illuminációról gondoskodna az érsek lakomájához, – felgyujtatván néhány
viskót az érsek palotája körül, – felelt sokatmondó tekintettel Mária. –
Remélem, Lajos, nem haragudnál meg ezért a Brandenburgira?…
– Én már többnyire semmiért sem haragszom, – szólt Lajos király és
elvonta feleségét az ablaktól. – Az est hüvösödik, a vadludak már
vándorutra kelnek, nem éri meg Szalkai uram, hogy holnap náthás legyél
miatta…
A királyné megütötte az asztalon álló rézdobot, mire cseléd sietett elő.
– Világitsatok és zárjátok be az ablakokat… Üzenjétek meg a testőröknek,
hogy aki közülük ma éjszakára elhagyja a palotát: az többé akár vissza
se jöjjön. Csend és békesség legyen itt, még ha a fejetetejére áll egész
Buda… Aludni akarunk ma.
A gyertyák és mécsesek sorban kigyulladtak a királyné termeiben. Lajos
király egy széles németalföldi kerevetre feküdt, amelyet Mária hozott
még staffirungba a „csibefalók“ országából, akik az ilyen széles
diványokon szeretik elvégezni az emésztésüket. Összekulcsolta a két
kezét a homlokán, mint gyermekkorában tanitotta erre Balbi Jeromos uram,
a nevelője, mert a kezeknek nem szabad a takaró alatt lenni… A ballábát,
amelyet görcs szokott kinozni a vérkeringési zavarok folytán: egy
párnácskára fektette, mert a görcs igy nehezebben csiphette meg.
Valamely altató-dalt zümmögött magában, amelyről mindig azt hitte
titokban, hogy még az édesanyjától hallotta, pedig az legfeljebb a
másvilágról énekelhetett neki, miután Lajos korai világrajövetele miatt
halálát lelte…
Mária hátrakulcsolt kézzel járt fel és alá a termekben, mintha génuai
bársonyból való ruhájának a zizegését akarná szüntelenül hallgatni. Sok
mindent tud az ilyen bibor-bársonyruha beszélni annak, aki megérti
szavát… Néha, a jónapokban: ugy tud hizelegni ez a ruha, mint valami
dajka… Máskor nem hagyja elaludni az indulatokat, mint Nessus inge a
fájdalmakat. Ma egész különös képeket vont Mária szemei elé a
ruhasuhogás.
Hirtelen feltünt előtte Keresztelő Szent János-utcája, amely
töredelmesen, mintha gyónásból jönne, kanyarodott a hegyoldalában… Az
utca sarkán Szent János-temploma, amelyet magas vasrácsozat vesz körül
ama éjjeljárók miatt, akik a templomok kincseit szeretnék elrabolni,
mert azt hiszik, hogy éjjel alszik az Uristen és a sekrestyés… A
vasrácsos keritésen bévül Szent Mihály-havi napon, amikor János
fővételének napját tisztelik, ez az ut most már a templom körül pirosló
fák leveleivel van behintve, nincs annyi ideje a templom-szolgának a
Szent Mihály-havi levelek elsöpörgetéséhez, mint amennyi idejük van a
fáknak a levelek hullajtásához. A hivők lábnyomait befődik a falevelek,
ledorongolják a hulldogáló vadgesztenyék, átszövik a pókfonalak, mintha
már nagyon régen elmult volna még emlékezete is a tegnapi körmenetnek,
amelyben a királyné, mint az utca leggazdagabb lakója, vitte elől Szent
János ereklyéit… Az omladozó paplak, amely a templomhoz van épitve,
olyan régi, mintha még Szent István király idejében épült volna, de a
vadszőlő szivesen felkuszik falaira, még sárgultan, hervadtan is. A
bodzafák még emelgetik sárga mécseiket, mert még nem köszöntött be az
esős évszak, amely majd végleg elsiratja a fák gyönyörü életévét. Lehet,
hogy némelyik bodzafa nem is fog kivirágozni a jövő esztendőben, mert a
lusta egyházfinak tüzelőre volt szüksége az unalmas télben.
