is és a hatalmas termetü Brandenburgi György bodorintott pofaszakállával
és életvidám mosolyával belépett:
– Ezt már aztán szeretem, felséges uram, hogy a nehéz napi munka után a
játékban keressen feledést. Aki annyit dolgozik, mint felséged, annak
jussa van a szórakozáshoz is.
– Őrgróf, holnap vadászatot tartunk, mert ki tudja, meddig engedik meg
ezt a mulatságot a gyámjaim!
– A legjobb időben! – pendült fel az életkedv Brandenburgiban, olyan
erővel, hogy az csakhamar átáramlott a királyra is. – Visegrádról itt
járt a vadász és jelenté, hogy a szarvasbőgéstől hangos az erdő. Valami
fiatal aggancsos tévedt ide a hegyekből, amely sorra elveri az öreg
bikákat. Felséged ijjára vár egy szép lövés.
– Holnapután pedig lovagjátékot rendezünk, olyant, amilyent mi szoktunk,
Mária még talán ugy sem látott ilyesmit.
– Hát az bizonyos, hogy Stubitzs és Zettevirtz fene vad viadorok;
Holubár óta nem mutatkoztak ilyenek Budán.
– És Krabát, az ördög, – lelkendezett Lajos, kutyái felé csettintgetve
ujjával. – És amint Mária udvarhölgyei megérkeznek: táncmulatságot
rendezünk a palotában, ugy sem táncoltunk kisasszonyokkal már nagyon
régen.
Brandenburgi olyannak mutatta magát, mintha örömében a bőréből akarna
kibujni, – tudta ez az uriember, hogyan kell a királlyal bánni, hogy
feledtesse vele borus gondolatait.
– Valóban az utóbbi időben a folyton alkalmatlankodó külföldi követek,
valamint a szemtelen hitelezők miatt nem értünk rá még csak arra sem,
hogy a sarkunkat összeperditsük. Pedig a buskomolysággal még senki sem
tudta eloszlatni a felhőket. Véleményem szerint csak a vigkedélyü
embereknek lehet szerencséjük. Az az ember, aki otthon tudja hagyni a
gondjait: életrevaló, mert a halál ugy is eljön mindenkiért,
szomoruságban vagy vigalomban.
Lajos már sokszor hallhatta ezeket az aranymondásokat nevelőjétől, de az
ötvenéves, életvidám lovag szavainak most is meg volt a hatékonyságuk,
hogy Lajos király apránként felvidámodott. Csak akkor támadt ránc megint
a király homlokán, amikor Bornemissza uram egy pergament-darabbal a
kezében belépett a trónterembe és dühösen szétrugott a neki kedveskedő
ebek között.
– Felség, – állott meg a trón lépcsőinél az öreg, molyette bácsi – itt
megint valamely adósságot kérnek, amelyről eddig nem tudtam. Felséged
kért kölcsön harminchat forintot a pápai nunciustól?
– Kénytelen voltam, mert nem tudtam miből elküldeni a legutóbbi
hirnököket Velencébe, – felelt elvörösödve a király. – Nem hittem, hogy
ilyen sürgetős a pénz a nuncius urnak.
– Megszokhatta volna már felség, hogy Magyarországon nincs hitele a
királynak. Azért kell vigyáznunk minden meglévő tallérunkra, mert ujat
nem kapunk helyébe, ha kiadjuk, – felelt korholó hangon Bornemissza.
A király most felcsattant:
– Talán nekem adtad, öreg, a kincstár pénzét?
– Nem adtam és nem is fogom adni, – felelt Bornemissza az öregek
konokságával. – Csak arra akarom kérni felségedet, hogy a kihallgatásra
jelentkező külföldi követektől ne kérjen kölcsönt minden alkalommal,
mert amilyen igaz, hogy Bornemissza a nevem: nem fizetem ki a legkisebb
adósságokat sem. Rosszabb már ugy sem lehet a hitelünk, legalább a
pénzünk megmarad.
