mert én több vagyok neked, mint az apád. Te vigyázhatod a végvárakat,
mert azért lettél Kalocsa érseke, de én nem hagyom koldusságba esni a
budai palota népeit a te sehonnai bitangjaid miatt. Szerezz nekik
zsoldot ott, ahol tudsz, a te dolgod, a te gondod… Annyi rongyos emberbe
nem kell vékaszámra az arany, meg az ezüst.
– Bátyám, – üvöltött Tomori – tizenhét hónapja egy dénárt nem adtatok a
végváraknak. Miből éljünk? Rosszutra térjünk?
Bornemissza azonban kegyetlen keménynek mutatta magát, amikor a rajnai
forintokat elvenni akarták tőle:
– Mondok én neked valamit te, barát, hogy végét szakitsuk ennek a
disztelen vitatkozásnak, itt a király Őfelsége, valamint a nuncius ur
őnagysága jelenlétében. Ha megtéped a szakállad, ha földhöz vágod a
kardodat, ha tüzet okádsz rám, mint a medve: akkor is kimondom, hogy
régen elmult az az idő, amikor reátok, végvári rongyosokra, még szüksége
volt a magyar hazának. Elmehetnétek a fenébe, ahonnan jöttetek. Olyan
idők következnek, amikor a pogánnyal éppen ugy le kell számolni
Magyarországnak, mint Hunyadi János idejében. Ebben a nagy leszámolásban
nem sokat jelent, hogy ti a világon vagytok, vagy nem vagytok. A ti apró
csatácskáitok, kirohanásaitok, jelentéktelen csetepatéitok a pogánnyal,
– amelyekről kapitányaitok olyan bőséges, hősies jelentéseket szoktak
küldeni – nem sokat jelent abban a nagy háboruban, amely most van
készülőben… Itt az egész magyar glóbusznak, a nemzetfenntartó magyar
nemességnek kell megvivni a harcát a pogánnyal. Bizonyos, hogy az lesz
megint a pogány sorsa, ami Hunyadi János óta mindig. A magyar nemességet
nem lehet legyőzni. Bevert fejjel megy vissza a pogány a Száván. Azért,
mert ti egy-két kóborló törököt levágtok ott Nándornál, különösebben egy
ezüst tallért sem érdemeltek meg. Majd jön a nagy csata…
Bornemissza uram szavai ugy kopogtak, mint a kődobás, meglátszott
beszédén, hogy azt csiszolni már akkor tanulta meg, amikor még a
Hunyadiak korában divatban voltak a szép hosszu orációk. Mig ebben a
korban a rövid indulat-szavak jellemzik vala az emberi beszélgetéseket.
Tomori tulvilági látományként, megmerevedve állott a trónterem közepén.
Arcán az indulatok kigyói tekergőztek és fájdalma, keserve némaságba
fulladt.
Ezt a szünetet használta fel Burgio ur, a pápai követ, hogy Tomorihoz a
következő szavakat intézze:
– Nem kell kétségbeesni, érsek, majd én is segitek valamit a dolgok
kiegyenlitésében. Egyelőre ezer vitéznek a zsoldját és felszerelését
vállalom, amely vitézeket toborozd össze költségemre, váraid védelmére.
Mielőtt a pápa Őszentsége beleegyezése megérkezik, én magamtól merem
előlegezni neked ezt a költséget…
De Tomori indulatát nem csillapitották a nuncius szavai. Hirtelen
felemelte sarkantyus saruját és Bornemissza uram által őrzött
pénzes-zsák felé rugott, hogy a rajnai tallérok szerteszéjjel gurultak a
trónteremben:
– Hát maradjon itt nektek az egész pénz husvágóra, posztósra, zsidók
fizetésére. Nem kell egy polturátok sem. De akadjon meg torkotokon a
falat, amikor kilós ürüdarabokat lenyelnétek, jöjjön vissza a torkotokon
a bor, mielőtt az még elérte volna gyomrotokat. Ezt kivánja nektek
Tomori, a rongyosok, a sehonnaiak, a bitangok végvári kapitánya.
