné megszoritotta a király karját.
A nagyszakállu ember megint felrakta a lakatot, előrenyomta a tolózárat
és egy szövétneket vett le tartójából, hogy azzal a királyi párnak az
utat mutassa.
A királyné háza régimódi épitmény volt, mindenféle zegzugos, alig
kiismerhető folyosókkal, mintha a ház épitői arra készülődtek volna,
hogyan védelmezik meg magukat a házukba nyomuló ellenségtől. Grádicsok,
rejtekajtók, földalatti üregek mutatkoztak, vastag porral bevonva, amely
porban nem igen mutatkozott emberi lábnyom.
Az innsbrucki bukott kereskedő olyan ünnepélyesen haladt elől, mintha ő
volna a királyné udvarmestere. Látszott, hogy nagyon büszke
megbizatására. Végre felnyitott egy vasajtót és megindult a mélységbe…
– Hová megyünk? – kérdezte Lajos király, de a mindenható Mária megint
csak egy karszoritással felelt.
Alig tettek néhány lépést a pincelépcsőkön, alantról olyan különös zaj
hallatszott, mintha valami nagy mühely felé közelednének. Kalapácsok
kongása és ércek zengése hallatszott a mélyből, mintha Vulkánus
mitológiai mühelyéhez közelednének.
Az innsbrucki Vulkán valóban felnyitott egy ajtót, amely mögött
földalatti terem látszott, amely erősen meg volt világitva
szövétnekekkel.
A terem bolthajtásokban emelkedett a magasba, mindenféle ördögi
jelvények voltak a falakon, kétszarvu emberek és oroszlánfarkas nők
szobrai, mint a nemrégen kiirtott templárius-rend templomaiban szokott
ez lenni. Valóban a templárius-lovagok budai rendháza volt, valamikor a
királyné háza, azért volt ez igy megerősitve, rejtegetve, félig a
földalá épitve, mert ezek a lovagok nem szerették, ha a külső világ
belenézeget az ő belső dolgaikba.
A templárius-lovagok helyén most is meztelen emberek ültek, akiknek az
egész öltözetük mindössze egy bőrkötény volt. Különböző tuskókon ültek,
különböző tuskók mellett, – az egykori templom hátterében, ahol valaha
az oltár állott, amelynél a templáriusok különös szertartásaikat
végezték: nagy kemence fehéren izzó torka mutatkozott.
– Egy mázsa ezüst és kétszer annyi réz olvad a pokolban, felség, – mondá
halkan az innsbrucki, mintha még a királynénak sem merné bevallani a
vegyarányt, amellyel a pénzveréshez szükséges ércet előállitotta.
Az egykori templom egyik részében érclapok voltak felállitva, amelyek
már elhagyták a mángorlókat s jelenleg arra várakoznak, hogy a
körvésővel a király tallérjaihoz hasonlatos darabokat vágjanak ki
belőlük. Máshelyen már verték a sima tallérokba Mária királyné Signumát,
és a reszelővel jól körülráspolyozták a kész tallérokat, hogy az
ezüstpor ismét visszavándoroljon a kemencébe. Körülbelül harminc ember
dolgozott a fojtogató hőségben. Egy forrás vize vezetett át a templomon.
Innen csillapitották szomjukat azokból a kelyhekből és
keresztelőmedencékből, amelyek még nem kerültek bele a kohóba.
– Tiz mázsa pénzre volna szükségem, – mondá Mária az innsbrucki
boszorkánymesternek. – Megkaphatom azt a palotába?
– Minden bizonnyal, felség, – felelt egykedvűen az egykori kereskedő.
A király ezután karonfogta a királynét és sietve vezette el a földalatti
templomból, ahol az egykori Baphomet oltára helyén éppen olyan
istentelen dolgot müveltek manapság is, mint hajdanában az ördögimádó
templárius-lovagok. Most pénzt hamisitottak… A királynak testét, lelkét
nyomta a levegő, amely a pokol forróságával áradt a kemence felől. Alig
mult huszesztendős a király, – még nem ért rá eddigi életében arra, hogy
pénzt hamisitson.
