általa elejtett vadakat rendezgetve festői helyzetekbe, mert nem
szerette, ha a vendégek tévednének a vén vadkan korában, – amelyet
agyarairól és sörtéjéről is meg lehet állapítani, valamint a szarvasok
agancsainak a számában. Véres volt az őrgróf, mint egy mészáros.
A várudvar másik felében De Burgos gróf, császári követ és érsek
akasztgatta hurkokra azokat a madarakat, amelyeket sólyma segitségével
elejtett. Hires sólyma volt az érseknek. Kétszáz aranyat is hiába
kinálgattak érte. A jeles sólyom most is kitett magáért, mint mindig:
tucatszámra függtek a karikákon a pettyes nyirfajdok, a tuzokok, a
foglyok, a vadkakasok, – nem is hinné az ember, hogy milyen vérengzést
tud elkövetni egy ilyen jól betanitott madár, ha szabadjára eresztik.
A vár pincéjében pedig éppen azokat a halakat jegelték, amelyeket a
dunai halászok hoztak a királyi vadászat örömére. A dunai halászoknak
Sárkány Ambrus szalai főispán volt a prefektusuk, aki nagyon jól tudta,
hogy Mária mily határtalanul szereti a halpecsenyét. Nem nyugodott tehát
addig, amig csukát nem fogott, amelyet majd a királyné gusztusa szerint
megtöltenek.
Mária nagy érdeklődéssel nézegette a vadászat zsákmányát. Sörtét tépett
ki a Brandenburgi vadkanjából, mert tudta, hogy ennek örvendez a vadász.
Megemelgette, megfontolgatta a kövér madarakat a császári követ
kiállitásában. Kérte, hogy egy nyirfajdot tegyenek félre a számára, mert
ilyen madarat még sohasem evett. A halakra pedig rámosolygott az izzadó,
fujó Sárkány Ambrus uram nagy örömére.
– A potykát majd rácosan fogjuk megfőzni, itt is van már Szentendréről
egy ember, aki ért az ilyesmihez, – szólt homlokát törölgetve a szalai
főispán.
Amig a vacsora elkészült, Mária felment a királlyal a vár legmagasabb
emeletére, ahol megtalálták azt a kerek szobát, amelyben valaha Salamon
király töltötte napjait. Bizony, nem igen volt ez a szoba királyhoz
méltó, de az ablakaiból, ezekből a keskenyre szabott lőrésekből
csodálatos tájképet lehetett látni az ég mind a négy tája felé. Zöld
hegyek rakták örökös koszorujokat a tájra és mély völgyek mutatkoztak,
ahonnan az égbe lehet kivánkozni. Magyarország őre volt ez a táj, ahol
még a Duna is irányt változtatott, mintha álomba szenderült volna a nagy
folyam Magyarország ölében.
A király, aki sokszor gyönyörködött innen országa tájaiban, feszülten
várta az Innsbruckból jött Mária megjegyzését a tájképre, amely az
emberi szivekben a legkedvesebb indulatokat szokta felébreszteni.
– Mennyi gazdag falu látszik ezen a környéken! – sóhajtott fel Mária. –
Amerre a szem eltekinthet, mindenütt jómódu tornyok és megelégedett
házak látszanak. Amott szemben, a hegyoldalban valami nagyon gazdag
községnek kell lenni, mert legalább száz házat olvastam meg…
– Szentendre, ahol jeruzsálemi András szeretett mulatozni, amikor már
Budán nem birta a magyar urak nyakaskodását, – felelt a király.
– Vajjon fizetnek-e elegendő adót a királynak ezek a községek? Kiváncsi
volnék a számadásaikra, – folytatta Mária. – Ha majd az innsbrucki
kereskedőm megjön: átvizsgáltatom ezeket a számadásokat. Mert az talán
még se türhető, hogy a parasztok, ispánok, földesurak itt a legnagyobb
boldogságban éljenek, amikor a királynak a legszomorubb anyagi gondjai
vannak. Talán mégis csak az ország van a királyért…
– A király van az országért, Mária, – szólt Lajos király elkomolyodva.