Tomori ezután minden további szó nélkül kirohant a trónteremből, a
következő percben már az udvaron hallatszott harsány hangja, amint
nyergelést parancsolt a vitézeinek. A palotaudvar kövezetén nyugtalanul
dobogtak a lovak patkói, a vitézek dörmögő káromkodások kiséretében
szerszámoztak. Az égboltozaton békességesen ragyogtak a nyárvégi
csillagok. Tomori még abban a fertályórában elindult vitézeivel a budai
palotából. Vajjon, mikor érkezik hir felőle?
II. _A rákok_
Tavasz vége volt Budán, hosszutollu darukat hoztak ajándékba a királyné
részére a solymászok, mert más madarakat még nem volt érdemes leüttetni
a sólymokkal. Mária szeretett darutollakat viselni a barettja mellett.
Sok minden történt azóta, mióta Máriát utoljára láttuk.
Megasszonyosodott, kifejlődött, megnövekedett, megkomolyodott azon idő
óta, mióta Erdődy Simon, a zágrábi püspök Veszprémben megkoronázta, –
még többet használt egészségének az az esztendő, amelyet szeretett
férjével Prágában töltött, amikor is cseh királynénak az olmützi érsek
koronázta.
Most éppen levélirással foglalkozott, – a bátyjának, Ferdinánd
főhercegnek irt: „Én vagyok a legboldogabb asszony a világon, mert még
ugy nem szerettek asszonyt, amint Lajosom engem szeret…“
Halk, ruganyos lépések hallatszanak Mária háta mögött és valaki csókot
lehelt tömött szőke hajára. A király volt, göndör puha szakállával,
őszülő, hosszu fürtjeivel. Mintha láthatatlanul is mindig Szent István
ezüstös fényü, ó-arany koronáját viselné fején.
– Ó, Lajos, éppen reád gondoltam! – rebbent fel Mária.
– Én mindig reád gondolok, Mária, – felelt a király. – Megszöktem egy
kicsit az uraink közül, mert megint rájukjött a tanácskozási szenvedély.
Megint estélig akarnak gyötörni a beszédeikkel. Mennyi kiváló szónok van
ebben az országban! De a legszebb szónoklatnál is jobban szeretem a te
hangodat, Mária, hallani! Beszélj nekem valamit, hisz már reggel óta nem
találkoztunk. Mi történt a palotában, mióta az urak trónusomra
beszoritva tartanak?
– Apró-cseprő házidolgok, amelyek nem érdekelhetnek egy királyt, –
felelt megadó mosollyal Mária.
– Ó, Mária, engem még az aranyfácánjaidnak a tojásai is érdekelnek…
Mária mosolygott és anyáskodva megsimogatta a király arcát. Lajos, bár
elég fejlett fiatalember volt: gyermeknek látszott a megasszonyosodott
Mária mellett.
– Engem pedig csak a te dolgaid érdekelnek, Lajos. Szeretném tudni
mindig, hogy kivel és miről tanácskozol… Szeretnék melletted állni,
amikor az uriravaszság vermet akar ásni lábaid előtt… Szeretném, ha
egyetlen szavadat se mondanád ki mielőtt velem nem tanácskoztál.
Vigyáznunk kell egymásra, Lajos, mert nincsen senkink. Olyanok vagyunk,
mint az erdőben eltévedt két árvagyermek: ha elbocsátjuk egymás kezét,
eltévedünk a sötétben és felfalnak a vadállatok.
Lajos király, mint aféle érzelmes lélek, szerette a szép szavakat, –
elég gorombaságot kellett hallgatnia a tanácsosaitól.
– És, ugy-e, mi sohasem hagyjuk el egymást? Nem tévedünk el a sötétben?
Mária a zsámolyon előtte térdelő király hajzatát simogatta és
megcsókolgatta az ezüstös fürtöket.
– Amig reám hallgatsz, Lajos, addig nem történhetik velünk semmi baj,
mert én mindent nagyon meggondolok és szeretem tudni másoknak a
gondolatait is.
– Valóban értenél a gondolatolvasáshoz, mint a palotában mondogatják?
Mondd meg tehát, hogy mit gondolok én most magamban?