– Mária, te elraboltad az egyházak kincseit? – kérdezte fogvacogva,
amikor az utcára értek.
– Ha király volnál, aki az országában mindent tud: akkor bizonyára
tudnád, hogy a papok maguktól adták ide kincseiket, amikor a pápa
engedélye megérkezett, – mond Mária hirtelen meghüvösödve és karját
kivonta a király karjából. – Neked megmutattam mindent, amit arra nézve
tettem, hogy fojtogató, megszégyenitő, élethervasztó gondjainktól
megszabaduljunk. Nem hozhatom ide Báthory uramat, hogy rátegye kezét az
én pénzemre, a mi pénzünkre. Ismerheted a kapzsi magyar urakat. Egy
polturát sem hagynának meg a királynak, ha megtudnák, hogy mi van a
Keresztelő Szent János-utcában.
– Mária, én reszketek a jövőért, – mond a király, még mindig a
fogvacogtató, kisérteties hangon, amikor a királyné mellett, minden
izében reszketve, lépegetett a sötét utcán. – Félek, hogy a magyarok
beváltják régi fenyegetésüket és életemet veszik, vagy ami még rosszabb,
elkergetnek a trónusról…
A királyné fitymálva felelt:
– Egyéb bajuk van most a magyaroknak, mint királyt letenni trónusáról és
uj királyt választani. Itt a nyakukon a török veszedelem, Szolimán
orditása már áthallszik a Száván.
– Akkor nekem is menni kell, – felelt Lajos király magába mélyedve.
Mária erre nem is felelt, mert egyelőre nem tudott megszabadulni ama
gondolatoktól, amelyeket a pénz látása ébresztett benne:
– Ne jusson addig eszedbe a magyaroktól félni, amig nekünk pénzünk van.
Senkinek se marad pénze, csak nekünk, Budán, mert a magyar urak már
hetekkel előbb kezdik küldözgetni vala készpénzüket külföldre. Elküldte
pénzét Szalkai érsek…
– Ó, a nyomorult! – szisszent fel a király.
– Elküldte pénzét Thurzó és a Fuggerek mindent bepakkoltak, hogy
németországi rokonaikhoz szállitsák kincseiket. Eltettek itt az utból
minden tallért, amely arra szolgált volna, hogy a közelgő hadjárat
költségeit fedezze. Üres kincstárakat találna a király mindenfelé, ha a
kincstárakat szép szóra, vagy fenyegetésre valahol ki is nyitnák előtte.
Ilyenkor ne segitsen magán a király ugy, ahogy tud? Ott kell venni a
pénzt, ahol van, amikor a pénzre szükség van, – szólott Mária és hevesen
belekarolt Lajosba.
– Ó, bár tudnék ugy gondolkozni mint te! – sóhajtott fel Lajos oly
kétségbeeséssel, mintha lába előtt megnyiló sirját látná.
Mária tovább zümmögött a király fülébe:
– Ismétlem, hogy nem kell addig félnünk, amig a Keresztelő Szent
János-utcai ház ontja nekünk a pénzt. Pénzen vehetünk katonákat, akik
megvédelmeznek töröktől, magyartól egyaránt. Zápolyának is ki lehet
verni pénzzel a szemét… Még őtőle sincs mit félnünk.
A királynak farkas-fogsora, amely duplán szolgált neki a
lakmározásoknál, most megállithatatlanul vacogott. Hiába ragadta karon a
királyné, a belső fázása nem akart csillapodni, egyetlen forró gondolat
sem járta át lelkét. Az a pokolbeli tüz, amit a pénzverőmühelyben
látott, nem melegitette fel, hanem elhervasztotta gondolatait, mint akár
az őszi szél, amely a sötét budai utcák felett csapongott és jajongott.
