tisztában volt azzal, hogy jövendőbeli terveiben éppen a zsidókkal lesz
baja. Nem lehet ezek elől az emberek elől egy tallért sem eldugni…
Számontartanak minden forintot az országban. Mesterem egyszer azt
mondta, hogy legalább is annyi ideig élt a getthókban, mint a
kolostorokban, mert mindenféle fajta embert meg kell ismerni. Mesterem
ért a zsidók nyelvén. Mit mondjak nekik, hogy segitségemre legyenek?
A humanista arcán fölényes mosoly jelent meg, – ismerte ő Máriát
gyermekkorától, tudta, hogy Miksa császár unokája a pénz kedvéért
ellenségeivel, a zsidókkal is megbékülne. De hát még mindig nem tudta,
hogy voltaképpen miben is töri a fejét Mária, amikor a zsidókkal keres
összeköttetést?
– Ismerek itt egy zsidó pénzváltót, akinek valaha apró szivességeket
tettem, amikor szerteszéjjel utazgattam a világba és mindenféle
leveleket kellett eljuttatni messzi országokba, – leveleket kellett
hozni, amelyeknek pontosan meg kellett érkeznie. A zsidók mindent tudnak
és mindenről értesitik egymást, nehogy valahol bajbajussanak. Én
szeretem ezt a furcsa népet, mert okos embernek könnyü boldogulni velük.
Mindig az ész szavára hallgatnak.
Mária a humanista vállára tette a kezét:
– Mesterem többet tud, mint amennyit nekem most elmondani akar. Ne
dicsérje előttem a zsidókat, mert eleget tanultam róluk az innsbrucki
kolostorban.
Logus Tamás alig észrevehetőleg elmosolyodott:
– Hát majd beszélni fogok azzal a bankárral… De hát nem is tudom, hogy
mit mondjak neki? Mit kiván a felség?
– Én akarok vele beszélni, még pedig titkon, este, amikor senki sem
láthat, bárhol, csak a palotában nem, mert itt kémekkel vagyok
körülvéve, amint az a velencei követ jelentéseiből látszik. Hallgatóznak
rám a falak és a függönyökön szemek vannak. Mesterem, majd elkisér a
zsidóhoz a palotából.
– Az ilyen zsidóhoz nehezebb bejutni esti időben, mint a budai palotába,
– felelt a humanista. – Nagy kapuk, lakatok, erős falak védik azt a
zsidót, akinek már van valamije. Gyanakvó, bizalmatlan emberek, mert
tudják, hogy csak a pénzükért beszélnek velük. Felség, gondolja meg,
hogy a jövendőbeli magyar királynéhoz még se egészen méltó, hogy egy
pénzváltó boltjába betegye a lábát.
– Mesterem arra tanitott, hogy mindenféle emberekkel meg kell
ismerkedni, – felelt Mária. – Estére elindulunk.
Mária alkonyattal megjelent azon a rejtek-lépcsőn, amelyet már
megérkezése első napján megmutatott neki Lajos király arra az alkalomra,
ha menekülni kellene a palotából, ami mindig megtörténhetik az
elégedetlenkedő magyar urak, vagy a még türelmetlenebb parasztok miatt.
Ez a lépcső a Lógod felé vivő utra vezetett ki, észrevétlenül végződött
egy erdőcskében… A sötétség már beállott, amikor Mária az erdőcskéből
kilépett bő, galléros köpenyegben és lovagcsizmákban. Az uton ugyancsak
köpenyegbe burkolózva a humanista várakozott rá.
– Felség, még mindig meggondolhatja…
Mária legyintett:
– Nemcsak én rólam van szó, hanem a királyról is. Nem lehet arra várni,
hogy végképpen koldusok legyünk. Hogy hivják azt az embert?
– Simonnak. Itt van a háza a vár alatt. Vár bennünket.
A földszintes, erős ház tölgyfakapuja felnyilott a kopogtatásra, majd
elvonszolták a támadásra készülő ebeket, egy hatvanév körüli ember
szövétnekkel közeledett az udvaron. Az őszi hold szivfájósan bujdosott
egy kémény mögött.