A hegyekből mindenfelől kürtök zengedeztek alá. Egyik hegy a másiknak
adta a visszhangot. Olyik kürt percekig zendült és szép zenét
szolgáltatott, mert nyilvánvalóan a kürtösök erre a percre tartogatták a
tudományukat. A kürtszóra felemelték fejüket a várudvaron foglalatoskodó
vadászok, akik a vadak megtisztitásával voltak elfoglalva, – a nagy
Dunán uszó tutajosok ugyancsak lassitani látszottak, amig a kürtök a
hegyekből hangzottak.
A torony lépcsőin most döngő lépések közeledtek felfelé. Vajjon, ki az a
vakmerő, aki a király és Mária együttlétét megzavarni bátorkodik? Senki
más, mint a Brandenburgi őrgróf, aki véres ruháját immár levetvén,
selyembe és bársonyba öltözött, mint egy lovaghoz illik. – A megtermett
lovag alatt nyikorogtak a lépcsőfokok.
– Már teritik az asztalokat! – kiáltotta szemhunyoritva a Brandenburgi,
mint aki tudja, hogy nem a legrosszabb hirrel köszönt be.
Valóban, Mária, elsápadva az egésznapi lovaglástól, kinzó éhséget
érzett, de erről nem mert szólani. A szabadban lévő vadászkonyhákról
venyigék fanyar-füstjei, öreg fagyökereknek parázs-párái, rotyogó
ételeknek az izei szálldostak fel a toronyszobába. Nagy lajtokban
hordták a vizet a hegyiforrásból és a pincékből boroshordókat guritottak
elő pirosképü pincemesterek, akik arra látszanak teremtve lenni, hogy
vidámságot és borszagot árasszanak maguk körül. Mária szenvedett az
éhségtől, de még mindig nem mozdult:
– Egyedül leszek az asztalnál, udvarhölgyeim nélkül? – fordult a
királyhoz.
Brandenburgi őrgróf, aki bár a legtiszteletteljesebb állásban
várakozott, most vidoran megszólalt:
– Ó, az udvarhölgyek már mind megérkeztek, persze, csak a fiatalabbak,
akik elbirják az ilyen vadászutnak a viszontagságait. És itt vannak már
a zenészek, a muzsikusok, az énekesek, a táncosok, akik minden
vadászatunkra hivatalosak szoktak lenni.
– Akkor talán mehetnénk, – mondá Mária óvatoskodva, bár a szeme csaknem
szikrázott az éhségtől.
A várudvaron volt teritve, – természetesen, jól elkülönitve minden nem
odavalósiaktól – és az elsőfogás turkesztáni dinnye volt, amelyet török
foglyok termesztettek Szentendrén. A dinnye jégbe volt hütve és
csodálatos zamatot, étvágyasságot, felfrissülést szerzett az éhségtől
elgyötört gyomroknak.
– Ezt nagybátyámtól, Zsigmond királytól tanultuk, – mondá Lajos király
Máriának, amikor az megdicsérte a dinnyét.
Ezután ugyancsak lengyel-módon készült leves következett, amelyet
közmegelégedésre főzött egy Lesieczki Márton nevü nemesember, aki a
lengyel király ajánlatára, már kora ifjuságától kezdve Ulászló és Lajos
király udvarában tartózkodott.
A leves elfogyasztása után Brandenburgi a lengyel nemest valóban be is
mutatta a királynénak.
Most következtek Sárkány uram halai, amelyek feltálalásánál a főispán
felügyelt és több pofonokat osztott ki a halfőzők között, bár
gesztenyével töltött csukáért valóban nem kellett szégyenkezni.
Szerémi György, udvari káplán, aki darabideig Tomori mellett is szolgált
a végvárakban, most arra kért engedelmet, hogy a törökök nemzeti ételét,
a piláfot felszolgálhassa, mert nem árt, ha azt is tudjuk az
ellenségről, hogy az milyen étellel táplálkozik. Fogoly török szakácsok
főzték a rizskásából és bárányból való eledelt, amelyet olyan
szerszámokkal füszereztek, amelyeket eddig nem ismertek Magyarországon.
Borsos és paprikás természete miatt a piláf megköhögtette Máriát, amire
a király megjegyezte:
– Én alig tudom elhinni, hogy a törökök, mint bornemissza népek, ilyen
erős eledeleket fogyasszanak.