– Hallod, Lajos, tiz mázsa pénzt küld holnap az innsbrucki a palotába, –
rázogatta a király csüggeteg lelkét Mária. – Tiz mázsa pénzt, amelyben
ezüst is van és szépen cseng… Akarod hallani, hogyan csengenek a
királyné tallérjai?
Egy sötét kis téren haladtak akkor keresztül, amelyre ugy rábarnultak a
kisházak árnyékai, mint a bennlakók szomoru álmai. Mária hirtelen az
övéhez nyult, amelyen táska csüngött:
– Egy marékkal elhoztam az uj pénzből, hogy legyen mivel játszadozni
éjjel a takaró felett… Most majd elhajintok itt egy tallért, ahol
kövezve van a térség. Hogy halljad, milyen szépen peng a királyné
tallérja.
– Megbánod, Mária, – mond Lajos tréfásan.
De Mária nem hallgatott rá, – olyanformán dobta el a kikövezett téren a
tallért, mint a gyerekek szokták a lapos követ a vizen: a tallér pengve,
csengve ugrott egyik kőről a másikra. A pénzcsengésre egy sötét
kapualjból két budai bakter lépett elő, aki odáig ott nagy csendességben
szunditott. Köpenyegük alól elővont lámpásaikkal nyomban keresni kezdték
a pénzcsörgés előidézőjét.
Mária megint csak karonkapta Lajost és sietve vitte egy mellékutcán át a
vár felé:
– Ilyenek a magyarok is, mint ez a két éjjeli őr, ahol pénzcsörgést
hallanak, odatolonganak… – suttogta nagy elégtétellel a királyné.
Amint a vár felé közelednének: különös sürgés-forgást vettek észre a
sötétségbe borult bástyák, tornyok alatt, mintha emberi alaku denevérek
csapongtak volna az éjszakában. A nagy trónteremnek valamennyi ablaka ki
volt világitva, mintha a veszedelmet jelentette volna valamerre messzire
a sötét országba.
– Istenem, mi vár reám itthon? – akadozott Lajos királynak a lélekzete.
– Akármi vár, nem kell tőle félned. Amikor szemközt nézel a durcás, az
elégedetlen, a fenyegető magyar urakkal, azt gondold meg, hogy többé nem
vagy már az a kolduskirály, aki tegnap voltál. Bátorság, Lajos, én,
amikor megesküdtem veled: megigértem neked, hogy segitek rajtad.
Igéretemet beváltottam, – repdesett a királyné hangja, de ebben a
hangban Lajos király most az őszi szunyog szomoru muzsikáját is hallani
vélte.
Mielőtt a rejtekfolyosó bejáratát elérhették volna, a palota udvara
szövétnekekkel világosodott meg és az istállók felől utrakész lovasok
nyargaltak elő, hogy csak ugy pattogott a lovak patkói alatt a kövezet.
Trepka János, az udvarmester, harsány hangon kiáltozott az udvar
közepén, amint a tizenkét lovas között rendet csinált:
– Vazul északnak megy a Duna mellett, Márton a Dunán tulra, Gáspár a
Tisza mellé… Mindenütt már kora hajnalban friss vért kértek a királyi
gazdatisztektől, várnagyoktól, zsidóktól és papoktól, hogy kivont
kardotok reggeltől estig véres legyen. Igy járjátok be az országot…
Lajos király mintegy lázálmában hallotta Trepka János hangját, be sem
várva a királynét, futamodott előre a rejtekfolyosón, mint aki eszét
veszitette. A folyosó végére érve: lekanyaritotta nyakából a farsangos
köpenyeget, eldobta a nemezkalapot és lobogó fürtökkel, lobogó szakállal
rohant szobáról-szobára a nagy trónterem felé.
Mátyás király tróntermében pedig olyan zajgás volt, mint egy rajzó
méhkasban.
