– Mesterem volt György őrgrófon kivül Balbi főtisztelendő ur is, aki
valaha Firenzében az Ifjak Virágos Kertjének tanára volt. Némely figurát
az érsek urtól, Burgos urtól tanultam. És te hol tanultad ama istennői
mozdulatokat, amelyek oly rózsaszinüek, mint maga a nagy Reneszánsz,
amelynek mi ketten késői maradékai vagyunk?
– Ne mondja, felséged, hogy a Reneszánsz elmulott… Itt van az bennünk,
felettünk, körülöttünk, csak éppen Magyarországon nem mivelhetjük a
helybeli szilaj, akaratos, nyakas életmód miatt. Persze, a szegénységünk
is hozzájárul, hogy ne élhessük ki magunkat, hogy ne gyümölcsöztethessük
a bennünk rejtőző értékeket, hajlamokat, hangulatokat, müvészi
becsvágyakat… Az emberi életmód itt oly megkötött, mint valami régi
törvény, amelyet ódon, dohos királyok állitottak fel arra nézve, hogy
alattvalóik lelkét megkötözzék. Az életnek pedig egészen más célja van,
mint a régi királyok törvényeinek a betartása. Minden élet külön élet, –
független a többitől – nem igazodhatik senkiéhez sem, mert az a
rabszolgaságot jelenti. Egyedül él mindenki, mint ahogy egyedül hal meg…
Nem tudta Mária teljes bizonyossággal, amikor Logus Tamás, a humanista
szavait idézte itt a vizivárban Lajos király előtt, hogy vajjon a király
megértette-e ezeknek a szavaknak jelentőségét? Nyakszirtjét
hátrafeszitve várta a király válaszát… De a király látszólag nem figyelt
szavaira, azok a halk sikolyok, kuncogó kacajok, fojtott kiáltások
kötötték le figyelmét, amelyek a biboros, bársonyos függönyök mögül
hangzottak, ahol a lovagok mulattatták az uj udvarhölgyeket.
Brandenburgi mély hegedühangja valahonnan nagy távolságból hallatszott.
Mintha távolodott volna a vizivárból, hogy egyéni külön életet éljen
valahol az erdő lombjai alatt, vagy a Dunapart füzeseiben. A király
fájdalmasan hallotta, hogy az éjszakában egy női hang is felelget az
őrgróf bugó, bika-morduláshoz hasonlatos hangjaira. Vajjon, beváltja
régi fenyegetését Brandenburgi és valóban megházasodik? A király nagyon
egyedül érezte magát, amikor leghüségesebb hivének, mentorának,
nevelőjének hangját kivül a váron hallotta. S ezért szórakozott gőggel
szólalt meg:
– Azt kérdeztem tőled, Mária, hol tanultál táncolni, te pedig olyan
dolgokról beszélsz, amelyeket egy király sohasem érthet meg. Mi nem
élhetünk magunknak, mi az országnak élünk. Arra felelj tehát, amit
kérdeztem, hol tanultál táncolni?
Mária feszült magatartása felengedett. Kutató, gyors, lélekbenéző
pillantást vetett a királyra és mosolyogni kezdett, mintha édes
ábrándokat hallgatna abból a hárfa-hangból, amely a függönyök mögött
ismét megszólalt…
– Én tulajdonképpen senkitől sem tanultam táncolni, mert hiszen a nőkkel
együtt születik a tánc. Amikor először lábamra vonták a pirossarku
cipőt: már ugy éreztem, hogy táncolni is tudok. Brüggében minden este
táncoltak a palotában…
– Budán nehéz volna ezt megtenni a primás és többi magyar urak miatt, –
felelt Lajos király panasztalan hangon. – A primás azzal fenyeget, hogy
árnyékkirállyá válok a magam országában, ha táncmulatságokat rendezek a
palotában. Egy magyar királyhoz nem méltó a tánc.
Mária megint csak azzal a különös, kutató tekintettel nézett a királyra,
mintha legrejtettebb elhallgatott gondolatait akarná kikémlelni, aztán,
miután a zene megint táncütembe kezdett, hirtelen felemelkedett, mint
egy virágszál, amely az imént még térdepelt a nap előtt.