A király lemondólag legyintett:
– Csak ülj tovább is pénzesládádon, öreg, hagyjad, hogy György őrgróf a
magáéból fizesse az udvari testőrök zsoldját, mert szerinted ezek a
léhütők nem érdemelnek meg egy ezüstgarast sem. De vajjon kik
védelmeznek meg a magyar nemesek ellen, ha azoknak egyszer eszükbe jut
beváltani fenyegetésüket és a Rákosról valóban betörnek a palotába?
– A törvények, felség, régi szent királyaink törvényei, amelyeket
megszegni nem juthat eszébe egyetlen magyarnak sem. Szent István utóda
szent és sérthetetlen. Attól ne féljen felséged, hogy kezet emelne
egyetlen kar is felségedre, még ha tárva-nyitva volnának a palotának
kapui, – felelt Bornemissza Lajos szavaira. – Testőrökre tehát nincs
szükség. Ezt a 36 forintot most az egyszer még kifizetem, mert a nuncius
urral valóban magam sem akarok ujjat huzni 36 forint miatt. De kérve
kérem felségedet, hogy hagyná békében ezután a látogatóit. Ha már adni
nem tudunk nekik, legalább ne kérjünk tőlük.
A vén kincstárnok ezután kiballagott a trónteremből, hogy valamely
titkos helyen lévő ládafiából előkeresse a nuncius pénzét.
– Hallottad? – fordult most Lajos a Brandenburgihoz. – Hát hogyan legyen
nekem kedvem Budán maradni, mikor egész nap csak szemrehányásokban van
részem? A vadászatokra legalább nem jönnek utánam sem a nunciusok, sem a
kincstárosok. Fuldokolnak is a méregtől, amikor egy-két napra megszököm
tőlük.
– Holnap tehát megszökünk, – gurgulázott Brandenburgi, mintha a
legmulatságosabb dologról hallana.
– És Máriát is magunkkal visszük, nem hagyjuk itt őt sem martaléknak.
Lajos ezután felvidámodva vonult a fürdőkádas terem felé, ahol a
kőasztalra Bosnyák Mátyás már előkészitette mindazokat a szereket,
amelyek a király kellemetes fürdőzéséhez szükségesek voltak. E napon
éppen Massaro ur, a velencei követ, adott lakomát követtársai
tiszteletére. Bosnyák Mátyásnak onnan sikerült kikölcsönözni két tucat
tengeri csigát, amelyhez egy nagykancsó ciprusi bort készitett a
márványasztalkára.
III. _Pénz beszél, kutya ugat._
A visegrádi vadászatot Burgos császári követ és Brandenburgi őrgróf
vezették, ez a két főur csakhamar ugy rendezte a dolgot, hogy Lajos
király és Mária hátramaradhasson a vadászok zajongó csapatától, az üzőbe
vett vadkant a kutyapecérek észak felé hajtották, az urak lóháton, vagy
gyalogszerrel utána… Mindenki jól tudta az udvari emberek között, hogy a
vadászatnak tulajdonképpeni célja az, hogy Lajos és Mária kedvükre
beszélgessenek, – a felesleges szemtanukat otthon hagyták Budán.
Mária is lóháton volt, – a király ajándékozott a részére a féltoronyi
lótenyésztésből két kancát, habár Mária kijelentette, hogy jobban
szereti a szilaj méneket, amelyeknek megfékezésével gond van. – Lajos és
Mária a Duna mentén kanyargó uton lovagoltak, mig a vadászat zenebonája
erdős hegységekből hangzott alá.
– Az érsek valóban férfinek látszik a talpán, – mondá Mária a császári
követre célozva, aki mellékesen érsekséget is viselt, habár alig
vetekedhetett vele valaki a tornában, vadászatban, lovagjátékban. –
Örülök, hogy a császár ilyen követet rendelt Budára, akire büszke
lehetek itt még a gőgös magyar urak között is.