Mária a király szemébe nézett, mintha ott valamit keresne, – az ujja
hegyeivel pedig kitapogatta a király homlokát, mintha ott keresné a
gondolat mogyoróját. Aztán halk, varázsló hangon, mintha valami nagy
titkot mondana, igy szólt:
– Mióta a szobámba léptél: egyetlen dolog felett gondolkozol… Hogyan
mondhassad el nekem, hogy a Brandenburgi őrgróf és Szalkay esztergomi
primás ugy összevesztek, hogy csaknem karddal mentek egymásnak…
– Szent igaz, – kiáltott fel Lajos király. – Otthagytam őket a
trónteremben. Báthory nádorispán uramra bizván a dolgot, hogy őket
egymással kibékitse.
Mária szórakozottan nézett maga elé:
– Nehezen fog menni a béke, mert asszony van a dologban. Az a bizonyos
megtermett, vöröses, derék asszonyság, a csehországi Heléne, aki hol a
Brandenburgit, hol az esztergomi papot vezeti orránál fogva. Az ilyen
Heléne féle nőknél sohasem lehet tudni, hogy kit is szeretnek valójában…
A Brandenburgi, bár elmult ötvenesztendős, még mindig férfi a gáton,
akit mindenkinek észre kell venni. De az esztergomi primás viszont
nagyon gazdag, aki elevenen nyuzza meg a zsidókat, hogy pénzüket
kicsiholja belőlük. Vajjon, mit szeret inkább Heléne, – a vitézséget
vagy a pénzt?
A király nem mutatta, hogy valami tulságosan érdeklődne Heléne testi és
lelki bájai iránt, inkább bosszuság látszott az arcán.
– Az ördög hozta ide ezt a boszorkányt Csehországból. Annyi most már
bizonyos, hogy egyik jóhivünket miatta elveszitjük, – nem maradhatnak
egymás mellett a megvadult urak. A Brandenburgi már széltében hirdeti,
hogy a magyar urakat a legközelebbi országgyülésen felpiszkálja, hogy
nézzenek utána az érsek számadásainak, – mig Szalkay uram fogadkozik,
hogy mindaddig, amig a Brandenburgi a budai palotában van: egyetlen
dénárt sem kölcsönöz nekünk. Most mondd meg, Mária, hogy mit tegyünk?
Mária sürgősen felelt:
– Te ne avatkozz a dologba. Rá kell bizni Helénéra, hogy intézze el a
dolgot a lovagjaival. Amelyiket a kettő közül Heléna választja: amugy is
az lesz a győztes a szarvasbikák tülekedésében.
Lajos király a homlokára szoritotta a két tenyerét és panaszosan
felkiáltott:
– Mindig csak pénz, az az átkozott, nyomorult pénz, amely miatt nem
tarthatok olyan rendet a budai palotámban, amilyent szeretnék. El kell
türnöm, hogy a jelenlétemben káromolják egymást az urak, mert nem tudom,
hogy mely órában lesz szükségem egyikre-másikra. El kell nyelnem, hogy
tiszteletlen viselkedésük nem tetszik és inkább ülök egy rozoga
vadászkunyhóban a budai hegyek között, mint Mátyás trónusában.
Hallgatnom kell, amikor urak, papok és zsidók hangos lármával követelik
azon pénzösszegeiket, amelyeket a királynak kölcsön adtak. És nem
szólhatok akkor sem, amikor azzal fenyegetnek, hogy majd elküldenek az
országból… Valamit tenni kell, Mária, mert agyam megpattan a két korona
sulya alatt, amelynek kellő viseléséhez többé nem kell korunkban más,
mint teli pénzes-szekrény.
Mária ismét kezébevette Lajos király fejét és anyáskodva, vigasztalva
simogatta:
– Lásd, Lajos, én sohase mondtam neked, hogy milyen gazdag voltam
lánykoromban, én azt a szót, hogy pénz, csak attól a naptól kezdve
hallottam, mióta magyar királyné lettem. A mi országainkban a férfiak
maguk végzik el azokat a dolgokat, amelyek a pénz megszerzéséhez
szükségesek. De én ezért nem teszek szemrehányást neked, mert fiatalabb
vagy nálam egy esztendővel. Ifju mellett öregasszony lettem…
Lajos király máskor tán felnevetett volna a királyné szentimentális
szavain, de ma sokkal borusabbak voltak a gondolatai, mint sem kedve
lett volna a nevetéshez… Akár Brandenburgi megy el a palotából
elégedetlenül, akár Szalkay érsek uram: mindenképpen megvan a baj… Az
előbbi fizette a budai palota lovastestőreit a maga zsebéből, az utóbbi
szerezte a pénzt, amikor arra szükség volt.