– Azt hiszem, az érett paradicsom hiányzik belőle, – mondá Mária.
A káplán ur nem is felejtette el sohasem Máriának a köhögését…
Természetesen, minden étel után különböző borokat öntöttek a kelyhekbe a
nemesi apródok, akik ott lábatlankodtak mindenkinek a háta mögött. A
dinnye volt csak kivétel, mert az magában is szomjuságcsillapitó volt,
de például a leves után már használatba kerültek azok az apró kelyhek,
amelyekben a tokaji aszut szolgálták fel. A halakat nem hiába ajánlotta
ama régi mondással Sárkány Ambrus uram, hogy ne felejtsük el: a hal
uszni akar. Somlai bor járta. A török eledel után szerémi ürmös
következett, miután ez a bor ott terem, amely földet bőven öntözi a
portyázó ellenség vére.
Most Del Burgos gróf, az érsek lépett elő nagy ünnepélyességgel és a
kifogástalan udvaronc modorában jelenté, hogy a királyi pár utólagos
engedelmével néhány hizott ökröt hozatott Bécsből, amely városban
emberemlékezet óta a legjobb marhahust mérik. A legszebb ökörcimert
személyesen hozta ezüsttálcán a királyi párnak. Mária, miután hazájáról
volt szó: ujult erővel látott neki az evésnek. Az ökörcimerhez mustárok,
szószok és olyan tormák voltak mellékelve, amelyek Máriát ugyancsak
megköhögtették.
Most megint a nemes őrgróf Brandenburgi állott elő és a következőket
jelenté:
– Miután a mai vadpecsenyék még alkalmatlanok arra, hogy abból emberfia
ehessen, ugy intézkedtem, hogy egy két hét előtt elejtett vaddisznó
pecsenyéjét vegyék elő a szakácsok, mert ez a vaddisznó eleget állott
bepácolva ahhoz, hogy a felséges párnak örömére legyen.
– Brandenburgi érti a vadakat! – sugta Lajos király Mária fülébe.
És a vaddisznó, bár már némi szaga volt: oly porhanyósnak mutatkozott,
amint azt a fejedelmi udvarok szakácsai előirják.
Most még szakajtókban felszolgált apró, piruló tiszai rákok következtek,
amelyeknek ollóját, farkát harapdálni, szopogatni lehet, amelyekből akár
száz darabot is elfogyaszthatni, anélkül, hogy az megkottyanna. A rákok
harapdálása mellett, – amelyeknek héjait Lajos a tenyerébe gyüjtötte,
hogy aztán a várudvar sarkába vesse őket, mig Mária egy tányérkára
helyezte a rákmaradványokat – csendesen beszélgetett egymással a királyi
pár.
– Azért szeretem a vadászatokat, – mondá Lajos király – fesztelenül
lehet étkezni. Budán mindenki a király szájába néz és hire megy minden
jófalatnak, hogy szóbeszéd, irigység gerjesztője legyen a budai
palotákban. Mig itt csupa meghitt embereimmel vagyok körülvéve, akik
valóban szivből örvendeznek annak, ha a királynak jóétvágya van.
Mária a rákcsemegét igen jóétvágyassággal falatozta, mert ilyen
eledelhez, tiszai rákhoz, még eddig nem jutott. Ügyes keze hamar
megtanulta a rákkal való bánásmódot és az ollókat, farkokat pompásan
nyitotta fel, hogy a benti hushoz jusson. Majszolásközben helyeslően
bólintott a királynak:
– Mindaddig, amig nem lesz elegendő pénzünk ahhoz, hogy a budai
palotában éppen olyan konyhát vezethessünk, mint bármely püspök vagy
főur a maga palotájában: vadászatokra fogunk járni, hogy jóllakhassunk.
De, ha egyszer rendbejövünk, nem cserélem el én a budai konyhámat a
visegrádival.
– Mária, ne álmodozzál, mi sohasem jöhetünk rendbe, mert a magyar urak
azt el nem viselhetnék, hogy a királyuk gazdagabb legyen, mint ők. Elég
volt nekik Mátyásból, aki kisegitette őket, ha nem pénzzel, hát a fekete
seregével. De már atyámat, Ulászlót, nem engedték lélekzethez jutni…
Mária abbahagyta a rákok tördelését:
– Vajjon, mennyit ér most egy Mátyás-arany?