– Lásd, Mária, én az érseket nem annyira testi ügyességéért tisztelem, –
mert ez feltalálható Brandenburgiban is, hanem azért becsülöm nagyra,
mert nagymestere ő a tudományoknak, – mondá most Lajos olyan őszinte
hangon, amilyent Mária az eddigi kihallgatások alkalmával még nem
hallott tőle. – Bár tudom, hogy más a hirem, mert az emberre inkább
szeretnek rosszat, mint jót mondani: én a tudományokat becsülöm a
legtöbbre a világon. Ha nem kellene szegénységgel küzdenem, ha nem
kellene örökösen hitelezőimre gondolni és ha olyan békét tudnék kötni a
török szultánnal, hogy az nem fenyegetné állandóan országomat: – én
Budán megint ugy rendezném be a palotát, mint az Corvin Mátyás idejében
volt. Tudósokkal és költőkkel venném magam körül… A szellem kincsében
gyönyörködnék, ha módon volna hozzá, – ördög vigye a vadászatokat. Az
érsek akkor is első helyen volna a budai palotában, ha humanista tudósok
mérnék ott össze csillogó fegyvereiket, mert az érsek tökéletes
udvaronc, amilyen csak a gazdag királyi udvarokban található.
– Ne busulj, felség, nem sokára mi is gazdagok leszünk, – felelt Mária,
amint elmerengve és uj érzésekkel szivében hallgatta a bensőjét
feltárogató király vallomásait.
A király nem felelt Mária szavaira, kezdte megszokni, hogy ettől a nőtől
mindig csak biztatásban, reménykeltésben legyen része. Folytatta őszinte
vallomásait, mert itt a dunaparti országuton, amelyet még az
Anjou-királyok épittettek, nem kellett tartani attól, hogy valaki is
kihallgatná beszédét:
– Tudod-e, Mária, mit szeretek legjobban cselekedni? A Corvinákat
forgatni a könyvtárteremben, amikor a türelmetlen magyar urak a
kihallgatási teremben a kardjuk tokjával verdesik a pádimentomot. Én nem
tudom az ő törvényeiket, mert azt másképpen magyarázta Werbőczy is, meg
a primás is, amikor engem a törvényekre tanitottak. Mindegyiknek a
kezében volt valami ócska kutyabőr, amelyről állitásaik megerősitésére
felolvastak régi királyi leveleket. Néha azon vettem magamat észre, hogy
nem is én uralkodom Magyarországon, hanem Könyves Kálmán, vagy pedig
talán éppen Bakócz uram, aki legjobban ismerte a régi királyok leveleit.
El is neveztek a hátam mögött „árnyékkirálynak“, – de én azzal nem sokat
törődtem, ha elővehettem Corvináimat.
– Hallottam ilyesmit, – felelt Mária, megveregetve lova nyakát. – A
magyarok módfelett fel voltak mindig bőszülve, amikor rákosi
országgyüléseiken hiába hoztak mindenféle törvényeket, amelyekkel a
király nem törődött. Ugy veszem észre, hogy ebben az országban sok a
kiskirály… Ámde mindenféle törvényeik közül engem mégis csak az a
törvény érdekel leginkább, amely arról szól, hogy az országgyülés
bizottságot küldött ki, amely ezentul majd ellenőrzi a király
háztartását, hogy vajjon nem folyik-e ott felesleges pazarlás? Megnézi a
bizottság, hogy mennyi sáfrányt teszek a levesbe, hány pogácsát sütök,
vagy hány inget varratok magamnak… Itt meggyülik a magyarok baja velem,
mert én a háztartásomba belenézni nem engedek. Unus rex, unus princeps.
– De néha még a tanácskozásban is felkelek a trónusomból, hogy elmenjek
kedvenc könyveimhez, – folytatta a király, akit bizonyos időben ugy
megleptek a gondolatok, hogy végtelenül szórakozott lett, még Mária
szavaira sem tudott ügyelni. – Otthagyom az emberölőket, a részegeseket,
a királysértőket, mert hiszen valamennyien azok a nádortól kezdve az
utolsó csizmahuzóig. Nem hiába szokta volt mondogatni Burgio uram, a
pápai nuncius, hogy Magyarországon nincsen olyan három ember, aki
rászánná magát arra az áldozatra, hogy az országot három forinton
megmentse. Ezért aztán ott szoktam őket hagyni, mikor azon tanakodnak,
hogy milyen törvényeket hozzanak királyuk ellen.
– Ennek megint csak a szegénységünk az oka, – felelt Mária, hogy a
király gondolatait végre odaterelje, ahová szerette volna: a
pénz-szerzés módozataihoz.