És a düledező paplak mellett van az a ház, ahová Mária gondolatai ez
éjszakán szálldosnak, amig a király fektében a dajkadalt dudolgatja,
hogy álmot erőszakoljon parázsként égő szemhéjaira.
A Mária háza. Még apósa, Ulászló király nászajándékából származik. A
budai palotán kivül csak ennek az egy háznak volt ura a régi király, azt
is a menyének ajándékozta.
Kertes ház, amely ritkaság a Keresztelő Szent János-utcában. Kerités
ugyan nem védelmezi, mert ha volt is ilyesmi körülötte, azt még II.
Ulászló idejében ellopták. Ellenben a virágágy, amely a ház előtt van:
minden évben meghozta a maga termését, gondoskodnak arról a szomszédos
templomtornyon lakó csókák és galambok, amelyek bizonyára a keblükhöz
szoritva hordják a budai hegyekből a virágmagvakat, hogy a királyné
kertje virág nélkül ne maradjon. Ez évben piros virágok nyilnak benne,
nagyok és ritkák, mint az emberek között is vannak ritka példányok.
A ház emeletes. Valamikor – talán még Ulászló előtt – sárgára volt
festve, mert a rácvárosi kőmívesek ezt a szint tartják a
legtartósabbnak. Az ablakok helyén, ablakdeszkákon szövögeti fonalát a
pók, mert ebben a házban nem szokás az ablakokat kinyitni. Benn kongó,
félhomályos termek, ahol a porrétegben már régen nem látszik emberi
lépés nyoma. Ez a királyné háza. Zárt, csöndes, divatjamult, a világból
kiment… Talán kisértetek is laknak benne… S egyszerre kalapácsolás,
dörömbölés hallatszik majd a házból, amelyet már mindenki eltemetett
magában. Itt fogja veretni a pénzt Mária…
– Alszol, Lajos? – kezdte a királyné. – Azt hiszem egyedül vagyunk a
palotában, uraink, papjaink és cselédeink mind elszökdöstek oda, ahonnan
a muzsikaszó hallatszik. Nyugodtan beszélgethetünk tehát a
tennivalókról, a függöny mögött nem hegyez rókafül…
Lajos király felriadt félálmából.
– Senkit sem akarok a közelemben tudni, csak téged, Mária, mert lehet,
hogy meghalok a mai éjszakán, hogy koraősz fejemet elvigyem ebből az
országból, ahol ezt a főt sárral hajigálták meg.
– Ó, királyom, – kiáltott Mária és letérdepelt Lajos fekvőhelye mellé. –
Még mindig az emészti lelkedet, amit a magyar urak mondanak neked,
amikor reggeltől-estig részegek? Szemedre hányják neked, hogy sokat
alszol, délig alszol, mint akár atyád. Mert ők korán kelnek, mert az
ördög nem hagyja őket nyugodni. Korán kelnek és vadat, madarat, zsirt,
hagymát, büdös turót tömködnek korgó gyomraikba, hogy az köszönettel
fogadja a hideg borokat, amelyeket e szörnyü ételekre ráöntenek… Azt
szeretnék, hogy ugy élne királyuk is, mint akár ama Zápolya, akivel nem
tudnék beszélni sem a szakállából és bajuszából kiáradó hagymaszag
miatt…
Lajos király felnyögött, mintha iménti szivszorongásos álma még mindig
üldözné…
– Éppen Zápolyával álmodtam. Medvebőrben és bivalyok bőrében jött be a
palotába. Mátyás király kőkockái mozogtak a lépései nyomán, a hüségükkel
kancsókat emelgető testőrök a falhoz lapulva álltak a szörny előtt, a
frájjaid szőrös kezét csókolgatták és borzadályos lépéseivel behatolt
ide a te szobáidba, ahol te éppen ugy térdepelve vártad őt, mint egykor
engem vártál nászéjszakánkon… Mondd, Mária, igaz lelkedre, nem járt itt
Zápolya, amig aludtam?
Mária az innsbrucki apácák modorában összefonta kezét:
– Senki sem járt itt, csak az imádság fejed körül, amelyet mindig a
szivemben érzek akár látlak, akár nem látlak.