A királyi trónus üres volt, de a trónus karjának támaszkodva, mellén
összefont karokkal állott Zápolya Jankó, akit évek óta nem láttak a
budai palotában. Láthatólag ő vezette a tanácskozást, mert arca ördögi
erőt árult el.
A szárnyasajtóban megjelent a király lihegő, holtsápadt alakja, mire
Jankó istentagadó hangon felkiáltott:
– Itt van végre a király! – és karját szétvonva mellén, gunyosan intett
az üres trónus felé.
A király ügyet sem vetett a guny és megvetés e megtestesitője felé,
egyetlen ugrással a trónuson termett, mintha minden erejét erre a napra
tartogatta volna. Bágyadt, melankólikus, fáradozó tekintete eltünt és
villámok mutatkoztak a szemében, amit még soha senki se látott a
halálraitéltek szomoruságához hasonlatos szem tekintetében.
Megpáncélosodtak petyhüdt arcvonásai, mintha valami szörnyü dologra
rettegés nélkül készülődne. Olyan erővel emelte fel a karját, mint egy
lángostort és a félőrülten zajongó magyar urak felé kiáltott:
– Csend legyen, mikor itt van a király, aki kész meghalni a hazáért.
Soha ilyen hang még nem hagyta el a király torkát. Lelketrázó hang volt,
mint a viharé, amely habozás nélkül ront neki a legnagyobb szálfáknak.
Mintha az őszi ködbe merült hegyekből, sárga erdőségekből, felhők alatt
borongó sikságokról tért volna vissza egy régi magyar király… Zápolya
nem fordult többé háttal a királynak, hanem megperdült a sarkán és
tetőtől-talpig végignézte.
De a kavarodás hirtelen megszünt a trónteremben nyüzsgő urak között is.
Abbahagyták egymás hajának és csimbókos szakállának a tépdesését,
amelyet eddig két kézzel üztek, nem kimélvén még az öreg Bornemissza
bolyhos szakállát sem. Hördülésekbe fulladtak azok a cifra káromkodások,
amelyekről a magyarok az egész világ előtt hiresek voltak, – nem
verdesik bele egymás arcába azokat a szörnyü szavakat, amelyek sáros
szégyent és aljas átkot cipelnek magukkal, mint a pokol sarát cipelik
lábukon az alvilági vándorlók. Sőt eleresztették kardjukat, amelyet már
kivonni készülődtek, hogy itt, Mátyás király tróntermében intézzék el
egymás között a nézetkülönbségeket, senki se vigyen el innen mocskos
emléket a lelke terhén. Megállottak a vérbenforgó szemek, előregörbedtek
a hátraszegett nyakak, figyelő gondolkozás ült a dühtől elvörösödött
homlokokra.
A király olyan szóval kezdte beszédét, amely szóra a legátkozottabb
léleknek is vissza kellett fordulni, mielőtt feltartózhatatlan utját
folytatná az elkárhozás felé.
– A király örömmel meghal a hazáért! – kiáltotta még egyszer azon az
orgonahangon Lajos király, amelyet talán a királyné koronázásakor
tanult, mikor legboldogabb volt életében.
És a király körülnézett trónusáról, bátor szemmel szemügyre véve
mindazokat, akik itt távollétében őt szidalmazták. Ott voltak
valamennyien a tanácsosurak, – csak az egy, megbizható Brandenburgi
hiányzott. De hiába kereste tekintetével a király Tomorit is… Itt volt
Szalkai uram, az érsek, és két keze még ökölbe volt szoritva az iménti
vitatkozástól. Ott nézegette csizmája orrát Thurzó kincstárnok, Sárkány
Ambrus, az országbiróvá lett főispán egy ablakmélyedésből várta a
fejleményeket, mig a vén, borzhoz hasonlatos Bornemissza korához nem
illő fürgeséggel futkosott fel és alá. Burgio ur, pápai nuncius is
kijött sodrából az iménti veszekedésben, lila-talárja megcsuszott
nyakán. Báthory, a nádor, részeg volt szokásszerint és hol ittas
indulattal, hol meg bárgyuan nézegetett maga elé. Az ajtónál luciferi
arccal állongott Burgos, a császári követ, mintha azt várta volna, hogy
vajjon mire megy a király ezekkel a magukból kivetkőzött urakkal… A
király kezdte:
– Ti szétküldtétek a véres kardot az országban…
– Nem várhattuk meg, amig a király kalandozásaiból visszatér, –
süvöltött fel Bornemissza.