Az öregember felnyitott egy ajtót és olyan nagy terembe léptek be,
amilyent a kicsiny házról el sem lehetett volna gondolni. A küszöb
mellett egy életnagyságu Merkur-szobor állott. Vastag abroszokkal
leteritett asztalok mutatkoztak, mindegyiken pénzesládák, valamint
mérlegek. Az alacsony székecskéken most senki sem üldögélt, de
elképzelhető volt, hogy itt nappal komoly hivatalnokok vannak, akik a
pénzesládák felett üldögélnek.
Az öregember egy asztalnál mutatott helyet a banküzlettől megilletődött
Máriának és kisérőjének. Ő maga egy szomszédos asztalhoz telepedett,
amely a legnagyobb volt az asztalok között. A falakon képek és szobrok,
– különös jólét, amilyen a pénzzel szokott járni, ha az valahová beteszi
a lábát.
– Tudom, hogy ki van a házamban, – mondta most mély, kongó hangon a
házigazda, mintha a pincéből huzta volna elő a hangját, amely tán
ugyancsak valamely pénzesládába volt csukva eddig. – Itt vagyok, hogy
mindent elvégezhessek, amelyre nézve józansággal és becsületességgel
vállalkozhatom.
Mária még soha sem látott ilyen embert.
Kaftánja volt, amelynek prémjébe elkeveredett dereshaja és fehér
szakálla. Vastagember volt, – valószinüleg ülőmóddal járó foglalkozása
miatt. A keze nyugodtan, remegés nélkül feküdt egy mahagóni ládácskán. A
szeme, mint valami bálványé: mit sem fejezett ki: közöny, vagy tán
unalom volt ebben a tekintetben, mintha régen eltompult volna a világ
látványosságaitól. Lassan forditotta szemét Mária felé, minden
kiváncsiság nélkül, mintha már látta volna valahol. Általában nem
csodálkozott a látogatáson. A pénz mindenhez hozzá van szokva.
Mária e bálvány láttára összeszedte magát és halkan beszélni kezdett,
mintha csak a figyelmesen hallgató Logus Tamáshoz intézné szavait.
– Nekem bizonyos hitelre van szükségem a budai kereskedőknél. Négyezer
forintért kell selyem-, arany- és ezüstszövet, posztó. Négyezer
forintért kell vászon, gyolcs és flandriai tapéta. Négyezer forintért
brabanti csipke, génuai bibor és más olyan dolog, amire az asszonyoknak
van szükségük. Nem ismerek az itteni kereskedők közül senkit, azért
jöttem ide.
– A kereskedők minden bizonnyal el fogják vinni a megrendelt árukat a
palotába, – felelt a bálvány – miután azon megfelelő hasznuk leend. Én
csak azt akarom tudni, hogyan és mikor lesz a fizetség?
– Erről majd későbben, – felelt Mária, aki pillanatonként biztosabb lett
a dolgában. – Elcserélem vöröskői váramat a Brandenburgi őrgróf Medved
várával, de a cseréhez szükséges 30 ezer rajnai forint, csakhogy én ezt
a pénzt mind Mátyás-aranyban akarom.
A bálvány felelt:
– Ennyi Mátyás-aranyat nem adhat ki a kezéből egyszerre senki. Azt ugy
kell megcsinálni, hogy a pénzt különböző pénzekben fizetjük ki. Igen
jópénz a morva schock és igen jópénz a rajnai forint, de magyar forintot
is el kell fogadni.
– Éppen ezt akarom elkerülni, – szólt rögtön Mária – mert magyar
forinttal én akarom fizetni a tartozásomat.
A bálvány indulat nélkül felelt:
– Ez nagyon megneheziti a kölcsönt, mert a mostani öt magyar forintért
csak egy Mátyás-aranyat adunk, de a külföldi kereskedők már csak 32
forintért adnak tiz Mátyás-korabelit. 150 uj magyar forintért pedig egy
régi forintot számolnak mindenütt a világon, ahol pénzváltással
foglalkoznak.
– Hiszen éppen én is pénzváltással akarok foglalkozni, – rebbent fel
Mária.