– Lejtsünk egyet, felség, miután Budán amugy sem szabad táncolni!
A függönyök mögül lovagok és urnők jöttek elő a tánczenére, akik azonban
nyomban visszavonultak, amikor Máriát táncba indulni látták. Valami
titkos parancs lehetett arra nézve, hogy a királyi jegyespár mulatozását
ne zavarja senki.
Mária talán megejtőbben táncolt, mint az előbb. Bűbáj volt a táncában,
amelyet késő öregségükig nem felejthetnek el a férfiak. Babonázás volt
minden mozdulatában, amely babonásság holdvilágos éjszakán is eszébejut
az erdőn járó lovagnak. Alattomos láz rejtőzött lépéseiben, mintha
valamely olyan vérhullám hajtaná lábait, amely vérhullám a nagy
boldogságokat, vagy a nagy boldogtalanságokat okozza a szivekben. Egész
lénye, valója felnyilni látszott, mint egy érett gyümölcs, amelyből méz
csurgadozik… A király, aki Máriát a táncban követte, megittasult
darázsként hömpölygött az előtte ringó-rengedező rózsaszál után.
Brüggében, a Herceglakban valóban jól tanitották a táncot.
Mikor a zenekar elhallgatott és Mária kezét nyujtotta Lajosnak, hogy a
kerevethez visszavezesse: a király halántéka lobogott…
– Mit adhatok neked azért a gyönyörüségért, amelyet nekem okoztál
táncoddal, te égből földreszállott tünemény, te sohasem látott pillangó?
– Ajándékozd nekem, felség, Vöröskő váradat, hogy megvethessem alapját
jövendőbeli gazdagságunknak, – felelt Mária olyan egyszerüen, mintha egy
tyuktojásról lenne szó.
– Legyen mától fogva a tied Vöröskő vára, bár nem látom be, hogy ennek
az eladósodott, elhagyott bagolyfészeknek bármi hasznát is vehetnéd, –
mondá hirtelen Lajos.
Mária ugyan felhevült volt a tánctól, de fekete szeme nyugodtan,
felindulás nélkül tapadt a királyra, mint az örök józanság és számitás.
– Köszönöm ajándékát, felség, majd megkérem Logus Tamást, hogy az irást
készitse el.
– Gyermek! – kiáltott fel Lajos király. – Ne köszönd meg ezt az
ajándékot. Rosszabb ez, mintha kigyót ajándékoztam volna neked.
Harminchatezer aranyforint adósság terheli Vöröskő várát. És azzal a
pénzzel éppen a Szapolyainak tartozom.
Mária halkan nevetett:
– Majd elszámolok én Zápolya urammal. Nemcsak elszámolok vele, de
leszámolok vele, mert szivemet nem sérti egyéb, mióta ennek az országnak
a földjére tettem a lábomat, hogy itt vannak mindenféle Zápolyák, akik
sokkal gazdagabbak a királynál. Elpirulok akkor is, amikor egyedül
vagyok és megfeszitett erővel gondolkozom azon, hogyan segithetnék uram,
királyom, Ludovicusom bajain. Vajjon hány vára, hány földje van annak a
Zápolyának? Akármennyi is legyen neki, majd rajta leszek, hogy nekünk is
ugyanannyink legyen.
– Mielőtt elmennék Ferences barátnak, aki II. Gyula pápa utasitására már
atyám életében a magyar királynak adta az összegyüjtött
Péter-filléreknek felét.
Mária egyik percben tudott könnyein át mosolyogni, másik percben
mosolyogva sirni. Most az utóbbit választotta:
– Felség, ne beszéljen igy, mert szivem szakad. Mi nem lehetünk elveszve
addig, amig a török veszedelem fenyegeti Magyarországot. Ez a veszedelem
pénzt ér, – ez a veszedelem nekünk arravaló, hogy mindig találjunk
forrást kiürült erszényünk felujitásához. Nem hagyhatnak el bennünket se
a napnyugati királyok, se a pápa Őszentsége, de még a nyakaskodó magyar
urak sem, amig a török a határon áll. Mi vagyunk azok a szegények,
akiken akkor is kell segiteni, ha törik-szakad. Mért nem küld felséged
Nándorfejérvárnak segitséget?