– A veszedelem a nyakunkon van! – hördült fel valaki a terem sarkában.
– Cselekedni kell…
– Talpra kell állitani a nemességet, amig nem késő…
– Szolimán átlépte a Szávát, lerombolta Jajca várát…
– Meztelen porontyokkal hátukon menekednek sivalkodó asszonyok a déli
határ felől…
– Elszéledt marhacsordák nyomában, – tette hozzá az esztergomi érsek,
aki világéletében praktikus ember volt.
A zürzavarból megint csak Bornemissza hangja kongott ki:
– És a királyt nem lehet megtalálni, a király kalandozni jár…
A király most hirtelen felemelkedett trónusán, mielőtt a vihar teljes
mértékben kitört volna, mielőtt megint a szakálluknál fogva ráncigálnák
egymást az országnagyok… Kiegyenesedett a király deli fiatalságában,
ezüstfürtökkel koszoruzott fejével, férfias szépségében.
– Hallgatás, amikor a király köztetek van és az országot veszedelem
fenyegeti. Hallgatás, ha mondom…
Kard nem volt a király oldalán, sietségében elfelejtette ezt felkötni,
mig a tanácskozó urak mind kardjukkal verdesték a pádimentumot. De a
király szembenállott a fegyverekkel és egyetlen kéznek sem jutott eszébe
megérinteni őt.
Most Zápolya keselyü-hangja süvitett fel a király oldalán:
– Halljuk tehát a királyt, hogyan akarja az elveszettnek mondott
országot megmenteni?
A király féloldalról villámló pillantást vetett Zápolyára:
– Ha a vajda is segit a maga huszezer emberével, akkor Magyarország meg
van mentve.
Zápolya rikácsolva felelt:
– Ha a király nem búvik el gyáván a felesége szoknyája mögé, a seregek
élére áll, akkor mentve Magyarország.
Lajos királynak ekkor elváltozott hirtelen az arca, mintha valami
tulvilági sugár világitotta volna meg azt. Felemelte jobbkezét és esküre
emelte a két ujját:
– Esküszöm Istenem és Magyarország szine előtt, hogy a király helyén
lesz!
Ismételten elcsitult a trónterem.
Zápolya Jankó döngő léptekkel vonult el a trónusteremből és egy
ablakmélyedésbe huzódva, figyelte tovább a tanácskozást.
*
– Mindent hallottam, – szökkent Lajos király vállára Mária, mint egy
falevél, amikor az buskomolyan, öregesen, ébredező koraőszi hajnalon
elhagyta Mátyás király tróntermét és a tanácskozás folytatását holnapra
halasztotta. – Megint csak azt határozták, amit máskor… Levelezés,
követezés, üzenetezés a külföldi királyokhoz, akik eddig se mozditották
a fülükbotját, akármilyen leveleket irtunk nekik… Ó, Lajos!
Mária hirtelen elhallgatott a szemrehányásaival, mert a király arcába
tekintett. Egy éjszakán megöregedett kisértet állott előtte.
A király szeliden tolta el maga mellől Máriát, hogy deréksziját
megoldhassa.
– A király menjen a másvilágra uralkodni! – A király elmegy a másvilágra
uralkodni, – felelt Lajos király.