A király megfogta Mária kezét. Jéghideg volt az is, mint az övé:
– És tudod, Mária, mit éreztem még álmomban? Azt éreztem megint, amit
gyorsan elmult ifjuságomban mindig éreztem, hogy engem ezen a világon
nem szeret senki… Jégkéreg támadt álmomban a szivem körül, jegesmedvévé
változott Zápolya, nagy sötétségbe meresztettem a szememet, amely
sötétségben olyan egyedül voltam, mint a koporsóban… Nem szeret senki,
sikongattam magamban. Nincsen senkim, verdestem a mellemet, mint néha
napján, amikor a kancellár meggyóntat. Egyedül kell végigmennem az
életen és a halálon, – gondoltam végül magamban, amikor a megbánás ugy
hullott reám, mint a papok széthintegetett szenteltvize. És Zápolyát
láttam folyton, hol a fejemnél, hol a lábomnál, hol meg – ó, szörnyüség
– a te karjaidban, Mária.
– Hol van Tomori, hogy végre lenyisszantsa ennek a kigyónak a fejét? –
kiáltott fel Mária.
– Álom. Rossz álom, – suttogta Lajos király, mintha nem is hallaná Mária
felkiáltását. – Apám hitt az álmokban. Igaz, hogy öregségére már nem
álmodott mással, mint száraz marhahusokkal, amelyeket álmában evett
kiéhezett gyomra kedvéért. De ezek a husok sohase voltak idejében kéznél
és apám meghalt, anélkül, hogy egyetlenszer is jóllakhatott volna
azokból az ételekből, amelyeket álmában evett.
Mária kivonta kezét a király remegő kezéből.
– Lajos, térj magadhoz… Majd mindjárt hivatok valakit, aki bizonyosan
itthon tartózkodik a palotában, nem ment el az esztergomi érsek ur
dinomdánomjára.
– Ugyan! Ki volna az? – köhintett a király és fektében megfordult, hogy
a szive körül elnehezedő vért kissé megforgassa.
Mária megütötte a rézdobot és a cseléd belépett.
– Logus Tamás főtisztelendő ur jöjjön.
Lajos király hirtelen felnevetett, amint a szivetáján lévő nehézség
muladozni kezdett:
– Nem, Mária, még nincs szükségem a halotti szentségekre. Egyébként is
törvényeink értelmében a magyar királynak kijáró halotti szentségeket
csupán az esztergomi érsek ur szolgáltathatja, az pedig ma éjjel a
nászlakomáját tartja.
Logus Tamás nem volt messzire, ott ült szokott helyén, Mátyás király
könyvtárában, amely a királyi pár közvetlen lakosztályához tartozott.
Egy nagy könyvvel a kezében lépett be a királyné szobájába, arcán most
is ama fagyott mosoly, amelyet tán valamikor ifjukorában vont fel,
amikor először kezdte nézegetni az élet különlegességeit. E percben
azonban öregnek látszott Logus Tamás, mintha megviselték volna a
gondolatok, meggyötörték volna a könyvek, megnyomták volna az éj
kisértetei. Fáradtan tekintett körül a jól ismert szobákban. A fekvő
királyról szórakozottan levonta tekintetét és a kigyó-rugalmassággal
felemelkedő Máriára függesztette a szemét.
A királyné felindulás nélkül, szolgákhoz és házi cselédekhez mért
nyugodt hangon beszélt:
– Őfelségének, Magyarország és Csehország királyának aggodalmai,
boszorkány-nyomásai vannak arról a pénzveretésről, amelyet már régebben
tervbevettem. Mondaná el, főtisztelendő ur, hogyan lehetne nézete
szerint a pénz-csinálást megoldani?
Lajos király a széles németalföldi diványon meghallván, hogy a papot nem
azért hivták elő a könyvtár magányából, hogy vele ördögüzést végezzen, –
amit hajdanában elégszer látott uratyja körül – felvidámodék, fektéből
felülve, térdére csapott két tenyerével:
– Hát halljuk, mit tud a főtisztelendő atya, a humanista tudós, érvül
felhozni arranézve, hogy a magyar király megtölthesse kiürült pénztárát?