– Mert ötven forintba kerül az ágyuknak elszállitása Budáról a Szávához.
Ez az ötven forint se égen, se földön nincs.
A zene ujra megszólalt és most már Lajos állott fel Mária mellett:
– Lejtsünk egyet, Mária, mert lelkemben kisérteteket ébresztettél
szavaiddal. Segiteni ugy sem tudunk azzal, hogy itt egymást gyötörjük e
kellemetességekre szánt éjszakán. VIII. Henrik angol királynak már
megirtam, hogy az ország erei annyira megtörvék a hosszas háborukban,
hogy semmi módon már fel nem tartóztathatja akkora ellenség támadását.
Erre az évre ötmillió aranyat ajánlottak fel adóba az ország rendei, de
45.747 forintnál többet behajtani nem lehetett. Mért busulnánk tehát,
Mária? Lejtsünk egyet!
Mária tiltólag emelte fel a kezét.
– Nem, felség, hagyjuk most már a táncot, gyönyörködjünk inkább
jóhiveink táncában, akik szegénységünkben is kitartanak mellettünk.
Nézzük táncra perdülni a lovagokat, akik eddig hölgyeikkel kénytelenek
voltak a függönyök mögött meghuzódni, mert a király táncolt… Beszéljünk
nyitott szemmel a veszedelemről. Mindig csak a felettünk lévő
veszedelemről beszélgessünk, amig a jótanácsot megtaláljuk. Nem azért
lettem magyar királyné, hogy elveszitsem a koronámat, mielőtt azt a
fejemre tették volna.
Lajos kiegyenesedett a kérlelő, kedvszegő, fájdalmat célzó szavakra és
álltában igy válaszolt Máriának:
– A magyar királynak ugyan kevesebb a hatalma, mint például a békaszemü
VIII. Henrik angol királynak, akinek olyan vastag nyaka van, hogy alig
fér bele a gallérjába… Kevesebb hatalma van tán Zsigmond nagybácsinál
is, akinek csak annyit engednek meg az országában, hogy hosszu bajuszt
nevelhessen. De annyi hatalma még mindig van a magyar királynak, hogy
táncra perdüljön, amikor a lelke kisértetei elől szabadulni akar. Jer,
tehát Mária és kisérj táncba észvesztő gondolataim elől.
Mária bár kelletlenül követte Lajost a táncba, ezt nem mutatta, mert a
királynak testi nehézségei az este elfogyasztott ételektől és italoktól
voltaképpen csak most kezdtek muladozni. Bár még nem töltötte be
tizenhatodik életévét, különös táplálkozása miatt olyan volt az
emésztése, mint azoké az idős embereké, akiknek ejtőzni, vagy aludni
kell étkezés után.
A király most kézenfogva táncolt Máriával, a nemes apródokat, akik a
gyertyákkal elősiettek a fáklyatánchoz, visszaparancsolta. És átadván
magát a tánc gyönyörüségének, vidám hangon beszélt Máriához, aki hiába
próbált elhaloványodott arcára mosolyt erőltetni. Valamely vándorgólya,
amely ezen az éjszakán a Duna felett átrepült: elvitte kedvét Máriának a
vizivár lovagterméből.
Táncközben igy beszélt Lajos király Máriához:
– Az apám gyakran látott kisérteteket, amelyekről nekem beszélt, amikor
gyermekkoromban a térdén lovagoltatott. A budai palota folyosóján
gyakorta szemközt jött vele Szapolyai György, vagy Werbőczy, mindketten
ellenségei, akiket hiába akart megragadni, mert csak levegőt
markolhatott. A palotát akkor kivülről fütötték, amig Diósgyőrből, a mi
birtokunkról pontosan küldték a fás-szekereket. A kisértetek rendszerint
egy ilyen fütőlyukban tüntek el apám elől. Apám felnyitotta a
kályhaajtót, odabenn a zsarátnok világitott és a piszkafa, a fütő lopott
sódarjait és kolbászait találta a kályhakürtőben. Holt anyámat is évekig
látta a palota kertjében, ahonnan hivogatólag integetett felé fehér
kezeivel… Mária, te mégsem tudsz ugy táncolni, mint eleinte hittem!