– Nagyon sokat, bár elég van belőle az országban. A pénzváltóknak az
átszámitási kulcsuk a Mátyás-arany. Mindenféle pénzt azzal hoznak
kapcsolatba. Ennyi, meg ennyi Mátyás-aranyat ér ez a pénz, vagy amaz a
pénz.
Mária elgondolkozott:
– Én ezt a számitást meg fogom tanulni. Nyomban leckét veszek az
innsbrucki kereskedőmtől, amint az megérkezett, mert Logus Tamást hiába
kérdezném ebben az ügyben. Ő csak a tudományokhoz ért.
A király legyintett:
– Ne hidd azt, ezek a humanisták jobban értenek a pénzhez, mint azt mi
gondolnánk. Bankár mindegyik.
Ezenközben halkan pengeni kezdett valahol a zene, amelynek étkezés alatt
tilos volt megszólalni, hogy ne zavarja az uraságok étvágyát. Hárfa
volt, amely valahol megszólalt és oly andalgó hangzatokat hallatott,
hogy a király elfelejtette a Mátyás-aranyakat, amelyekről éppen bővebben
akart Máriának beszélni.
– Itt a hegyek között már augusztusban érezni az őszt, amint a nap
lement a hegyek mögött. Menjünk a várba, Mária, ahol bizonyára már
együtt vannak hiveink és gondtalan mulatozással töltik idejüket.
– Csak a kezemet mosom meg előbb! – felelt Mária és egy kis apródot
ugyancsak zavarba hozott ama kivánságával, hogy az mosdóvizet hozzon
neki.
A bálteremben valóban ugy piroslott az élet, mint akár a szövétnekek
lángja.
A német udvarhölgyek igen rövid idő alatt megismerkedtek a magyar
urakkal, hiszen az volt a tennivalójuk, hogy mindenkihez kedvesek
legyenek. Rövid fertályóra alatt mindenkinek tudták a nevét, – néha csak
a keresztnevét, amint egymást szólongatták a jóbarátok. Az udvari hintók
hét udvarhölgyet hoztak a visegrádi vadászatra Budáról, körülbelül annyi
uriember volt, aki a király legbensőbb környezetéhez tartozott.
Brandenburgi, Burgos érsek, Sárkány Ambrus, Lesieczki… Az öreg
Bornemisszát, mint amugy is hasznavehetetlen embert, szokás volt otthon
hagyni az ilyen mulatságokból.
A várterem olyan szőnyegekkel, függönyökkel volt diszitve, amelyek
bizvást beillettek volna a budai palotába is. (Talán éppen onnan
kerültek ki.) Brandenburgi töltötte be a házigazda tisztét és ő
vezényelte a mulatozást, miután a királyi pár elfoglalta helyét egy
törökös kereveten, amely az ablak mellett állott és összehuzható
függönyökkel volt ellátva. Mária figyelmesen körülnézett, mielőtt leült
volna és mindent kedvére talált, csupán az nem tetszett neki, hogy éppen
a háta mögött jött fel a hold, amely oly pirosan izzott, mintha távoli
csatáknak a képét mutogatná. Talán csata van valahol, a végeknél,
Nándornál?
De már megszólaltak a muzsikások, akiket ugyancsak a bécsi udvarból
szerzett Brandenburgi ama lengyel zenészek helyett, akik valaha Ulászló
királynak muzsikáltak. Ezek tanult zenészek voltak, akiket akár a
templomi kórusokra is lehetett volna alkalmazni. Volt közöttük egy
trombitás, aki az ötödik királyi udvart szolgálja. Képzelhető, hogy
mennyi nótát tudott ez a trombitás, amig a spanyol félszigetről a budai
palota szolgálatába került!
A Brandenburgi tapsolt, mire a zenészek elkezdték játékukat, miközben
egy függönyt leeresztettek a mennyezetről, amely a muzsikusokat
elrekesztette a mulatóktól. Jó volt ez a függöny a mulatóknak is, meg a
zenészeknek is. Emezek ölükbe vehették azokat a kőkorsókat, amelyekből a
németalföldi sört élvezhették a Brandenburgi bőkezüségéből; amazok pedig
nem feszélyezték magukat többé az alsóbbrendü népség előtt.