– De hát az imént mondtad, – kiáltott most fel Lajos király – hogy össze
kell tartanunk. Kihez forduljak a gondolataimmal, ha nem hozzád?
– De mikor ezek a gondolatok mindig csak pénz körül járnak? –
ellenkezett Mária. – Egy fiatal nő másról is akar hallani attól a
férfitól, akit lelke mélyéből szeret, mint a papok, vagy a zsidók
pénzéről.
A király most türelmetlen mozdulattal emelkedett fel a zsámolyról,
amelyen üldögélni szeretett, amikor Máriával beszélgetett:
– Megyek is már vissza az urak közé, mert nyilván tüvé teszik értem a
palotát? Voltaképpen csak akkor van kedvük a jóizü veszekedéshez, ha
engem is bele tudnak vonni a dolgokba. Egymást utálják, unják, szóra sem
tartják érdemesnek. Igérem, Mária, hogy ezentul odakivül a küszöbön
hagyom a gondolataimat és bajaimat. Mindig oly vidoran fogok hozzád
belépni, mint egy vőlegény.
Mária most hirtelen felállott és bensőséges csókot nyomott a király
szájára.
– Ne menj el tőlem sohase csók nélkül, mert mikor egyedül vagyok és a
magány gondolatai kinoznak, mindig azt gondolom magamban, hogy már többé
sohasem látlak.
Lajos király felelevenedett a királyné csókjától, mint egy tetszhalott.
Viszonozta a csókot, átkarolván élete párját. Hosszu ideig állottak
összeölelkezve, feledve urakat, papokat és zsidókat…
– Az étkezésnél együtt leszünk ismét, – rebegte Lajos, kibontakozva a
királyné karjaiból.
– Ó, hogy a pokol fenekére kivánok minden érseket, őrgrófot és
tanácsurat, amikor téged elmenni látlak mellőlem, Lajos! – kiáltott fel
Mária. – Az arcuk kajánságát, tekintetük alattomosságát, róka-beszédüket
én nem birom elviselni. Ha férfi volnék, mindennap halált osztogatnék
közöttük. Csak a lelkedet, tündöklő fényes lelkedet nyomorgatod,
királyom, amikor a társaságukban a trónusra ülsz, holott ők mindannyian
a trónust akarnák kitépni alólad.
– Az étkezésnél együtt leszünk, Mária, – felelt a király és megint csak
átölelte a feleségét, mintha nem tudná elhagyni a legrövidebb időre sem.
– Majd készittetek neked valami meglepetést. Van egy budai kereskedőm,
aki rendületlenül bizik abban, hogy a magyarokkal való csatározásban
előbb-utóbb mi leszünk a győztesek. Majd elküldöm a konyhamestert ehhez
a kereskedőhöz…
A király ugyan megszokta, hogy Mária jókedvében maga törődött a királyi
konyha ügyeivel, de ez mindig különös örömet okozott neki. Édesanya
nélkül növekedett fel, azt várta Máriától, hogy a holt édesanyát is
pótolja. Már az ajtónál volt a király, a keze a brabanti csipkével
bevont kilincsen, amikor mégegyszer visszatért és megölelte Máriát.
Mária betartotta a szavát, valóban szerzett meglepetést a királynak az
étkezéshez a mindennapi vadpecsenye mellé, amelyet a királyi vadászok
ingyen szállitottak a konyhának. Mária ismerőse, az a bizonyos budai
kereskedő, a dunai halakat vásárolta meg a halászoktól és ezen szép
vagyont szerzett. Miután éppen olyan időpontja volt az esztendőnek:
amikor a hozzáértők a rákot élvezhetőnek mondják: Mária a konyhamestert
azzal a paranccsal küldte el, hogy attól a bizonyos kereskedőtől rákot
szerezzen, mert ezt a csemegét igen kedvelte vala Lajos király.