Mária fokozódott rémülettel nézegette a király megöregedett arcát. Hisz
eddig is látta őt átmulatozott éjszakák után, amikor az éjjeli dér
rátelepedett arcának fiatal rétjeire, de a dér alatt a rét fiatal volt.
Most pedig hűvös őszikép mutatkozik vala a király arcából, olyan néma
szenvedéssel, amint a kertben viselik koraőszi sorsukat a cserjék és a
fák.
És most a király és a királyné ugy nézegettek egymásra, mint vihar után
a vándorlók.
A király megragadta Mária kezét:
– Értsd meg, az életem kell nekik.
Mária csöndes elhatározással felelt:
– Nem adom.
– Az életem kell nekik, amely nem ért soha egy polturát sem a szemükben,
mert különben régen elvették volna. Ha csak annyi értéke lett volna,
mint egy morva schock-nak. És én mégis huszonegyéves koromig küzdöttem
ezért a senkinek se kellő életért. Átokkal kisértek már anyám méhében,
mert azt hitték, hogy az övék a Jagellók koronája, ha én nem vagyok a
világon. Ezért bizta volna magát anyám velencei bábákra, ha korai
születésem be nem következik… Ki tudná, hogy mi volt az oka annak, hogy
oly korán kellett a világra jönnöm? Mily borzadályos dolognak kellett
történni, hogy ijedtében idétlent szült anyám és az idétlen láttára
meghalt?…
– Ó, Lajos, elég volt az éj borzalmaiból, – esengett Mária. – Menjünk
aludni. Az álom jó tanácsot ád.
Ám a király, aki hidegvérét megőrizte a reggeligtartó tanácsban, most
nem birt többé szegény agyonzaklatott idegeivel. Mindegy volt neki, hogy
a királynéval beszél – vagy pedig egy kamarásával. Talán nem is látta ez
órában az imádott Máriát.
– És születésem után csufot üztek belőlem, amint csufot üztek az
apámból, Dobzse Lászlóból. Disznó gyomrába varrtak, hogy disznóvá legyek
magam is… Megvetéssel legyintgettek az életemre, amely nem ért nekik egy
fakovát sem, mert amugy sem vélték tartósnak. Vén babonás dajkákra
biztak, akik mindenféle olyan kotyvalékokkal tápláltak, amelyek miatt
egész gyermekkorom halálos betegségekkel telt el. Nem voltam még
utjukban nekik, de nem is volt szükségük az életemre.
– Kikről beszélsz, Lajos.
– A magyarokról beszélek, akiknek most végre szükségük támadt az én
lenézett, kigunyolt, százszor eladott életemre. Mindig a magyarokról
beszélek, akik azt hitték, hogy annyit sem ér királyuk, mint egy
madárijesztő, akinek nevét szégyen volt kiejteni, akiről gunymosollyal
vagy kárörvendve volt szokás megemlékezni… Ha tudnád, Mária, hogy eddigi
életemben ebből az országból csak a kárörvendő arcokkal ismerkedtem meg!
Mennyit láttam közülük, amig király voltam! Rongyos csizmát huztam akkor
is, amikor volt uj, – szegénységet mutattam olyankor is, mikor a zsidók
suttyomban pénzt adtak – betegséget, szórakozottságot, lustaságot
hazudtam, amikor telve voltam életkedvvel: csakhogy ezek az örök
kárörvendő arcok el ne muljanak körülem. Olyanok voltak a gonosz emberek
körülöttem, mint a bennem lakozó éltető-elem. Ők adtak kedvet ahhoz,
hogy tovább folytassam az életet, mikor már régen meguntam azt… Ó,
Mária, félek, hogy a véres kard láttára elmulnak Magyarországról azok az
arcok, amelyek eddig csak kárörvendően mosolyogni tudtak királyukon!
– Mit akarsz tenni, Lajos? – könyörgött Mária a király nyakába karolva.