– Felség, a szivem…
– A szivükre hivatkoznak mindazok, akik félnek az élettől vagy a
haláltól. Apámnak is nyomban megfájdult a szive, amikor Esztergomból a
palota udvarára berobogott Bakócz primás uram, a maga hatszáz lovasával,
mert sohasem lehetett tudni előre, hogy miféle kivánságokkal jön ez a
félelmetes pap. Az én szivem is mindig fáj, mert tudom, hogy a halál,
amely apámat elvitte: leselkedik körülöttem. Ezért felejteni akarok…
Mária, mosolyogj rám!
– Felség, a kedvem…
– Gyermekkorom óta megszoktam, hogy mindig rosszkedvü embereket lássak
magam körül. Ezért szeretem most azt az embert, akinek jókedve van… Ne
légy tehát szomoru soha Mária, mert a szomoru ember nekem olyan, mint a
füst, amelyet a nyári nap heve a kéményből a nyitott ablakon szobámba
fuj… A szomoru ember nekem olyan, mint az éjszaka virrasztó szél, amely
egymagában csavarog a pusztaságokban, hegységekben.
– Felség, én szeretem a szomoruságot. De felséged kedvéért ezentul vig
leszek.
– A legtökéletesebb szomoru ember, akit valaha láttam, az apám volt. Ő
már olyan szomoru volt, hogy a szakállát sem vakarta meg, mert az
esetleg örömet okozott volna neki. Az apám azt hitte, hogy minden
mosolyért, minden kedves óráért jóelőre meg kell szenvedni az
embereknek, mert az örömöket nem osztogatják ingyenben. Igy aztán
tulajdonképpen sohasem bocsátotta véglegesen fejét a bubánatnak az apám,
mert meggyőződése volt, hogy a rossznapok nélkül nem következhetnek el a
jónapok. – Mária, hiszel abban, hogy még reánk is virradnak jónapok?
– Fiatalok vagyunk, felség, még sok mindent megérhetünk. Különösen, ha
pénzünk leend.
– Én nem értek a pénzszerzéshez, csupán a pénz elköltéséhez. Nem
tanitott engem arra senki, hogy lehetne akár egy rajnai forintot is
szerezni, ha csak nem kölcsönbe a zsidóktól. Talán te hoztál magaddal
valamely tudományt a külső országokból, vedd hasznát.
A király időközben megunta a táncot, mert verejtékezni kezdett és nagy
szomjuság lepte meg. A kancsók és a vödrök, mint minden vadászatkor,
szinültig voltak töltve a vizivár pincéjébe, ahová néhány lépcsőfok
vezetett. A király a pincének vette az utját, mint aki jól ismeri erre a
járást.
Brandenburgi őrgróf éppen megérkezett az éjjeli kalandozásból és egy
függöny mögül megmutatkozott. Mária nagy örömmel intett neki.
– Van már valamim, amit cserébe felajánlhatok Medved várért. Vöröskő
vára a király ajándékából mától fogva az enyém.
A Brandenburgi hódolattal meghajolt:
– Felségednek csak egy szavába kerül, hogy az ország bármely várát lábai
elé rakják.
Mária ugy tett, mintha nem is hallotta volna az őrgróf szavait.
Szemöldökét magasan homlokára vonta, amikor tovább alkudozott a
Brandenburgival:
– Nos és mennyi készpénzt kell fizetnem, hogy a csere létrejöhessen?
– Valami csekélységről van szó… Jóformán beszélni sem érdemes róla, –
legyintett az őrgróf. – Valami adósság van a birtokon, amelyet
Szerencsés Imre hitelezett. Ezt az adósságot meg kell fizetnünk.
– Tehát mennyi az a pénz? – ismételte Mária sürgetőleg, mert
elhatározásaiban szerette magát gyorsnak mutatni.