De a király, ha belejött a magyarokról való panaszkodásba, nem engedett:
– Tegnap is milyen uj dologgal leptek meg a magyar tanácsurak. Maguk
között elhatározták, hogy a király ujjáról le kell huzni a pecsétgyürüt,
hogy többé adósleveleket ki ne adhasson. Salamon Imrét pedig, aki még
talán az egyetlen ember az országban, aki a királynak kölcsönöket
szokott adogatni: el kell távolitani az udvarból, sőt példásan
megbüntetni, mert a királynak olykor segitségére volt.
– Majd elbánik velük az én innsbrucki kereskedőm, akinek már irtam, hogy
jönne Budára a pénzügyeim rendbehozatalára, – kiáltott fel Mária.
– Azzal az innsbrucki kereskedővel megint csak felingereljük a
magyarokat magunk ellen, mert a legközelebbi rákosi országgyülésen éppen
azt akarják törvénybe foglalni, hogy minden idegent el kell távolitani a
királyi udvarból, – mondá panaszosan Lajos. – Törvényt hoznak arra, hogy
a kincstáros, a főudvarmester, a pecsétőr, de még a fővadászmester se
lehessen más, mint magyar. A várakat, földbirtokokat meg pláne el kell
venni az idegenektől, még ha fegyverrel is… Ez az utóbbi törvény éppen a
jó Brandenburgi őrgróf ellen készül, aki a minap szerezte meg Medved
várát a hozzátartozó jószágokkal.
– És felség aláirja azt a törvényt, amelyet éppen leghivebb embere ellen
hoznak? – kérdezte Mária és hirtelen s hosszadalmasan a királyra nézett.
– Mit tehetnék egyebet? – felelt vállát vonogatva Lajos király. – A
magyarok szilaj, fékezhetetlen emberek, akik képesek dühükben mindenre,
az emberölés egyáltalában nem sokat számit náluk. Ugyis mindig egyre
fenyegetnek, hogy ugy járok majd, mint a dán király, akit, tudvalevőleg,
elkergettek. Azt fogom tenni a törvényekkel, amit ők tesznek. Meg fogom
találni a módját, hogy kijátszam őket.
Mária elgondolkozva lovagolt a király mellett. Jó darab ideig
hallgatott, amig válaszolt, mintha jól meggondolta volna minden szavát:
– Őszintén megmondom, hogy engem azok a törvények nem nagyon érdekelnek,
amelyeket a magyar urak hoznak. Az én törvényeimet a mindnyájunkban
lakozó Istenség szabja meg. Nem hiába voltak humanisták a mestereim,
megtanitottak gondolkozni. Engem a törvények csak a pénzszerzés
szempontjából érdekelnek. Ennél a pontnál nem akarok összeütközni a
törvényekkel. Tehát a Brandenburgitól el akarják venni Medved várát?
– Nem csak Medvedet, hanem Varasdot, Rokonokat és Lukavecet is a
hozzájuk tartozó népekkel, – felelte a király. – A jó Brandenburgi már
tudja is, hogy a horvát jószágoktól meg kell válnia, ha nem adja el
idejében: elveszik tőle erőszakkal. Ezért vevőt keres…
– És ki volna a vevő? – kérdezte hirtelen Mária.
– Az, akinek egyedül van pénze ebben az országban. A rabló Zápolya.
Mária negédesen hintázta magát a nyeregben:
– Bevallom, ilyen nagyurral nem konkurrálhatok, holott éppen arra
gondoltam, hogy az őrgróf jószágait megveszem én magamnak. Tőlem,
remélem, nem veszik el a lovagias magyar urak.
Lajos király nagyot nézett:
– Milyen pénzből vennéd te meg a nagyértékü birtokokat?
A királyné elnevette magát, amint az oldalán függő vadásztáskára ütött a
tenyerével:
– Van nekem pénzem, nem hiába töltöm az időmet Magyarországon. Levél
várt rám Selmecről, amelyben jelentik, hogy az ottani bányáim, amelyeket
még boldogult apósom ajándékozott nekem: igen jól jövedelmeznek. Erre a
jövedelemre csak kaphatok tán kölcsönt bármelyik budai zsidótól. Én már
kiszámitottam magamban, hogy 40.000 arany évi jövedelmem van. Kár volna
ezt az egész jövedelmet a budai mihasznákba önteni. Lehet azon hasznos
dolgokat is vásárolni.