Logus Tamás egykedvüen kezdte:
– Egyelőre csak az a jelenteni valóm, amiért éjszakámat felségtek szobái
mellett töltém, hogy körülbelül a növekvő hold megjelenése óta a rácok
városnegyede lángokban van. Némelyek azt mondják, hogy ezt a tüzet a
pogány törökök rendezték a budaiak megrémitésére. Mások viszont azt a
véleményt hangoztatják, hogy a Brandenburgi őrgróf, aki a király előtt
ma bizonyos megszégyenitésben részesült az esztergomi érsekkel szemben,
rendezné ezt a kivilágitást király őfelsége és Szalkai uram
tiszteletére. Holott…
A király és a királyné az ablakhoz siettek, ahonnan valóban tekintet
nyilott a rácok városnegyedére, amely lázpiros hullámba látszott
merülve.
A humanista nyugodtan folytatta:
– Holott az óbudai mezitlábasok mellett éppen a Brandenburgi vitézei
igyekeznek azon, hogy királyné őfelsége háza a Keresztelő Szent
János-utcában épségben megmaradjon…
– Azt remélem is, – kiáltott fel Mária az éjszakában mutatkozó tüzes
fellegeket szemlélve, amelyek a sötétség tengeréhez érkezve oly
nyomtalanul tünnek el vala, mint akárcsak a nagy emberi indulatok.
A humanista a maga egykedvü hangján folytatta:
– A budai darabantok és az éjjeliőrök mindenkori parancsnoka, a királyi
konyhamester ur, azonban már megállapitotta a rácvárosi tüz okát. Egy
pintérmester, aki nagyon fél szájas feleségétől, éppen a házitüzhely
előtt gunnyasztott, amikor felesége a vacsorához hivta őt. A pintér esze
nélkül szaladt az asszony hivására, a tüzet égve hagyta és a tüz körül
felhalmozott aprófa lángot kapott…
– Szóval, megint egy asszony okozója mindennek, – felelt a királyné az
ablak mellől, ahonnan a tüzvész jelvényeit, azokat a megfejtetlen
iramodásu lángnyelveket nézegette, amely jelvények éppen olyan örök
ismeretlenségek maradnak mindörökre az emberek előtt, mint a felhők
járás-kelései, a vizek hullámzásai és a földrengések okai.
Lajos király dermedt szótalanságba merülve figyelte a tüzet. Gyermekkora
jutott eszébe, amikor gyakran volt a tűz atyja palotájának a környékén.
A királyné az ablaktól elfordulva a régi hangon szólalt meg:
– A tüzet majd eloltják Brandenburgi emberei, vagy pedig porig égnek a
viskók, ez igazán nem zavarhatja meg mindennapi életünket. A tornyok
remélhetőleg épségben maradnak és a harangozók holnap reggel éppen ugy
elvégzik mindennapi munkájukat, mint egyébkor. Felköttetném azt a
harangozót, aki holnap délben nem jelentené a házamnak, hogy dél van.
A humanista mindent tudott:
– A Keresztelő Szent János-utcában éppen csak a sarki bormérést rabolták
ki a vitézek. Kellett a mély pincében felhalmozott bor a tüz oltásához.
Királyné őfelsége ugy sem szerette ezt a helyet, ahol a háza
szomszédságában a bormérés látogatói folytonos gajdolással, okoskodó
lármával, asztalverdeséssel töltötték az idejüket. Nem mondhatnám, hogy
nagy kár volna a bormérés elégéséért.
A királyné megint hátrafonta a kezeit, ami azt jelentette, hogy
elmélyedt gondolataiba:
– Arról beszéljünk, főtisztelendő uram, hogy a királyoknak ki adá a
jogot ahhoz, hogy olyan pénzt veressenek a népeik számára, amilyent
éppen akarnak?