– Ezt mindjárt gondoltam, – mondá a bálvány. – A terv nem rossz, csak
aligha sikerülhet a budai kereskedők miatt, akik foglalkozásuknál fogva
leginkább jutnak abba a helyzetbe, hogy a pénzváltáson mutatkozó hasznot
megszerezzék maguknak. Fuggerékkal nehéz felvenni a versenyt.
– Vajjon miért? – kérdezte Mária.
– Azért, – mondá a bálvány – mert Fuggerék diktálják a különböző pénzek
árfolyamait egész Európában. Ha Fugger öt magyar forintért csak egy
Mátyás-aranyat ád, mi sem adhatunk többet.
– És ha én többet adnék?
– Ehhez az üzlethez sehol sem adnának pénzt a mostani világban, – felelt
a bálvány a legnagyobb egykedvüséggel. – Ámde beszéljünk most a
fedezetről, amelyet bankházam kap, ha mindezeket a kölcsönöket és
jótállásokat biztositanák?
Mária nyilván előre jól meggondolta, hogy mit fog mondani a
pénzkölcsönzőnek, ha majd arra kerül a sor. Most már levette szemét
Logus Tamásról és a bankár homokszinü arcába nézett, mintha tekintetének
rábeszélőképességét is elővenné a maga igaza mellett:
– Először is már készül a törvény, amely szerint a király iránt mindenki
tisztelettel legyen.
A bankár bólintott:
– Ezt lehet törvénybeiktatni, de amig Burgos András, a császári követ,
Salamanca, Ferdinánd főherceg bizalmasa és Zsigmond király követe
állandóan azt jelentgetik uraiknak, hogy a király pazarlása az
eszelősséggel határos, mindent, amije van elajándékoz, adományleveleket
állit ki fünek-fának nagy összegekre és várakra, addig hiába minden
törvény.
Mária erre a válaszra is készen volt:
– Ugyancsak törvény készül arról, hogy a királyi felség, avagy a
kincstárnok ur részéről a királyi jövedelmekről bárkinek kiadott
kötelezvényeknek és akármiféle leveleknek semmi erejők ne legyen: hanem
az összes királyi jövedelmeket azonnal és tényleg, csupán a királyi
kincstárnok kezébe szolgáltassák.
A bálvány bólintott:
– Ez a törvény mindenesetre jobb lesz ama régebbi törvénynél, amelyet
bácsi törvénynek mondanak, amely azt mondja, hogy mivel annak a tenger
sok adósságnak a kifizetésére és megtéritésére, amelyekkel, tudjuk, hogy
a királyi felség tartozik, és őfelsége jövedelmeinek és javainak
felszabaditására, valamint a végvárak jókarban való hozatalára, maguk a
királyi jövedelmek még rendbehozataluk után sem látszanak elégségesnek:
azért kimondatik, hogy az összes prépostok, főesperesek, lelkészek
jövedelmeik tizedrészével legyenek megróva. De vajjon egyetlen egy is
befizette valaha ezt a tizedrészt?
Mária kezdte észrevenni, hogy méltó ellenfélre talált, holott az utóbbi
időben nem tett egyebet, mint Balbi Jeromos prépost ur utján a királyra
vonatkozó magyar törvényeket magyaráztatta magának.
– Lehetséges, hogy a törvényeiket ezideig azért hozták a magyarok, hogy
legyen mit meg nem tartani. De engem ennek az esztendőnek karácsony
havában Veszprémben megkoronáznak. Ettől az időtől fogva reméljük, hogy
nagyobb tiszteletük lesz a törvényeknek.
A bálvány most tette az első emberi mozdulatot, kitárta üres két kezét.
– A törvények megtartása még nem elég fedezet az én bankházam részére,
mert lehetséges, hogy holnapután éppen a zsidók ellen hoznak valami
törvényt.
Mária most politikát változtatott, elhatározta, hogy őszintén beszél a
bankárral.
– Nekem 40 ezer arany évi jövedelmem van a nászajándékom után, de be
kell vallani, hogy ezek a jövedelmek nagyon rendetlenül és fogyatékosan
folynak be. Van a nászajándékomban olyan birtok is, amely már Mátyás
király idejében zálogban volt, nem beszélve, azokról, amelyekre apósom,
Ulászló szedett fel kölcsönt. De a bányavárosok pontosan fizetik a 25
ezer magyar forintot, amely rajnaiban 31 ezer és 250 forintot teszen ki.