Lajos felkacagott:
– Még megérem, hogy te fogsz nekem kölcsönpénzt adogatni!
– Miért ne? – felelt Mária csodálkozó hangon. – A jóbarátok között ez
kötelező. Különösen, ha tervem sikerül.
Lajos a nagy érdeklődésben megállitotta hátaslovát és egészen Mária felé
fordult:
– Halljuk hát tervedet, Magyarország jövendőbeli királynéja.
– Többféle tervem is van arra nézve, hogy ebből a pénzügyi
nyomoruságból, ebből az utálatos, megalázó szegénységből megszabaditsam
mindkettőnket. Először is birtokokat, várakat, jószágokat fogok
vásárolni, mindent megveszek, ami eladó ebben az országban.
– De hol veszed a pénzt a vásárhoz? – nevetett megint Lajos király, aki
nem tudta még akkor megérteni, hogyan lehet pénz nélkül is vásárolni.
– Éppen ez a kérdés az, amihez a felség segitségére van szükségem.
Tudnod kell, felség, hogy a magyar forint most jobb a rajnai forintnál.
25.000 magyar forintért bármikor könnyü szerrel kaphatunk 31.250 rajnai
forintot, 2000 magyar forintért pedig kaphatunk 1000 morva schokot,
amely most Európában a legjobb pénz. Magyar forintot kell tehát
szereznünk, hogy rajnai forintot és morva schokot szerezhessünk. Erre
nem fogunk ráfizetni.
Lajos király álmélkodva hallgatta Mária nyugodt, higgadtan elmondott
szavait, mintha valami csodát látna a visegrádi Dunaparton. Hiszen
beszélgetett ő már azelőtt is pénzről és még többet hallott róla, amikor
atyja, a csavaros észjárásu Ulászló lábainál üldögélt, amig az
mindenféle furfangokkal pénzt hámozott ki a palotába rendelt zsidókból.
Atyja módszerét követte Lajos is, bár korántsem volt olyan találékony a
zálogbaadásnál, mint Ulászló. Ulászló fantasztikus dolgokat is el tudott
zálogositani, talán még a lelkiüdvösségét is felkinálta egyszer-másszor
a budai zsidóknak, mig Lajos a meglévő dolgokon, az adókon, a dézsmákon,
a királyi jövedelmeken kivül mást nem tudott zálogbavetni, ha pénzmagra
volt szüksége. Honnan tudta volna ő azt, hogy a magyar forint jobb, mint
a rajnai forint. Mindegy volt neki, hogy a zsidók milyen pénzben
fizették ki a kölcsönt: csak pénzt lásson.
Mária megismételte szavait:
– Magyar forintot kell tehát veretnünk.
– Vernek eleget Körmöcbányán.
– Csakhogy az nem a miénk, abból mi nem látunk egyetlenegyet sem.
Felséged csak kölcsönbe adja a képét a pénzekre. Olyan magyar forintot
kell szereznünk, amilyent mi magunk verünk.
A király meghökkent:
– Pénzt akarsz veretni, Mária? Hiszen ehhez nincs jogunk!
De Mária nem hagyta magát megzavartatni a király közbeszólásával.
– Megnéztem tegnap azt a házat ott Budán, a Keresztelő Szent
János-utcában, amelyet ugyancsak apósom jóságából birok. Jól megépitett,
falakkal körülvett, nagyudvaros ház az, ahol ugy lehetne felállitani a
pénzverő mühelyt, hogy még a szomszédok se vennék észre.
Lajos megint legyintett:
– Vajjon miből akarsz pénzt veretni, Mária? Ha csak a trónusomból nem,
mert a palota egyéb kincsei már régen zálogba vannak téve.