Brandenburginak láthatólag nehezére esett a pénzügyi tanácskozás, mert
hiszen mégis csak a bécsi udvar lovagja volt, ahol a hölgyekkel nem volt
szokás pénzről tárgyalni.
– Az összeget, őrgróf!
– Hát bevallom, hogy mindenféle kamatokkal együtt 17 ezer és kétszáz
forinttal tartozom Fortunátusnak…
– Mennyi az rajnai pénzben? – kérdé Mária és magában számolt.
Brandenburgi kivágta:
– Ahogyan mostanában Budán számolják a zsidók a rajnai forintot: ez az
összeg megfelel 26 ezer és 812 rajnai forintnak.
– Nem lehetne arról tenni valamit, hogy a magyar forintot a budai zsidók
kedvezőbben számitsák? – kérdezte hirtelen Mária bizonyos elgondolkozás
után.
– A magyar királynak erre nézve semmi hatalom sem áll rendelkezésére, –
felelt a Brandenburgi.
Mária ezután sokáig szórakozott szótalansággal ült helyén és a
táncosokat nézte, de nyilván nem látta őket. Messzirejártak a
gondolatai… Olyan messze, ahol tizenhétéves leányoké nem szokott.
Számolt magában…
A király csak jódarab idő multával került elő, mert a bormérőszobában
találkozott az ékesszavu Burgos-szal, a császári követtel, aki szokás
szerint Európa legkeresztényebb fejedelmeként ünnepelte Lajost.
A kora őszi, hervadtan hüs és sokszinü hajnal eregette már buskomoly
fényeit, amikor a mulatságnak vége lett és a vadásztársaság visszaindult
Budára. Az utmenti erdőkben már a sötétkéknyakravalós cinke hallatta
télies hangjait, a Dunán sietve eregették lefelé tutajaikat a Vág
tótjai, mert még alkonyattal városhoz akartak érni, ahol fájukat
eladhatják.
A király az éjjeli mulatozástól kifáradtan: lehorgasztott fejjel
lovagolt és alig szól vala Máriához. Mária gondolataiba volt elmélyedve…
Budán nagy meglepetés várta őket, a királynak, valamint a többi uraknak
is nyomban kiszállott az álom a szemükből. A város határában találkoztak
Logus Tamással, aki lórakapva éppen Visegrádra akart nyargalni a király
után. A humanista tudós, bár ez éppen nem volt szokása: nagy
felindulással adta elő a dolgokat.
Az történt, hogy a király nagykorusitása és Mária megkoronáztatása
ügyében késő őszre országgyülés volt hirdetve a Rákosra. Csak novemberre
volt kitüzve az országgyülés ideje, de egyes vidékekbeli magyarok,
különösen a Szapolyai-részekből, a hosszu ut miatt hamarabb elindultak
és Budán a Fehér Farkas-hoz cimzett fogadóban szállottak meg. Hogy, hogy
nem, egyszerre sugni-bugni kezdtek a fogadóban valaki azt találta ki,
hogy a király nagykorusitása után felszabaditja a jobbágyságot, hogy igy
tegyen szert elég erőhatalomra a török ellen… A visegrádi vadászat hire
éppen kapóra jött a Fehér Farkasbeli uraknak, mert elhatározták, hogy
betörnek a palotába és ott mindent szétszórnak. Tervük tán könnyen
sikerülhetett is volna, ha ugyancsak ezen a napon véletlenül a végekről
meg nem érkezik Tomori uram a maga huszonöt lovasával. Tomori már a
budai palotában volt, amikor a kapu előtt gyülekezni kezdtek a nemes
urak és éktelen káromkodásba kezdtek. Tomori azonban helyén volt
bezáratta a palota kapuját, majd mikor a nemes urak fokosaikkal döngetni
kezdték a kaput: a végek kapitánya megtöltetett egy nagy puskát és azzal
a dühöngő nemes urak közé lövetett.
– Tomori Budán! – kiáltott fel Lajos király és megsarkantyuzta lovát,
hogy gyorsabban érjen a palotájához.
A palota előtt Tomori végvári vitézei őrködtek… Üres volt térség és
utca, mindenki házakba bujt az elszánt vitézség elől.