A király nagyon megörvendezett, amikor a fiatal ludak (özvegy Perényiné
Kanizsay Dorottya küldte őket Győrből, mert ez az asszonyság hires volt
arról, hogy már januárban is tudott fiatal luddal kedveskedni az
ismerőseinek) és a bárányok elmultával a szokásos, szijas vadpecsenye
helyett a konyhamesterek egy nagy ezüstszakajtóban körülbelül száz darab
piros rákot állitottak az asztalra.
– Mária, – kiáltott fel Lajos király – ezek nem mindennapi rákoknak
látszanak. Az már az első pillanatra megállapitható, hogy nem Sárkány
Ambrus uram termései, mert a főispán még mindig azt hiszi, hogy az ő
nagyranevelt szalai rákjai az igaziak, pedig azoknak húsán érezni az
elhullott állatokat, amelyekkel Sárkány uram a maga rákjait felneveli.
Ezek a rákok még csak nem is a Dunában termettek, hanem valami kisebb
folyóban, valami pocsolyában.
Mária felelt:
– A Csele-patakban Mohácsnál; onnan hozták fel őket a naszádosok, akik a
nuncius ur igérte két ágyuért jöttek…
– Igen, a két ágyu, amely ott hevert az udvar sarkában – felelt
szórakozottan Lajos király. – Azokat az ágyukat senki se merte elsütni…
Remélem, a nuncius ur kovácsai alaposan megjavitották őket… Nyomban
látni ezeken a rákokon, hogy valami olyan vizben növekedtek, ahová apró
halon kivül ritkán kerül valami zsákmány. Ezért maradnak meg az efajta
rákok is apróknak, de nagyon izleteseknek.
Lajos király nagyon szeretett a teritékre került ételekről beszélni,
mert már atyjától is igy hallotta.
A rákokat kézzel szokás enni, legfeljebb csak egy kis kést kell hozzájuk
használni, amellyel a rák ollóját és farkát megtisztitani lehet. A
király ellenben a fogaival roppantgatta fel a rákhéjakat, amelyek
nagyokat pattantak. Mint a mogyorót eszik a gyermekek, olyan mohón
fogyasztotta a rákot a király. Igazi Jagelló volt, aki
testestől-lelkestől átadta magát az evés gyönyörüségének.
De Mária ugyancsak értett az evéshez, nem sajnálta magától a
legzsirosabb falatokat sem, – ő még darabideig a Perényiné ludjainak a
csontjait szopogatta és apró zsemlyécskével törölgette a zsiros tálat.
Ettek szótlanul, mint kiéhezett gyermekek.
Ha valaki látta volna őket a palota ama kis szobájában, ahol akkor
teritettek a számukra, amikor nem láttak asztaluknál vendégeket: bizvást
azt gondolhatta volna magában, hogy ezeknek a fiataloknak semmi bajuk
nincs, mert hiszen az evésben olyan kárpótlást találnak szenvedéseikért,
mint a mesebeli gyermek a hamupogácsában.
Az evés befejeztével a király átnyujtott egyet Máriának ama
halszálkákból, amelyet Brandenburgi őrgróf tanácsára mindig a zsebében
hordott.
– Mária, – mond a király – sajnálom az öreg Bornemisszát, aki már
esztendők óta tejeskásán él a rossz gyomra miatt.
– Nem is való más ilyen vén fukarnak! – felelt Mária. – Ahányszor
asztalunkhoz ültetem, a vén embernek ugy jár a szeme, mint egy zálogosé.
Összeolvasta az ezüstevőeszközöket, a sótartókat, a tálakat, mintha azt
lesné, hogy nem küldtünk-e valamit zálogba. Kiszámitja magában, hogy
ennek, vagy amannak az ételnek elkészitése mennyi pénzbe kerülhetett.
Meglesi, hogy mennyi ételmaradékot hordanak le az asztalról a cselédek
és érdeklődik, hogy mi történik azzal. A multkor is nagy patáliát
csapott, mert észrevette, hogy a szakács egy rácvárosi kocsmárosnak
adott el ételmaradékot.