– Hát gondolkoztam én ezen is, mert olyan természetü vagyok, hogy ha
valamit a fejembe veszek, abból egykönnyen nem engedek. Szeretek végére
járni minden dolognak. Makacs Máriának hivtak a brüggei Herceglakban. Ez
a nándorfejérvári veszedelem éppen kapóra jönne nekünk, ha azt jól ki
tudnánk használni. Nándornál valóban ott áll a török, ezt már tudja
mindenki, még a római pápa Őszentsége is. De ugy-e bár, idáig sehonnan
se küldtek pénzt, egy fityinget sem, hogy segitségünkre legyenek a
törökök visszaverésében. Legfeljebb tanácsokat küldenek jobbról is,
balról is, – tanácsot pedig nem kell adni, tudom én a dolgomat Zsigmond
nagybátyád nélkül is, felséges uram.
– A nagybátyámat ne bántsd, Mária, – szólt most elkomolyodva Lajos. – Ő
jóember, csak hát éppen ugy meg van kötve a keze a maga országában, mint
az enyém. Valamelyik lengyel nemesnek széles jókedvében eszébe jut
elrikkantani magát, hogy: Nyepoz volim! Mire aztán sutba kell dobni a
legjobb törvényeket, amelyeket Zsigmond nagybátyám kigondolt.
– Hát a magyar nemes urak vajjon nem ugyanezt cselekszik? – szisszent
fel Mária. – Tudom én, hogy őkelmék azért jönnek fegyveres hadakkal a
Rákosra, hogy ha másképpen nem megy: az erősebb joga révén érvényesitsék
az akaratukat. De hát minden fegyvernél erősebb fegyver a pénz, amelynek
láttára majd a nyakas magyar urak is beadják a derekukat.
– Amint Szerencsés Imre mondja: pénz beszél, kutya ugat, – mondá most
Lajos király, aki élete végeig nagyon szerette ezt a mondást. – De hát
mondd már, miből akarsz a Keresztelő Szent János-utcában pénzt veretni,
Mária?
– Megérkezésem után, természetesen, bejártam a budai templomokat, mert
hiszen egy magyar királynénak illik ismerni azokat a templomokat
jóelőre, ahová majd népéért imádkozni jár, – felelt elkomolyodva Mária,
aki általában igen komoly volt az egész beszélgetés alatt, a királynak
egyetlen megjegyzésére sem mosolyodott el. – Templom-látogatásaimban
feltünt, hogy mennyi mindenféle kinccsel vannak felruházva ezek a
templomok. Arany és ezüst mindenütt, amerre a szem néz. Kelyhek,
keresztek, keresztelő-medencék vert ezüstből, aranyból. Régi
pásztorbotok gyüjteményben, amelyeknek a végük szinaranyból van.
Misemondóruhák ékkövekkel diszitve…
– Hja, a mi papjaink nagyon gazdagok, – mondá Lajos király nem minden
büszkeség nélkül.
– És ott hever mindez a temérdek egyházi kincs a maga tétlenségében,
holt mozdulatlanságában, amikor veszélyben van Nándorfejérvár! Az én
katolikusságom ellen nem lehet kifogása Őszentségének, mert gyermekkorom
óta megtartok minden bőjtnapot és bucsunapot, de még a legmélyebb
vallási áhitat közepette is megfordult fejemben az a gondolat, hogy
minek a papoknak ez a teméntelen kincs, amikor ugy sem tesznek vele
egyebet, mint jól elzárt szekrényekben tartják? Nem adhatnák azt
kölcsönbe a királynak?…
Lajos ijedten, tiltakozva, szinte megborzadva emelte fel a kezét:
– Az egyház pénzéhez nem szabad nyulni, mert átkot vonhatunk a fejünkre,
ami már nem ismeretlen a magyar királyok előtt.
Igy szólt a király és sarkantyuba kapta lovát, mintha erről a témáról
többé nem is akarna beszélni. Mária alig észrevehetőleg az ajkába
harapott és követte a királyt, aki valamely különös dologra lett
figyelmes.
Az erdőből ugyanis emberi kiáltozás hallatszott, még pedig oly
félelmetes erővel, kétségbeeséssel, amilyenre csak ritkán képes emberi
hang. Lajos király bátor ember volt, nem ijedt meg a kisérteties
üvöltéstől, hanem behatolt az erdőbe, ahol a szörnyü rémet kereste.
Mária mindenütt nyomában.