– Tomori! – kiáltotta a király, amikor benyargalt palotájába és lováról
leugorva egy szőrcsuhás szerzetes nyakába vetette magát.
Mária ekkor látta először Tomorit…
HARMADIK RÉSZ A mohácsi pénz
I. _Mária üzletet köt_
– Tomorinak pénz kell, mert a végeket nem lehet tartani, – sugták-bugták
a budai palotában, a király Fortunátus Imre után küldött és bezárkózott
vele legbelsőbb szobájába. Mária is naphosszat tanácskozott azzal az
innsbrucki kereskedővel, aki egy estén megérkezett és kvártélyt a
királyné házában, a Keresztelő Szent János-utcában kapott. Habár
szakállas ember volt az innsbrucki: még se volt zsidó. Deresedő,
hatalmas szál ember volt, aki a két ujja között meghajlitani tudott egy
magyar forintot, pedig éppen elég rezet kevertek abba a puha ezüst
mellé. Az innsbrucki azok közé az emberek közé tartozott, akik mindennel
foglalkoznak, ami némi jövedelmet hajt. Sajnos, az innsbruckinak nem
volt akkora szerencséje, mint elszántsága, mert mostanában is bukás
miatt kellett menekülnie a külső országokból. Wild Jánosnak hivták és
olyan köpenyeget viselt, mint a csillagjósok. A köpenyeg zsebéből soha
sem hiányzott az a kis, érzékeny, kétkaru mérleg, amellyel Wild János
mindent megmért, pénzt és embert egyformán. Egyébként szükszavu ember
volt, Márián kivül senkivel sem beszélt a budai palotában.
Mária egy szép őszi délután a palota kertjében sétálgatott, hátán
összefont karral és mélységesen elgondolkozva, mint ez az utóbbi időben
szokásává válott. Mátyás király olasz kertészei rendezték be valaha ezt
a kertet, de az őszi hervadás ellen ők sem tudták megvédelmezni. Sárgult
már minden, az őszi madarak mindenfelé jelentették a bekövetkező
évszakot.
A kerti bástyán, ahonnan a Dunára lehetett látni: Mária emberi alakot
vett észre, öregember merengett ott a bucsuzkodó napsugárban, Logus
Tamás volt, aki nagy könyveivel ide kivonult.
A jövendőbeli királyné nyájasan közeledett a humanistához:
– Miféle tudományok volnának azok, amelyek még ismeretlenek volnának
főtisztelendőséged előtt?
A humanista ama kor divatja szerint nyomban lovagi poziciót öltött fel
testtartásában, amint egy hölggyel beszédbe ereszkedett, de Logus Tamás
féltérdre is ereszkedett Mária előtt…
– Semmit sem tudunk, bármennyit tanulunk. Üres koponyával megyünk a föld
alá, még ha a világ valamennyi könyvét is végig olvashatnánk. A tudósok
csak kérkednek azzal, hogy bármit is tudnak. Én bevallom, hogy olyan
szegény vagyok tudományos ismereteimben, mint egy koldus.
Mária igen jól ismerte Logus Tamás uram képmutató szavait, azért nem is
válaszolt a tudós szerénykedő szavaira, inkább a könyveket vette
szemügyre. Keleti irással irott könyvek voltak ezek. Mária nem sokat
tudott meg belőlük.
– Vajjon mi lehet ezekben a könyvekben? – kérdezte szórakozottan.
Logus Tamás halkan, egyszerüen felelt:
– Ezekben a könyvekben a budai palota hirei és eseményei vannak leirva,
amint a velencei követ őnagysága azokat a köztársaságnak megjelentgette.
– Hm, – felelt Mária. – És hogyan kerültek ezek a könyvek a
főtisztelendőséged kezébe?
– Nekünk mindenütt vannak barátaink, vagy legalább is
humanistatestvéreink, akik gondoskodnak arról, hogy ne járjunk sötétben.
Velencében is van valaki, aki gondoskodik arról, hogy az éj világos
legyen.
– Aki ellopja a budai követ jelentéseit és azokat elküldi Budára, – mond
Mária. – Hát halljuk, hogy mit jelentett legutoljára a velencei követ
őnagysága Budáról a tanácsnak.