A király a szobája ablakához állott és a koraőszi kertet nézte, amelyben
hires piros virágai az éjszakai dértől megviselten hajtották le szép
fejüket.
– Az első hűvös éjszaka az esztendőben tönkretette kertem szép
reménységeit, – mormogta Lajos király, mintha nem is tudná Máriát a
szobában.
– Átkozott éjszaka! – felelt Mária, kezével eltakarva arcát.
– És mindig hüvösebbek lesznek az éjszakák, – folytatta Lajos
elgondolkozva. – Amint én elmentem a palotából, Mária, nyomban kezdjél
mindent becsomagolni, nehogy távollétemben kedve kerekedjen valamely
nagyurnak kirabolni a budai palotát. Láttad, hogy hol horgonyoznak a
budai polgárok hajói, amelyeket nem adtak ide az ágyuk szállitásához, de
neked jópénzért szivesen kölcsönadják. A hajókra rakass be mindent, mert
azok könnyedén felszedik horgonyaikat, kibontják vitorláikat és tova
iramodhatnak a rablók elől. Légy készen arra egész háznépeddel, hogy
menekülnöd kell Budáról, amint én elmentem innen…
– De hát hová akarsz menni, Lajos? – sikoltott fel Mária.
– A király elmegy uralkodni a másvilágra! – kiáltotta Lajos és eszelősen
felkacagott.
*
Mária nem olyan fából volt faragva, aki egykönnyen beleegyezett volna a
király szavaiba… Nyugodtan, száraz tekintettel nézett szemközt Lajos
királlyal, mint egy orvos, aki a bajt kutatja.
– Mindig azt mondtad, hogy nem szereted ezt az országot, teher ennek
koronáját viselni, jobban félsz a magyaroktól, mint a töröktől… Itt van
a legjobb idő megszabadulni az országtól, a koronától, magyartól,
töröktől egyaránt. Még az éjjel Bécsbe szökünk. Akár lóháton, akár
hajón, senkit sem viszünk magunkkal, aki elárulhatna.
Lajos király szomoruan mosolygott:
– Ahhoz nekem már nincs erőm, nekem menni kell arra, amerre az események
és emberek sodornak. Ha még egy év előtt hivtál volna, Mária, hogy
szökve itthagyjuk az országot, akkor még lett volna erőm mindenhez. Hová
menekülhetnék most sirvermem elől? Van a világnak olyan tája, ahol nem
nyilna meg előttem a sirgödör, miután arra már megértem?
– Uj életet kezdünk, Lajos… Az innsbrucki minden percben itt lehet a
pénzzel. Ferdinánd bátyám hatalmas…
A király csendesen legyintett, mint egy öregember:
– Annyi hatalma van, hogy országában becsukasson egy várába, ahol
élhetnénk az élőhalottak szomoru életét, ha te ugyan hamarosan meg nem
unnád magadat.
– Én sohasem hagylak el, Lajos. Életemmé lettél.
– Ha igazán szeretsz, Mária, akkor hagyj utamon menni. Lehet, hogy
elvesztem ebben az utban, de az is lehet, hogy éppen ebben a rámváró
kálvárián találom meg azt az életerőt, amely a királyság további
folytatásához szükséges.
Mária most elvesztvén idegei felett való uralkodását, felsikoltott, hogy
a palota visszhangzott bele:
– Ó, mily őrület, egy gyülölt ország, egy gyülölködő nemzet kedvéért
kockára tenni életed, te balga király!
Lajos király arcán ismét megjelent ama tulvilági fényesség, amely a holt
szenteket szokta megaranyozni: – Az volt a baj, hogy csak gyülölni
tudtam ezt az országot, nem pedig szeretni. A magyarokat szeretni kell,
– ez a titka az uralkodásnak.
*
A király másnap elindult Mohács felé.
NEGYEDIK RÉSZ A király iródeákjának jegyzetei