A humanista bölcsész a szája szögletében mosolygott:
– A királyok mindig bölcsen cselekednek, mert Isten és történelem
vigyáznak reájuk, hogy dolgukat el ne hibázhassák. Istennel el nem
számolhatunk, de a történelemirókkal igenis van leszámolnivalónk, akik a
királyok cselekedeteit mindig ugy mutogatják nekünk, mintha azok Isten
akaratai lettek volna, amelyeket földi megbizottjaik, a fejedelmek utján
tudattak az emberekkel. Hinnünk kell a történelemiróknak, mert nekik
tanuik vannak mindenre.
A humanista szivesen beszélt volna még erről a témáról, de a királyné
közbeszólott:
– Tehát a királyok olyan pénzt csinálhatnak maguknak, amilyent akarnak?
– A királyok igen, csak az alattvalóiknak, legkülönösebben a zsidóknak
van meg az a jussuk, hogy mérlegre tegyék a királyok pénzét és
összevessék azt más királyok pénzével. Ilyenformán történik, hogy egyik
tallért jobb kongásunak mondanak, mint a másikat.
A királyné megint közbevágott:
– Mi történne akkor, ha én például a királyéhoz hasonló tallérokat
veretnék, csakhogy az ezüst helyett több rezet kevernék a tallérokba,
mert igy több tallért tudnék veretni?
– Nagyobb dolog nem történhetne, mint csak az, hogy a zsidók a maguk
pontos mérlegeivel kiszámitanák, hogy a király tallérjai mennyivel érnek
többet, mint a királynéé…
– Mit törődöm én a zsidókkal? Előbb-utóbb kikergetjük őket az országból.
Mit mondanának az urak és a papok?
A humanista mosolygott:
– Miután a tiszteletreméltó egyesülést ismerem: azok nem szólnának
semmit, ellenben a néptől visszaszednék a király tallérjait, amennyiben
ilyen forog a nép között és kicserélnék a királyné tallérjaira.
A humanistát a királyné ezután kegyelemben elbocsátotta.
Lajos király, aki egész idő alatt hallgatott, nem vette le szemét arról
a parázsló csikról, amely még mindig az iménti tüzvész helyén
mutatkozott.
– Hallottad, Lajos, hogy ennek a jeles férfiunak, akinek bölcsességét
magad is számtalanszor elismerted: mi a véleménye arról, ha az
államtanács megkérdezése nélkül pénzt veretünk? Mit kell azt tudni
Thurzónak, Bornemisszának, Báthorynak, Szalkainak, hogy mennyi pénzt
veretett a király? Talán, hogy nyomban levegyék belőle a maguk sápját?
Nem ezeknek az uraknak akarok pénzt veretni, akiknek amugyis van
elegendő, hanem neked és magamnak.
Lajos király bólongatni kezdett, mint valaha atyja, akit éppen ezért
Dobzsenak neveztek a birodalmában:
– Azt hiszem megterheltem a gyomromat a rákjaiddal, Mária. Nem érzem
magamat teljesen rendbe. Aludni fogok menni.
A király felemelkedett és háromszor homlokon csókolta Máriát:
– Ami pedig azt illeti, Mária, hogy pénzt akarsz csinálni, hát ha kedved
tartja hozzá: csinálj pénzt. Én azt sem bánom. De most menjünk aludni.
III. _„A király menjen a másvilágra uralkodni…“_
A király és királyné alkonyattal megszöktek a budai palotából a már
ismert rejtekuton át és csavarogni mentek a budai utcákba. Bő köpenyeget
vettek magukra, hogy senki fel ne ismerje őket, mély kalapot nyomtak az
arcukba, mintha álarcosbálba készülődnének: két pajkos gyermek hagyta el
a palotát… Fiatalok voltak, szerették egymást, egymással akartak élni,
miután pedig ez a budai palotában nem volt lehető, meg kellett onnan
szökni.
– Képzelem, milyen nagyszemeket meresztenek a tanácsurak, amikor
hülthelyét találják majd a királynak, – nevetett csimbókos szakállában
Lajos király.
– Mit akarnak már megint az urak? Mi nem történik kedvükre? – kérdezte
Mária szorosan a király karjába kapaszkodva.