Ezt a jövedelmemet hajlandó vagyok felajánlani biztositék gyanánt.
Simon, a bankár erre nem szólott semmit, irószerszámot vett elő egy
fiókból és nagy gondossággal irni kezdett. Mária az örök kölcsönkérők
aggodalmaskodásával figyelte a bankár irását. Logus Tamás a szemével
biztatólag integetett a királynénak.
Végre a bankár elkészült irásával és Mária elébe nyujtotta azt. Latinul
volt az adósságlevél megfogalmazva, de Mária igen jól tudott latinul,
nem volt szüksége Logus Tamásra a szöveg megértéséhez.
Mária kezébevette az irószerszámot:
– És mikor kapom meg a pénzt?
A bálvány a legnagyobb egykedvüséggel felelte:
– Akár mindjárt, ha van valaki kéznél, aki harmincegy ezer rajnai
forintot elvigyen.
Logus Tamás, az öreg humanista megszólalt:
– Nohát annyi erőnk még van, hogy ilyen potom pénzt elvigyünk.
Mialatt Mária aláirta és lepecsételte az adóslevelet, a bankár
felnyitott egy vasládát, amely szinültig volt rajnai tallérokkal. A
tündérmesékben látni ennyi pénzt egy halomba… Elővett egy olyan kanalat,
amilyennel a kőmivesek a meszet hányják a házépitésnél és suly szerint
megmérvén a tallérokat, két egyenlő zsákba öntötte. A tallérok kongtak,
zörögtek, pengtek, mintha bucsuzkodnának a bankártól. Logus Tamás az
egyik zsákot kapta a köpenyege alá, Mária a másik zsákot. A bankár
megint elzavarta a kutyákat és nagy zörrenéssel kinyitotta az utcára
nyiló tölgyfakaput.
– Az éjszakák már hüvösek, – mondá mély, kisértet-hangján, látogatói
után és bezárta mögöttük a kaput.
Logus Tamás Máriával szótlanul sietett a budai palota felé, csak akkor
állottak meg néha-néha, amikor a sötétségben előttük vagy mögöttük
lépéseket hallottak, – mintha lopott holmit vittek volna.
*
A király ezalatt tróntermében ült és fáradozva a napi kihallgatásoktól,
szórakozottan figyelte tanácsosait, akik reggel óta szakadatlanul
körülvették, mert Tomori kijelentette, hogy addig nem hágy nyugovást
senkinek a palotában, amig neki pénzt nem adnak a végvárak részére.
A király egész nap nem ivott, nem evett. Mély karikák voltak a szeme
alatt. Legjobban szeretett volna elvonulni palotája valamely legbelsőbb
szobájába és ott jól kisirni magát… Ó, hogy irigyelte magában a
Brandenburgit, aki a mai nap folyamán apróvadra indult el vadászni, hogy
a királyi palota vendégeit legyen mivel megtraktálni másnapon. Az
apróvad, a fürj, a fogoly, sőt a fajd is hamarább kerül használhatóbb
állapotba, mint a nagyvad, amelynek sokáig kell pácban állania. Milyen
szivesen ment volna solymászni a király a Brandenburgi helyett! Azonban
itt kellett maradni a trónusban, egész napon át, bár a szeme majd
leragadt az álmosságtól. Tomori azonban nem hagyta…
– Már kölcsönkértem mindenkitől, akitől ebben az országban akár három
forintot lehet szerezni. Lekötöttem, felséged, utólagos beleegyezésével
a tolnai félforintnyi adókat a pannonhalmi főapát urnak, akinek
kikölcsönözni való pénze van. Megterheltem a kalocsai érsekséget
mindenféle adósságokkal. Sőt még Zápolyához is üzentem kölcsönért, pedig
erről a gyanus urról az elfogott levelekből jól tudjuk odalent a
végváraknál, hogy áruláson töri a fejét, titkon uszitja a pogányt az
ország megtámadására. Igaz, hogy Zápolya azt felelte, hogy neki volna
szüksége kölcsönre a zsoldok kifizetésére… Most már nincs más mód, mint
a királynak kell adni a katonák zsoldjára, mert a legények előbb-utóbb
kóbor farkasokká válnak, akiket többé soha sem lehet összegyüjteni se
Nándorba, se Jajcába.