A király jóizüen ejtőzött:
– De mindig csak tejeskását enni, Mária!… Milyen lehet az ilyen embernek
a kedve, a gondolata! Emlékszem, gyermekkoromban, amikor nagyon
szegények voltunk itt a budai palotában: évekig juhoskását főzetett az
apám. Ó, mennyit szidták szegényt a háta mögött, mert a cselédeknek enni
kell adni, nem elégszenek meg a jószóval, amelyben bőven volt részük az
apámtól.
– Hát ennek az időnek most már örökre vége van, – mondá Mária. – A
juhoskását elvitte magával emlékbe az öreg Jagelló. Fényleni fogunk
megint, bármint törekednek is arra a magyar urak, hogy a királyukat
örökös szegénységben tartsák. Távollétedben itt járt a pápai nuncius ur,
királyom, és megigérte, hogy a déli veszedelemre való tekintetre
kieszközli a szentatyánál azt, hogy a budai templomok egyházi kincseiből
pénzt veressünk.
– Régi terved tehát valóra válik, – kiáltott fel Lajos király ebédutáni
kedvvel és megfelezte Máriával annak a kristály-kancsónak a maradékát,
amelyben a sashegyi vörösből szolgáltak fel az ebédhez. A Sashegy még a
királyé volt.
Mária nem utasitotta vissza az italt, mert mióta asszony lett, a budai
udvarnál megszokta az ebédutáni poharazást. Igaz, hogy sohasem ártott
meg neki az ital, mert a megnyergelt paripa mindig készen állott, hogy a
királynét a bőséges evések és ivások után szélsebesen a budai hegyek
közé vigye, hogy gyomra, veséje rendbejöjjön.
De ma hiába várt a megnyergelt paripa, a királynénak nem volt kedve
kilovagolni, bár Lajos király szemhéjai már fáradtaknak látszottak.
– És hogyan akarod a pénzverést végrehajtani? kérdezte csendesen Lajos
király.
– Szabad kezet kérek tőled, királyom, hogy az én dolgomba senki ne
avatkozhasson. Akkor el leszünk látva mindketten pénzzel, amiről amugyis
folytonosan ábrándozol. Ugy tanultam, hogy a Szent Bibliában
pajzsosembernek nevezik a szegénységet. Nos, hát a pajzsosembert
mindörökre kitesszük az ajtón.
– Gondold meg, egyházi kincsekről van szó, Mária.
– Nem kell félned, Lajos, mert a nuncius a mi emberünk. Ez a jóságos
atya belátja, hogy a magyar király nem élhet többé abban a szégyenteljes
szegénységben, amelyben eddig leledzett. A nunciussal megérttettem, hogy
azért nem küldenek hadakat, segitségeket a külföldi fejedelmek, azért
vagyunk mindenfelől magunkra hagyatva, mert nincs pénzünk. Majd másként
beszél akkor őfelsége Ferenc, a francia király, aki most a szultánt
piszkálja ellenünk, amikor hirét veszi, hogy Budán megint annyi pénz
van, mint Mátyás király idejében. De nagyot néz ott a bocskorosai között
Szapolyai Jankó is, a nagyfejü tót-király, ha meghallja, hogy Budán
többé nem éhezik a király… Kiverjük az ellenségeink szemét
jótallérokkal, leverjük kaján mosolyaikat arcukról és ámulttá nyitjuk
rókatekintetüket. Bosszut, édes bosszut jelent elsősorban a pénz, amely
a mi kezünkbe jut. Lajos, nem akarsz bosszut állni ellenségeiden?
Lajos király széttaposott egy rákhéjat, amely az asztal alá került.
Reccsent az csizmája alatt, mintha máris ellenségeivel mérkőzne.