A Brandenburgi most mindenkinek kijelölte a helyét. A várteremben és
szomszédos fülkékben pihenők voltak felállitva, ahol majd a fáradalmakat
kipihenhetik azok, akiknek erre szükségük van. Természetesen, Heléne, a
cseh udvarhölgy, kapta a legkényelmesebb helyet a királyné után, – az
udvari pletyka jól tudta, hogy miért?
– Ez az a bizonyos Heléne? Akit Csehországból szöktetett meg az őrgróf?
– kérdezte halkan Mária a királyt, amint szemügyrevette a sudártermetü,
vöröshaju, lángoló tekintetü udvarhölgyet, aki pirossarku cipőjében
éppen táncba indult a Brandenburgival.
Más, hivatalos udvari bálokon rendszerint férfiak férfiakkal párosulva
szokták megnyitni a fáklyatáncot, a hölgyek csak később következnek
sorukra, amikor is álarcot szoktak viselni. A Brandenburginak az volt az
ujitása, hogy álarc nélkül táncolhattak a hölgyek, miközben szenvedélyes
tekintetük ujabb lobogásra gerjesztette a táncban fáradozó férfiakat.
Heléne valóban papnője volt a táncnak. Bár, már nem látszott egészen
fiatal nőnek: termete kifogástalan volt és egyetlen lépést sem
tévesztett. Amint a zene ütemeire, kezében gyertyával, táncolni kezdett
a Brandenburgival, hol kacéran közeledve, hol csalogatóan távolodva;
amint ezt ama tánc természetrajza előirja. Olykor a levegőben látszott
szállani Heléne, miközben az őrgróf hatalmas ugrásokat tett feléje,
amely ugrások azonban nem voltak medveszerüek, hanem könnyedek és
fiatalosak.
– Furcsa öregember! – sugta Mária a királynak. – Ugy táncol, mint egy
legény.
– Még sok furcsaságot fogsz tapasztalni a Brandenburginál, ha őt
közelebbről megismered, – felelt Lajos ama fiatalos lelkesedéssel, amely
néha elővette.
A táncoló pár most a kezükben tartott gyertyákat átadta egy másik
párnak, (Lesieczkinek és Hartlében grófnőnek) akik most folytatták a
gyertyákkal a táncot az őrgróf és Heléne körül, akik egymás két kezébe
kapaszkodva lejtettek.
A zene mind tüzesebben vonta és a két gyertya megint tovább vándorolt
egy másik pár kezébe, amely most már a karéjba fogózkodott négyest
táncolta körül. Amig az utolsó párra is rákerült a sor és a gyertyákat
tartóikba visszatéve, az egész társaság körbefogódzva lejtette a
gyönyörüséges táncot. Egyforma piros álarc költözött az urak arcára a
tánc hevületében, szemeik ijesztően kezdtek lobogni, homlokuk csapzottan
világitott, – mig a hölgyek többnyire megkisebbitették szemük bogarát,
amint figyelmesen nézték a lovagjaikat.
– Felség, ha megengedi, én is szeretnék táncolni, – szólalt meg most
Mária a király mellett, aki előrehajolva ült helyén és egy pillanatra se
vette le szemét a táncosokról.
– Táncolj a Brandenburgival. Ő a mester, – felelt nagylelküen a király.
Mária azonban hizelkedően akaratoskodott:
– Én felségeddel szeretnék táncolni.
– Hát akkor várj, frissitőt veszek magamhoz, mert a vacsora sokkal
bőségesebb volt, mint gondoltam volna. Reggel mindkettőnknek inni kell
ama források vizéből, amelyek budai hegyeimben fakadnak.
– Ezentul majd én állitom össze az ebédek és vacsorák sorrendjét és
igérem felségednek, hogy sohasem lesz szüksége források vizére.
– Az nagyon jó, Mária, Budán mind azt isszák a hosszuéletü emberek. Én
pedig most már hosszuéletü akarok lenni a te kedvedért.