Tomori szokásszerint a trónus előtt járkálva adta elő mondanivalóját és
a nyomaték kedvéért olykor dobbantott sarkantyus-saruival, amelyek
mezitelen lábára voltak vonva. Hát bizony ez a vadember sehogy sem
illett be ide Mátyás tróntermébe, amelyben az aranyozott hollók
beszéltek a nem régen letünt uraságról. A kalocsai érseknek és a
végvárak főkapitányának olyan durva szőrcsuhája volt, amilyenbe a
kolduló barátok járnak, akik a szegénységükkel akarnak részvétet kelteni
maguk iránt. Nem, ez a hatalmas pap nem sokat költött a külső
ruházkodására, – olyan rongyos volt, mint bármelyik közkatonája. Igaz,
hogy a pogány dijat tüzött ki a fejére, nem volt neki tanácsos feltünő
ruházatban mutatkozni. Csak a nagy seprő szakálláról ismerték fel, néha
a saját katonái is.
– Hát lesz-e pénz, vagy nem lesz pénz, – mert én nem mehetek vissza üres
tarisznyával a hadak közé, – ismételgette Tomori és most már a kardja
tokjával is verdeste a padlót.
A király nem mert válaszolni a felindult főkapitánynak. Burgio báró, a
pápai nuncius felé nézegetett, aki a trónustól jobbra egy biboros
karosszékben ült és látható szomorusággal figyelte a jelenetet. Reggel
óta tartott ez már, Tomori csapkodása és a király szótalansága… A
nuncius selyemruhás, pápai udvarbeli, finom pap volt, ugyancsak fáradtan
ült a helyén, hiszen a felindult végvári kapitány keresztülment az ő
lelkén is. De a Péter-fillérek nagyon gyéren gyülekeztek Magyarországon,
a nunciusnak sem volt mindig elegendő készpénze a budai és az esztergomi
templomok perselyeiből.
Tomori észrevevén a király pillantását, most a nuncius ellen forditotta
a szót:
– Azt megértem, hogy külföldi országok királyai nem adnak nekünk egy
dénárt sem, mert még sohasem fizettünk vissza egyetlen polturát sem. Da
a pápa Őszentsége mégis csak a világ ura és neki tudnia kell, hogy a
magyar végvárak jelentik a kereszténységet. Török lesz itt mindenki,
amint a végvárak elesnek, amint hogy Zápolyáról már titkon rebesgetik,
hogy áttért a mohamedán vallásra. Ismerni kell a magyarokat, IV. Béla
királyunk alatt sokan lettek közülök tatárok és ha most Szolimán beteszi
egyszer ide a lábát, amit nem akarok élve megérni, a félország törökké
lesz.
De a nuncius még mindig hallgatott, – nem akart szószátyárságba esni,
mint azok a magyar urak, akik a király hivására itt napközben
megfordultak, alaposan hajbakaptak egymással, aztán haragtól párologva
elrohantak, nélkül, hogy valamit végeztek volna.
Bornemissza uram, a palota kincstárosa, nagy fehér szakállával a trónus
baloldalán ült és olyan szomoruan nézegette térdkalácsát, mintha előre
is jelezni akarná, hogy ő hozzá ugyan felesleges még szólni is, mert
amugy sincs egyetlen krajcárja sem. De nem igy a fékezhetetlen Tomori,
aki most a többi magyar urak elpárolgása után az öreg kincstárosnak ment
neki olyan erővel, mintha feltett szándéka volna, hogy a kősziklából is
forrást fakaszt.
– Bornemissza uramnak is mindig csak olyankor halljuk a hangját, amikor
azt kell mondani, hogy: nem adok, hogy: nincs, hogy: üres a pénzesláda.
Akkor aztán halljuk panaszkodni Bornemissza uramat, mint a tálogos
tehenet. De hol van őkelme olyankor, amikor adni kellene? Mikor jött elő
Bornemissza uram a maga nagy szakállával, hogy azt mondja: nesztek, itt
van, ennyit takaritottam meg… Pedig a pozsonyi várba befalazva tartja az
ezüstöt.