Rövid keresgélés után egy fára kötözött emberi alakra találtak, aki teli
tüdőből orditott, amire volt jó oka is.
Emberünk ugyanis a lábainál fogva volt felakasztva egy kinyuló faágra és
a feje éppen egy hangyabolyhoz ért, amelyből a harcias vörös hangyák
annál bőségesebben rohantak elő, minél jobban kapálózott emberünk. A
hangyák már ellepték az ember fejét és testét… A királyné irtózva nézte
a látványt, de nem igy Lajos. Pillanat alatt leugrott lováról és
tornászi ügyességgel felkuszott a faderékon addig az ágig, amelyhez az
ember lábai szijazva voltak. Az éles vadászkés hamarosan végzett a
szijakkal és a felkötött ember a földrezuhant. A király lecsuszott a
fáról, felült lovára és megvárta, mig az ember megtisztálkodik a
hangyáktól.
– Ki kötött a fára? – kérdezte a király.
Az ember vakarózott:
– Felséged vadászai.
– Miért kötöttek fel?
– Egy kis szarvasünő miatt!
– Ha tudtam volna, nem váglak le a fáról, – felelt egykedvüen a király.
– Pusztulj a szemem elől.
Az ember az erdő sürüje felé hátrált nagy nyomorékságában, mert most már
az is látszott rajta, hogy a fárakötés előtt jól megütlegelték vala a
vadászok.
A királyné egy tallért vetett az ember után, aztán lova fejét a királyé
után forditotta. Megint a dunaparti-uton voltak, amikor azt kérdezi a
király:
– Mondd, Mária, mért adtál pénzt ennek a vadorzónak?
– Gyakran szándékozom az erdőségben vadászni. Ki tudja, mikor lehet rá
szükségem.
A király nem felelt, csak elgondolkozott Mária különösségén. Ő már adott
nagy ajándékokat a hiveinek, de az ellenségeinek még soha. A vadorzó
pedig, miután az ő vadját pusztitotta: mi lehetett volna más, mint
ellensége?
Mária pedig halk, oktatós hangon beszélt, a király mellett lovagolva:
– Az én véleményem szerint minden embert meg lehet pénzzel venni. Legyen
az nyomorult vadorzó, vagy pedig zászlós ur. A különbség csak annyi,
hogy egyiknek-másiknak nagyobb az ára. Adnál bőséges pénzt a nándori
végvárnál a török előtt legyávult katonáknak, majd meglátnád, milyen
hősiesen harcolnának.
– A nyomorultak! – felelt Lajos király a fogát szíva. – Hát az nem elég
korbács a hátukba a bátorság megtalálására, hogy a török rabszijra kötve
hurcolja el őket, ha a csata után életben maradnak? Még pénz is kellene
nekik?
– Pénzzel a halál is olcsóbb, – folytatta Mária. – A katona szivesen
meghal, de tudni akarja, hogy miért. Én hallottam arról a
Nándorfejérvárról. Azt mondták nekem, hogy az maga a pokol, ahonnan
ritkán jön valaki vissza elevenen. Tudják ezt maguk a kapitányok,
vitézek mind, hogy Nándorfejérvár az utolsó stáció az életükben. Innen
nem lehet csak a másvilágra menni. Hát most, könnyen elképzelhető, hogy
milyen kedvvel mennek azok az emberek a másvilágra, akik még a
zsoldjukat sem kapták meg!
– A kutyák! – felelt megint a király. – Mióta az eszemet tudom, mindig
ők nyuznak, ők követelőznek, ők fenyegetőznek. Miattuk kellett
Zsigmondtól csaknem térdenállva pénzt kéregetni, hogy befogják a
szájukat. És most, amikor annyi idő után: egy kis harcra kerül a sor,
feledve a mult és a sok áldozat. Megint csak ugy ostromolnak pénzért,
mintha sohasem kaptak volna.
– A pénz elfogy, a barátság elmulik, azért kell mindig friss pénz, hogy
az embernek friss barátai legyenek, – mondá Mária.
A Dunapart mentén immár feltünik a vizivár hasas alakja, ahol a vadászat
végeztével az urakkal a találkozás meg volt beszélve.