A király a szomszéd fülkébe távozott, miközben a tánc szünetelt, –
Brandenburgi, mint figyelmes házigazda, nyomban az egyedül maradott
Mária mulattatására sietett.
– Mondd, őrgróf, mennyi fizetést kapsz a királytól, hogy ilyen
mulatságokat rendezel? – kérdezte Mária váratlanul a felhevült lovagot.
– Kétezer arany a fizetésem! – felelt Brandenburgi és csodálkozva nézett
Máriára.
– Nekem negyvenezer arany az évi jövedelmem, de sajnálnék ennyi pénzt
elherdálni táncra, muzsikára, borra…
A lovag meghajolt:
– Felséged még nem tudja, hogy a Brandenburgiak királyukért nemcsak a
vagyonukat áldozzák fel kész örömmel, hanem az életüket is.
– Majd meglátjuk! – mondá Mária és jelentőségteljesen a lovagra nézett
és abban a másodpercben éreznie kellett, hogy egy másik női szempár
hirtelen, mint a fellobbanó tüzjel az éjszakában, ugyancsak kettejük
közé furakodik. Heléne volt, a Brandenburgi által ünnepelt udvarhölgy,
aki a hegyes tekintetet a várterem sarkából a királyné felé repitette,
hogy Mária nem tagadhatott meg tőle egy szánakozó pillantást.
– Hallom, lovag, – folytatta a királyné odavetőleg, mintha valami
érdektelen kérdezősködéssel akarná tölteni az időt a király
visszaérkezéséig – hogy vagyoni romlás fenyeget. A magyarok el akarják
venni Medved váradat.
– A magyarok! – felelt az őrgróf és valamely kicsinylő mosoly futamodott
végig beretvált, patkóval környékezett, széles arcán. – Kettőn áll a
vásár, felség. A magyarok el akarják venni, én nem akarom odaadni.
– Törvényt hoztak ellened. És ebben az országban a törvényeket
tiszteletben tartják.
– Ha valakinek haszna van belőle.
Mária most hátrafordult, mintha a várablak mögött pirosló holdvilágtól
kérne tanácsot:
– Ha egyszer eladni akarnád a váradat, gondolj reám. Adok érte annyit,
mint Szapolyai, vagy Fugger.
A király visszatért, Brandenburgi Heléne mellé vonult, a zenekarból az
eddigi tánczene helyett andalgó hárfapengetés hangzott, amely oly
szomjassá teszi a sziveket, mint a forrásukat hiába kereső szarvasokat.
Ám Heléne, az ünnepelt, igen elkomolyodva nézett maga elé, holott eddig
a zene ütemeire arckifejezése mindig más és más érzelmeket árult el,
mint aki szivből együtt érez a zenészek vidor vagy bús dallamaival. A
király hallgatott, Mária nyugtalankodva nézegette a háta mögött emelkedő
holdtányért, mintha a holdbeli emberkék különböző jeleket adnának neki.
A hárfa pengett és valahol, valamerre, – ki tudná, hogy mely függöny
mögül – csiklandós, egerésző női nevetés hallatszott… Bizonyosan egy
pirosarcu magyar ur dicsérgette felhevülten valamely udvarhölgy piros
cipősarkait.
A hárfa pengett és a király alig észrevehetőleg megérintette Mária
kezét, amelynek olyan formája volt, mint egy litániának az innsbrucki
apácakolostorban, – hosszukás volt ez a kéz, a szentek örökké imádságra
nyult ujjaival.
– Megkoronáztatlak, Mária, és feleségül veszlek, – rebegte a király,
mintha most eszmélt volna arra, hogy miért is üldögél ez augusztusvégi
éjszakán a római császár huga mellett.
Mária hálatelt pillantást vetett Lajosra:
– Köszönöm, felség, hogy mindig reám gondol, itt a hegyek között is,
ahol gondtalan szivvel mulatoznak a vadászok a jól sikerült vadászat
után. Sohasem fogom elfelejteni felségednek, hogy éppen akkor vigasztalt
meg szavával, amikor éppen borus gondolataim kezdtek támadni.