– Attól orrod foghagymás, érsek, – kiáltott fel Bornemissza uram. – Kell
az a pénz arra az időre, amikor a nyugat felől majd a német is kedvet
kap hazánkba belopakodni a török után…
– Hát a pozsonyi harmincad? Hol van az a pénz? Ki számol el arról? –
orditott Tomori, akit mélyen sértett az, hogy a békességes állásu
pozsonyi várnagy, Bornemissza uram, magát egyenrangu végvári kapitánynak
véli vele, a szorongatottal.
Bornemissza uram azonban nem hagyta magát, kétfelé sodorta a szakállát
és kemény szóval válaszolt Tomorinak:
– A pozsonyi dézsmát ne keressük, mert annak keresgélése ebben a
palotában felségsértésnek számítana.
Tomori villámló szemmel felelt:
– Tudom, Szerencsés Imre, a zsidó zsebében van. De lesz még országgyülés
Rákoson, amikor erről beszélünk.
A király trónusáról nagy szorongattatással nézett körül, miután éppen ő
volt az, aki ama bizonyos Fortunátus Salamonnál zálogbatette a pozsonyi
harmincadot. A pápai nuncius, aki hivatalánál fogva a magyar király
mindenkori védelmezője volt, most is a király segitségére volt:
– Érsek ur, haragjában mindenkihez igazságtalan…
– Még megérem, hogy ama Salamont veszi védelmébe a báró ur, – pattogott
Tomori.
A nuncius ellenben tovább folytatta a megkezdett mondatot:
– Az érsek ur igazságtalan pápa Őszentségéhez, de hozzám is, még ha
eltekintünk attól, hogy Bakócz bibornok halála után ő, a kalocsai érsek
van kiszemelve magyar bibornoknak. Érsek urnak tudni kell, hogy a pápák
mindig érezték, hogy Magyarország van kitéve leginkább a pogány
veszedelemnek, ugyanezért már VI. Sándor, II. Gyula Őszentségeik teljes
bucsut hirdettek azoknak, akik a pogány ellen való hadjáratra pénzt,
vagy bármi segélyt nyujtanak. X. Leó pápa Őszentsége pénzt, eleséget,
lőszert és egyéb szükségeseket küldött a pogány ellen való küzdelemre. A
veszprémi püspök, Beriszló Péter levele se maradt meghallgatás nélkül
Rómában.
Tomori a pápai nuncius szavai alatt csak a kardtokjával verte a
pádimentumot:
– Ez mind jeles és igaz dolog, – kiáltott magából kikelve – de hol van
az az ötven forint, amelyen ágyukat szállithatunk a Szávához?
– Itt van a pénz! – mondá most egy hang, amelyet a tanácskozásokban
eddig nem hallottak, és Mária előlépett a trónus aranybrokát függönyei
mögül.
A tanácskozó urak elképedve néztek a váratlanul megjelenő Máriára, csak
Lajos király hajolt előre, örvendezve trónusán, érezte, hogy Mária
megjelenésével meg van mentve szorongatott helyzetében.
És mielőtt a tanácskozó urak magukhoz térhettek volna meglepetésükből:
Mária a trónus háta mögül két zsák pénzt cipelt elő, amelyet a király
lábainál helyezett el. Azután egy szót sem szólva, ugyanazon az uton,
amelyen jött: eltünt. Jobban ismerte ő a budai palota rejtekutjait, mint
az, aki évekig élt a palotában.
A megrőkönyödött urak közül először Bornemissza uram tért magához, –
mert mégis csak őt nevezték vala a háta mögött „zsidónak“, a pénzzel
való foglalkozása miatt.
– Hadd lássuk, nem-e tréfált meg bennünket vadgesztenyével a királyné? –
mondta a kincstartó és izgatottan előkereste vadásztőrét, amellyel
lemetszette a zsákok száját záró kötelékeket.
Szikrázott az öregember szeme, amikor a zsákokban a valódi rajnai
tallérokat szemügyre vette. Ennyi pénz már rég volt együtt a palotában.
A kincstárnok egyik-másik tallért megharapta. Jó ezüstből volt az.