– Saját fészkében kell megverni az ellenséget, amint Mátyás király
csinálta valamikor a csehekkel, amikor hordóváraikban megrohanta őket, –
folytatta Mária, aki igen jól ismerte Lajos királyt, ez a fiatalember
ugyancsak a fiatal Mátyáshoz szeretett volna hasonlitani. – A mi
ellenségeink itt vannak Budán. Nagyobb ellenségeink ők, mint a végeknél
álló törökök. Ezek a gazdag főurak, akik itt mindenfelé a maguk
palotájában laknak és nagyobb hadakat tartanak, mint maga a király… Nem
hallod, hogy minden este hogyan trombitáltatnak, kürtöltetnek, amikor
vendégeiket mulatságba vagy lakomába hivják? Nem hallod, hogy mily
megvetéssel beszélnek a király szegénységéről, aki kénytelen
Brandenburgival vadászatra menni, ha jól akar lakni? Nem hallod aljas
röhejüket, amikor elbeszélik, hogy a királyné hitelbe vett posztót a
budai kereskedőktől, hogy magát és háznépét felruházni tudja? Hát azt
nem hallod, hogy a mi cselédeink elsomfordálnak a trombitáló házakhoz,
hogy részük legyen nekik is abban a mulatozásban, amit a budai palotában
nélkülöznek? Én aszony vagyok, én mindent meghallok, azt is, amit
csendesen mondanak.
– Csak ezért kell pénzt csinálnunk? – kérdezte hirtelen elcsüggedve
Lajos király, aki rendszerint gyorsan változtatta a hangulatait.
A királyné nem felelt, mert a nyitott ablakon át ebben a percben hangos
trombitálás hallatszott be a budai utcákról. Vérezve alkonyodott, az
égboltozat déli szelet jelzett, a kert nagy fái már harsogva vittek
lombjaikban a nagyhatalmu szélből némely hangokat…
– Tudod-e, királyom, hol trombitálnak? – kérdezte szenvedélyes hangon
Mária, amint Lajost a kezénél fogva a palota nyitott ablakához vezette.
– Szalkai uramnál trombitálnak, akinek amott áll a palotája a Viziváros
felé, aki ma este nagy mulatságot rendez ama Heléne nevü nő
tiszteletére, akinek kedvéért ma csaknem kardélre ment a
Brandenburgival… Tudod-e, ki az a Heléne? Egy olyan nő, akinek nevét nem
szokás együtt emlegetni se az asszonyokéval, se a leányokéval… Hazátlan
perszóna, akit szöktetve vittek el Csehországból. És az érsek, hogy
tüntessen vele: nagy lakomát csap ma a tiszteletére. Én láttam innen az
ablakból a kövér tulkokat felhajtani az érsek udvarába; én láttam a
halászokat görnyedni nád-iszákjaik alatt; láttam a budai kenyérsütőket,
amint az édeskenyeret cipelték… És nézd, királyom, mindenki ott lesz az
érsek meghivására, aki csak számit valamit Budán…
– Nézd, most fordul ki a várral szemközt lévő palotájából a
tárnokmesterünk, Thurzó uram, ama Fugger-rokon, aki Szalkai uram gyors
meggazdagodása miatt ugy ráncolgatja a homlokát, mintha varju járta
volna be azt. Most pedig ugy félre van vágva a mentéje, mint valami
násznagyé. Persze, hogy ő lesz ma a násznagy, amikor az esztergomi érsek
ur balkézről feleségül veszi Helénet.
– Amott huzódik lovasaival, a bástya alatt Sárkány Ambrus uram, a
főispán, aki nem mer egyedül elmenni sehová, mert bünei nyomják
lelkiismeretét. Hiába bujkál Sárkány uram a bástya alatt. Én látom őt,
látom a gondolatát is… Vajjon, miféle szerepe lesz őkegyelmének a mai
házasságkötésnél? Megint csak a halakról és madarakról gondoskodik a
lakomához, vagy pedig ő viszi a fáklya-táncban elsőnek Helénet?
– Ej, haj, a vén Bornemissza sem sajnálja kidugni nagy szakállát a
palota kapuján!… Vajjon, minek kell ez a vénség a lakomához, ahol kását
tán nem is főznek? Tán csak nem azért hivták meg vala, hogy a hárfahang
mellett szemérmetlen dalokat énekeljen?
Mária erősen fogta a király kezét, mert minden uj látomány, amely az
esztergomi érsek palotája felől felmerült: minden idegében megrázta.
Mégis csak asszony volt, aki néha nem tudott magán uralkodni… Lajos
király egykedvüséget szinlelt, habár felesége szenvedélyessége,
felindultsága ő reá is átragadt.
– Még csak a Brandenburgi hiányzik a dicső társaságból, – mormogta a
király a szakállába és megszoritotta Mária kezét, hogy az felszisszent.