– Hadd most a borut, Mária, ugy sem kerülhető el annak árnyéka a mi
életünkben, – szólt Lajos és gyengéden megszoritotta a Mária kezét. –
Holnap visszamegyünk Budára és a máért felelősségre von Burgio báró, a
pápa küldötte, miközben gyanakvólag vizsgálja, hogy hol töltöttem az
éjszakát. Rókamosollyal jelentkezik kihallgatásra a velencei Massaro,
aki olyan szégyenteljes dolgokkal feketit be a Doge előtt, hogy az
elbujdosáshoz volna kedvem, ha nem volnék magyar király. Dörmögve, mint
valami vén erdei szellem, jár Bornemissza uram, a kincstárnokom és pénzt
kér tőlem, holott azt neki kellene megszerezni. Holnap visszamegyünk
Budára és megint csak a trónuson találkozhatunk mindaddig, amig a
veszprémi püspök Szent István koronájával meg nem érinti a jobbválladat…
Vigadjunk kevés hiveink között.
– Táncoljunk, felség, mint ahogy megigérte, – felelt Mária hirtelen
nekividámodva, mintha ebben a percben ébredt volna tudatára annak, hogy
neki voltaképpen nincs más hivatása, mint a buskomoly király
mulattatása.
A király felemelkedett ültéből és Máriát kézenfogva, a terem közepére
sietett ama könnyed, fiatalos léptekkel, amelyek csak jóidőben
tisztelték meg vendégségükkel a lábszárait.
– Lejtsünk, amig nem virrad! Reggel templomba megyünk.
Brandenburgi, aki házigazdának példája volt ebben az országban, két
aranyozott gyertyát hozott elő, amelyeket a szövétnek lángjánál
meggyujtva a király és királyné kezébe adott. Tapsra verte a tenyerét,
mire az eddigi hárfahang méla zokogásba fulladt és a függöny mögött a
trombitások előrántották hangszereiket, hogy a fáklyatánc ütemes
tánczenéjébe kapjanak.
Mária – Lajos király toborzó lépései helyett – oly andalgó szelidséggel
kezdte a fáklyatánc lépéseit, mintha az innsbrucki vár termében
táncolna, ahol a karra kötött fehér kendő jelezte a női növendékeket,
akik a táncnál a férfiak szerepét töltik be…
A király szépen táncolt, meglátszott táncán a Brandenburgi nevelése.
Habár toborzósan kezdte: még se táncolt ugy, mint azok a magyar urak,
akik mindennap teleitták magukat és ugyanezért mindennap táncoltak. A
király nagyon birta az italt és a vacsoránál elfogyasztott bormennyiség
meg se kottyant neki. (Ezt is Brandenburgitól tanulta.) Ugyanezért
hibátlanul táncolt, anélkül, hogy ingadozott vagy csetlett-botlott
volna, ami étkezés után nem volt szokatlan a budai palotában.
Mária táncán viszont meglátszott, hogy koragyermeksége óta olyan
atmoszférában nevelkedett, ahol nagy sulyt helyeznek vala a táncra és
zenére. Táncát nézvén, a szemlélőnek eszébejuthatott akár a brüggei ódon
Herceg-lak, akár I. Miksa császár bécsi udvara. Báj és kivánatosság volt
ebben a táncban, amelyet Mária lejtett karjára kapott lovaglóöltönyével.
Szarvaslábai pontosan kirakták a taktust, mint valamely életfigurát,
amely szerint a fiatal hölgynek majdan folytatni kell életét. Egyetlen
lépést sem hibázott a pirossarku cipőben, amelyet sohase mulasztott el
vadásztarisznyájába tenni későbben sem, amikor a vadászat véget ér és az
ezüstsarkantyus csizmák lekerülnek a lábról.
Lajos király nedvesedő halántékkal figyelte arája táncát, gyönyör és
elámulás ült arcára, röviden, forrón lélekzett, mint akár a leghevesebb
lovagjátékban, a Jagellók szlávos mélabúja eltünedezni látszék
tekintetéből, hogy helyet adjon ama paradicsomi kedélynek, amely anyja,
De Foix Anna, révén spanyol és francia királyok véréből került ereibe.
– Kik tanitották táncolni, felség? – kérdezte Mária, amikor a tánc
végeztével visszatért Lajos királlyal a kerevetre.