– A tegnapi rákosi országgyülésen a részeg nemesurak azt kiáltozták,
hogy Lajos király uralkodjék a másvilágon; Szapolyai Jankó pedig vegye
feleségül Máriát… Hát ebben az ügyben akarnak velem tanácskozni, ami
elől én megszöktem, – felelt minden felindulás nélkül, sőt bizonyos
tréfás hangsulyozással, Lajos király.
Mária azonban megmerevedve állott meg:
– És hol volt Tomori, hogy nem lövetett bele az országgyülésbe? –
kiáltott fel Mária féktelenül. – Veled, Lajos, rendelkezhetnek a magyar
urak, mert királyuk vagy. De nekem nem parancsolnak, mert én amellett,
hogy magyar királyné vagyok, ausztriai hercegnő is vagyok. Ezt jól
jegyezzék meg maguknak a magyar urak. Hol volt Tomori?
A király csillapitólag simogatta Mária karját.
– Tomori a végeknél van, ahová nekem is el kell indulnom, ha Szolimán
valóban átlépi a Szávát. És különben is gyermekkorom óta ugy neveltek,
hogy ne érdekeljen az, amit a rákosi országgyüléseken a magyar urak
beszélnek. Többnyire már részegen érkeznek meg az országgyülésbe és itt
két hétig részegeskednek, majd elszélednek, anélkül, hogy valamit
határoztak volna. Mit törődünk mi azzal, Mária, hogy mit kiabál
egynéhány berugott ember?
– Szeretsz, Lajos? – kérdezte most más hangon Mária.
– Csak a te életed miatt van még kedvem az élethez. A te drága életed
miatt, amelyet kezembe tettél. Azt akarom, hogy te valódi királyné
legyél, ha már engem uton-utfélen árnyékkirálynak csufolnak, – mondá
elgondolkozott hangon Lajos király, amint merengő léptekkel, Mária
karjába kapaszkodva ballagott a budai utcákon.
Keskeny, kanyargós utcácskák, mintha bujdokolnának a valóságos élet
kigyója elől, mint félénk gyikocskák: ilyenek ezek az utcák. Itt-ott még
egy leégett ház helyen gyászosan feketéllik a tavaszi tüzvészből, ezek a
telkek most mindenfelől összegyüjtögetik a száraz faleveleket, amelyeket
a budai hegyek felől eltáncoltat a szélvihar az alacsony házikók felett.
Őszi falevelek temetői lettek azok a helyek, ahol nemrégiben még emberek
laktak.
– Szegény vargák, timárok, pintérek, bormérők! – sóhajtotta a király. –
Vajjon merre széledtek el a nagyvilágban, miután fészkük elhamvadt.
Jártak nálam, hogy a király segitsen rajtuk a nagybajukban, de miből
adjon a király, amikor magának sincs?
Mária a köpenyeg alatt magához szoritotta a király karját:
– Ezentul majd lesz miből adni a királynak! – mondta biztatón.
Tovább mentek, mindig távolabb a palotától, mintha attól félnének, hogy
onnan utánuk futamodnak a tanácsurak és a királyt köpenyegénél fogva
visszacipelik a tanácskozásba.
Az alkonyatban hosszu árnyékokat vetettek a tornyok, amelyek a
messziségben apránként maguk is árnyékokká váltak.
Lekerültek a Dunapartra, ahol nagy, koporsókhoz hasonlatos, zsindelyes
fedelü teherhajók voltak kikötve. Legalább hatvan hajó egymás mellett,
mert a gabonaszállitás ideje még nem érkezett el.
– Ezeknek a hajóknak legalább a fele a Fuggeré. De van hajója a legtöbb
gazdag budai polgárnak, mert a hajósgazdákat külön hely illeti meg a
templomban.
Arrébb vizimalmok sorakoztak egymás mellett, amelyek majd akkor, mikor
az őrlés ideje elkövetkezik, szerte-széjjel mennek a Dunán.
– Ezt az országot mondják szegénynek! – rebegte Mária. – Hiszen itt több
hajó van, mint egész Ausztriában.
– Hajó az van, de olyan hajógazda nincs, aki arra vállalkoznék, hogy az
ágyukat leszállitsa a Szávához, – felelt a király.
A homokos parton egy helyen gyermekhadra találtak, amely török és magyar
csatát játszott a homoksáncokon. S ütötték egymást és kiáltozásaiktól
hangos volt a Dunapart.
– Be jó volna gyermeknek lenni! – sóhajtott fel Lajos király. – Én
sohasem voltam gyermek, mert mióta az eszemet tudom, mindig király
vagyok. Én sohase mehettem játszani, mert nem is voltak pajtásaim.
– Majd ezentul velem fogsz játszadozni, amint a dolgok állásán
segitettünk, – vigasztalta a királyt Mária.
További utjukban elérkeztek a hajósok félig földbeásott csárdáihoz.
Egyikből-másikból már világosság és hurosszerszámnak a hangja
hallatszott ki. Itt-ott egy duhajkodva felhorkanó ének, amely még a
legkezdetét jelenti a mulatozásnak. A Dunaparton járdogáló szellő füstös
pecsenyeillatot hozott a királyi pár felé.
– Tudod, Mária, hogy ezek a hajósok sütik a legizletesebb pecsenyéket?
Szabadtüzön sütik meg a disznónak bizonyos részeit, amig az sötét
rózsapirossá válik és csepegni kezd a zsirtól. Ugy hivják, hogy
lacipecsenye. Tudod-e miért, mert atyámnak, Dobzse Lászlónak, ha kevés
pénze volt: mindig ilyen pecsenyére támadt gusztusa, amelyet a budai
palotába, nagy titokban, felhozatott.
Mária szagolgatta a levegőben szállongó szagot.
– Sok mindenféle szaga van ennek a pecsenyének, – mondá finom orrát
fintorgatva. – A hajósok nagy csizmáinak a szaga is érződik rajta.
Lajos erősködött:
– Mária, ha egyszer megkóstolnád!…
A királyné nevetett:
– Hagyj békében a ti nemzeti eledeleitekkel. A multkor szerbgulyást
etettél velem, amelynek főzési titkát egy végvári katona hozta a
palotába. Köszönöm szépen, többet nem kérek belőle, mert borsa,
paprikája összemarta a torkomat. Most pedig szeretnél bevinni ide valami
hajós-dutyánba, hogy sült disznóhust egyek.
Lajos bizonykodva nevetett:
– Az volna nagyszerü, hogy ha a palotában ezt megtudnák! Vajjon, mit
szólna Burgos ur, az osztrák követ, aki az illedelemnek nálunk a
legnagyobb mestere?
– Hogy Burgos ur mit szólna azt nem tudom, – felelt Mária – de azt
bizonyosan tudom, hogy majd szépen lefestené a velencei követ a dolgot.
A király a hajóslegények között keres cimborákat…
Lajos király elborult:
– Igazad van. Bármit teszek, mindent kiforgatnak a maga valóságából.
Csupa ellenségekkel vagyok körülvéve, akik mindig azt lesik, hogyan
forgathatnák meg bennem a tőrt. Menjünk haza, amugy is olyan
őszieste-szaga van már az időnek. Milyen korán köszönt be az idén az
őszidő!
– Alig volt nyár, buskomoly esztendő, – felelt a királyné. – Ámde, nem
azért hivtalak el a palotából, királyom, hogy megelégedjünk annak a
tudásával, hogy mit főznek a halászcsárdákban. Valahová még el kell
mennünk látogatóba, mielőtt az éj beköszöntene.
– Veled mindenhová szivesen megyek, Máriám.
– Elmegyünk az én házamba, ide a Keresztelő Szent János-utcába és
megnézzük, hogyan halad előre a munka legényeim kezén. Nem árt, ha a
legények látják a királyt is, nem gondolják, hogy csak a királynénak
dolgoznak.
– Mehetünk, Mária. Mindenhová szivesebben megyek, mint a budai
palotámba.
Most elmentek a Dunapartról, – a Duna elmaradott mögöttük őszi, hervatag
alkonyatában, csak a vadmadarak huztak felette déli táj felé, mintha már
kezdenék vándorlásukat. Lajos király, aki nagyon szerette a természetet,
nem tudott olyan gyorsan megválni a Dunától, mint Mária…