Logus Tamás a disznóbőrös könyvre helyezte a kezét és óvatosan beszélt:
– Azt jelentette, hogy Magyarországon olyan elégedetlenség van, hogy nem
csodálkozna, ha azok a prédikátorok, akik mindenfelé elmennek a Luther
Márton tanaival: egyszerre megjelennének Magyarországon is.
– Ugy tudom, hogy törvények vannak, amelyek szerint a luteránusokat
elégetik, – felelt bizonyos fitymálással Mária.
– Én nem tudom, hogy jólteszik-e, amikor a Luther hiveit elégetik, –
felelt Logus Tamás. – A máglya füstjét és tüzét szét szokta fujni a
szél.
– Hát még mit jelentett követ őnagysága? – kérdé Mária.
– Ez már valamivel érdekesebb… Azt jelenti, hogy a köztársaság ügyeljen
a Magyarországból jövő tallérokra, mert Budán pénzhamisitás készül.
– Mindig gyülöltem Velencét! – kiáltott fel Mária. – Hűtelen, csalfa,
önző, – egy osztrigát sem ad csalárd gondolat nélkül. Ha egyszer ajtót
mutathatnék azoknak a velencei nobiliknek, akik alattomos lépteikkel
keresztül-kasul bejárták a budai palotát és minden szekrénybe
bekukucskálnak! Még szegény boldogult anyósom szoktatta ide a
velenceieket. Az ő egyszerü lelkivilágában nagy tiszteletet táplált a
velencei kereskedők iránt. Mit ir a pénzhamisitásról a követ ur
őnagysága?
Logus Tamás minden felindulás nélkül felelgetett, hiszen azért volt
humanista:
– A követ ur őnagysága azt irja, hogy a budai udvarnak igen jó alkalma
van most, miután a török veszedelem folyvást közeledik, hogy
kinyujtogassa kezét olyan kincsek után, amelyekhez egyébként semmi köze
nem volna. Követ ur nagysága világosan megjelöli a budai templomok
egyházi kincseit, amelyek szerinte veszedelemben forognak. Tomorinak, a
végek védelmére pénz kell és a király nem fog tudni máshonnan pénzt
elővenni, mint a templomokból. Figyelmeztetni kell pápa Őszentségét,
figyelmeztetni kell Burgio nuncius uramat, fel kell lármázni az egész
katolikus világot, hogy a terv ne sikerülhessen.
– És ha valóban szükség volna a jó egyházi ezüstre, aranyra: vajjon nem
Velence volna az első, amely azt elfogadná? – kérdé most fojtott hangon
Mária.
– Erre nézve azt jegyzi meg, követ ur őnagysága, hogy nagyon fél attól,
hogy az uj pénzbe több rezet fognak keverni, mint a régibe, mert azt nem
a királyi pénzverdékben szándékoznak veretni, hanem valamely pincében,
ahová nem láthatnak be a szemek.
– Ó, a kutyák! – rebbent fel őszinte haraggal Mária.
A humanista összekulcsolta a kezét:
– Nem lehet haragudni, felség, az egész világon igy vagyunk a pénzzel,
mindenütt kevesebb értéküt akarnak adni. A hamispénz körülutazza az
egész világot, valahol aztán megragad, parasztnál vagy katonánál, mert
hiszen valakinek fizetni kell a hamispénzért!
– És a zsidók?
Logus Tamás hangtalanul nevetett:
– A zsidókon nem lehet kifogni. Nem hagyják ők itt Magyarországot akkor
sem, akármilyen hamis pénzt veret a király. Csak éppen a jópénzeiket
helyezik mindjárt biztonságba. Amint a követ ur őnagysága irja, máris,
amikor még hire-hamva sincs az uj pénznek: a kitünő Mátyás-aranyakat a
zsidók már kocsiderékkal küldik kifelé az országból. És néha éppen a
legkatolikusabb országban, felséged bátyjának országában,
Spanyolországban találják meg a legjobb rejtekhelyet aranyaik számára. A
pénz elmegy, a zsidók tovább is ittmaradnak.