– Lefoglalom a végvári katonák zsoldja javára, – kiáltotta most Tomori
uram, amint elképedéséből magához tért.
– Hohó, – védekezett Bornemissza. – Hát a palota adósságait tán a kutyák
fogják megfizetni? A budai zsidókat, akik azóta megint adnak némi
hitelt, mióta azt hiszik, hogy elkerülhető a háboru, – mióta Bélay
Barnabás utján ideiglenes békét kötöttünk a szultánnal? A mészárosokat
és a molnárokat? A cselédeket, akik elmaradt bérükért duzzogva verdesik
ránk a palota ajtajait? Há? Itt maradjunk koldusan, mig Tomori uram az
ágyutöltelék sehonnaiaknak elviszi a váratlan kincset?
Igy beszélt Bornemissza uram és az öreg karjaival magához szoritotta az
egyik pénzes-zsákot.
Tomori a felindulástól egy darabig szólani sem tudott; a száraz,
csontos, erős embert csaknem meglegyintette a szél… Aztán oroszlánként
orditott:
– Hé, kutyák! Tudjátok, hogy a végvárakban a katonák dohos lisztből való
kenyeret esznek? Hogyan merészeltek ti itthon kalácsot enni? Hé,
emberek, magyarok, nemesek és parasztok: tudjátok, hogy annyi zsoldot
nem kapnak a végvári vitézek, hogy a szakállukat levágatnák, amivel a
pogánytól megkülönböztetnék magukat? Tudjátok, hogy még fedele sincs a
végvári várnak, itt pedig az istállók bronz-lófejekkel és aranyozott
ökörfejekkel vannak diszitve, még a kutyák ólján is réz kutyafej van?
Tomori elfulladt, holott a végvári csatákban megszokhatta a folytonos
kiáltozást, mert a csatákat akkor ugy vivták. Állt felemelt karokkal,
holtsápadttá válván, mintha Kapisztrán János tért volna vissza a
históriából.
A király tanácstalanul nézett körül… Hol van Mária, aki megmondaná, hogy
kinek hozta az ismeretlen eredetü pénzt: a végvári katonáknak, vagy a
budai palotának? A rajnai flóresek alattomosan csillogtak a nyitott
zsákokban. A teremben égő szövétnekek körül denevérek cikáztak, mint a
mindenütt jelenlévő ördögök. Az öreg Bornemissza pedig csak ölelte a
pénzes-zsákot és rövid, asztmatikus szavakban beszélt:
– Te, barát, én tettelek azzá, ami vagy, mert mehettél volna nyavalyás
szerelmeddel haszontalan lantverőnek, ha én meg nem mutatom neked az
utat a kolostor felé. Ugy-e, azóta nem fáj semmid, mióta rádadattam a
csuhát… Ugy-e, azóta más ize van a levegőnek, a viznek, a kenyérnek,
mióta letétettem veled a szerzetesi fogadalmat? Az ördögök nem
huzogatnak minden éjszaka a hajadnál fogva a pokolba, a boszorkányok nem
nyargalásznak a hátadon, nem öldököl többé a szerelem, mióta ez a csuha
védelmez… Nagyobb tisztelettel beszélj tehát velem, aki öregapád
lehetnék!
– Bornemissza apám, – harsant most fel Tomori hangja, – Krisztus öt
sebére mondom, hogy nincs pénz a végvárakban, – kiürült minden zsák,
amelyben valaha egy garas volt – rablásra adják fejüket a legényeim, ha
a török idejében nem gondoskodik arról, hogy vitézi tisztességben
mehessenek el a másvilágra! Ne vegye el a vitézeim zsoldját, mert a
barátcsuhámra mondom, hogy elfelejtem nagy ősz fejét, elfelejtem azt,
hogy valaha együtt szolgáltuk Mátyás királyt! – Igy Tomori és a
rezeskardjával olyant sujtott a pádimentumra, hogy beillett volna
ágyulövésnek is.
Bornemissza János azonban makacs volt, mint minden öregember, nem
tágitott attól, amit egyszer feltett magában. Szemrebbenés nélkül,
kőkemény arccal hallgatta végig Tomori szavait és fölényesen legyintett: