Van ott egy torony, ahonnan olyan messzire elláthatni a hegyek közé,
hogy az embernek kedve volna elrepülni a toronyból. Elviszlek
Csepel-szigetére, ahol megmutatom neked a sólymaimat. Nincsen olyan
sólymásza még a lengyel királynak sem, mint az én Krispérem. Csak a
kezét emeli fel és a sólyom a legmagasabb felhőből is a vállára száll.
Itt vannak madarászaim, akik ugyancsak mind derék legények, seregéllyel,
harissal, fogollyal, fürjjel, vadtyukkal, fajddal, fácánnal ők látják el
a királyi konyhát. Most, amint muladozóban van a nyár és a főur és
paraszt behordta a maga termését a földekről: munkába állanak
madarászaim a kihizott szárnyasokra. Nagy hálókat feszitenek ki és
kerepelővel felriasztják a mezők, erdők madarait, amelyek megakadnak a
hálóban. Majd meglátod, Mária, milyen helyes dolog a madarászat.
– A kedvedért madarászni is megtanulok, holott idáig nagyatyám
asztalánál nem láttam másképpen a madárpecsenyét, mint aranyozott
lábakkal…
– Ó, nálunk nem kell külön bearanyozni a madarak lábait, – dicsekedett
Lajos király. – Különösen azokét a madarakét nem, amelyeket az erdélyi
vajda szokott hébekorban küldeni az Aranyos folyó mellől.
– Az erdélyi vajda? Szapolyai? – kérdezte hirtelen Mária. – Ő szokott
neked, felség, ajándékot küldeni, habár egyébként az életedre tör?
Lajos elkomorodott és sóhajtott:
– Tudom, hogy utjában vagyok. Azért jöttem erre a világra, hogy ő ne
lehessen magyar király. Isten akarta igy, hogy Jankónak félre kellett
állni. A Jagellók cimerében van egy karmait nyitó oroszlán, egy arany
vadkacsa, két csillag a félholddal és sárkány. Ezek még nem éltek
annyit, hogy Zápolya a maga cimerével felcserélhesse őket. Ámde ne
beszéljünk szomoru dolgokról, ostáblázzunk, Mária. Ott van a
játékszekrény az asztalkán.
Mária felugrott a trón lépcsőjéről, olyan igyekezettel, mintha jóvátenni
akarná azon hibáját, hogy a királynak rosszkedvet szerzett.
Az ostáblaszekrényke arannyal kivert ébenfából készült és öt szines
mellkép volt rajta, amely mind Lajos királyt ábrázolta: különböző
korban. A gyermekkorától kezdve mostani koráig. Alant, a középső kép
alatt az aranygyapjas-rend jelvénye függött.
– Tudod-e, ki küldte nekem ezt a játékot? Senki más, mint nagyrabecsült
rokonom, Ferenc, a francia király. Igaz, hogy most jobban tenné, ha
pénzt és sereget küldene Nándorfehérvár védelmére.
– Mi történt a nándorfehérvári követekkel? – kérdezte látszólagos
szórakozottsággal Mária, miközben az ostábla köveit kirakta a trón
lépcsőjére.
– Mit tehettem velük? Aranyat, katonát, igéretet nem küldhettem velük
Tomorinak, hát bezárattam őket. A börtönben legalább hallgatnak, nem
zavarják ostoba, otromba panaszaikkal udvarom népét. Az ilyen messziről
jött emberek szeretnek nagyokat mondani, hogy megérdemeljék a
vendéglátást. Nem ez a te véleményed is Mária?
Most volt az első eset, hogy Lajos király Mária véleményét nyiltan
kérdezte. Mária tehát ügyelt szavaira… Nő volt és egy esztendővel
idősebb Lajosnál…
– Felség, a követek jóhelyen vannak a börtönben, de a
nándorfejérváriakon segiteni kell. Pénzt fogunk veretni, felség, hogy
pénzt küldhessünk Tomorinak sereg helyett.
A király az ostábla köveit rakosgatta:
– Ó, Mária, te nem tudod, hogy mit jelent Magyarországon a pénz! Egy
gazdag országból jöttél ide, ahol a császárnak van legtöbb pénze, de itt
viszont a király lát legkevesebbet azokból az aranytallérokból és
ezüstgarasokból, amelyek az ő arcképével vannak diszitve. Van nekem
olyan aranyom is, amelyen lóháton ülök, de ebből aztán igazán nem láttam
még mutatóban sem. Az ezüstgarasok vetődnek ide, hogy darabig
csörgedezzenek, amig valaki el nem viszi őket.
Mária elhatározottan felelt:
– Majd uj pénzt fogunk veretni, amelyre mindketten ráüttetjük az
arcképünket, mint az apám és anyám tették Németalföldön. Ha elfogyott az
apám pénze, az anyámnak mindig maradt az ő tallérjaiból. Meglátod,
felség, a királynénak mindig lesz a maga pénzéből.
A király mosolyogva hallgatta Mária ábrándjait, jobban ismeré az életet
már ebben a korában is, mintsem hiu reményekben bizakodott volna.
– Van egy lótenyésztőtelepem Féltoronyban, ahol az udvar lovait nevelik,
majd zálogba teszem ezt, hogy pénzhez jussak.
– Csak a lovakat ne, felség. Inkább majd körülnézek, hogy mi
nélkülözhető a kelengyémből, – kiáltott fel őszinte ijedelemmel Mária. –
Ló nélkül én nem tudnék meglenni, mert az egészségem megkivánja, hogy
mindennap lovagoljak. Csak akkor érzem az életem pezsgését, a lelkem
bátorságát, a szivem elszántságát, amikor lovam a széllel versenyt fut
és ereimben lobogni kezd a vér, mintha az égbe repülnék. Nem, felség, a
lovakat nem adjuk zálogba sem a zsidóknak, sem a pannonhalmi főapátnak.
– Hát valóban szeretsz lovagolni? – örvendezett a király, mintha valami
nagyon kedves meglepetést hallott volna.
– Inkább a kelengyémet teszem zálogba, mint a lovakat, – felelt Mária. –
Igaz, hogy a kelengyémre itt nagy szükség van, mert nagyon sok mindent
kell pótolni Anna királyné halála óta, ami boldogult anyósom életében
bizonyosan meg volt. Igy nagy hiányosságot veszek észre az
asztalnemüekben, különösen az asztal ezüst felszerelésében. De nem baj,
majd mindent kipótolok, hisz hoztam magammal bőven mindenből.
Az ostáblajátéknak vége lőn, megint csak Lajos nyert, mint hajdanában a
bécsi udvarnál, amikor Miksa császárral és Zsigmond lengyel királlyal az
eljegyzése napján ostáblázott. Igen ügyes volt ebben a játékban, hála
velencei nevelőinek, akik korán megtanitották a játék furfangjaira.
A köveket beleseperte a szekrénykébe és hosszadalmasan nézett a lábai
előtt ülő Máriára:
– Tehát, te valóban azért jöttél ide, hogy velem a gondokat megosszad?
Te akarsz pénzt szerezni a királynak?
– Még pedig nem olyan kamatra, mint Fugger, vagy Fortunátus, ha jól
hallottam a helybeli uzsorások neveit.
– Ó, te máris mindent tudsz… Mária, a kihallgatásnak mára vége van.
Holnap ismét elvárlak ebben az órában, amikor alkonyodik és már békében
hagynak urak, papok és zsidók.
Mária megint csak csodálkozva emelte a két szemét Lajos királyra. Hát ez
igy lesz most már mindig, hogy a király akkor szünteti meg a vele való
beszélgetést, amikor akarja? Őt, Miksa császár unokáját: akkor lehet
kiküldeni a trónteremből, amikor a királynak szeszélye ezt igy akarja?
Ámde nem hiában részesült humanisták és apácák nevelésében, hogy meg ne
tudott volna alkudni a sors változataival. Majd elhivatja magához Logus
Tamást, a humanistát, akitől megtudja, miért akar Lajos király a nap
bizonyos órájában magára maradni.
Azt pedig Logus Tamáson kivül is bárkitől megtudhatta volna az udvarnál.
A király alkonyattal szokta venni ama langyos fürdőit, amelyekhez a
vizet a budai forrásokból szállitották fel a hordós kocsik. A király
minden alkonnyal ezeknek a kocsiknak zörgésére figyelt a várudvaron és
még a hatalmas Velence követének is abba kellett hagyni a mondókáját,
amikor a király fürdéshez készülődött. Honnan örökölte Lajos király ezt
a fürdési szenvedélyét? Atyja, Ulászló még arcára is ritkán vett vizet,
mert nem szerette a felesleges testimozgásokat. Lajos fürdőmestere
ugyancsak Brandenburgi volt, aki idős lovag létére igen jól kitanulta az
élet örömeit.
– De nem elég magában a fürdés, hogy testünket felüditsük, – mondogatta
a Brandenburgi – hanem fürdésközben enni is kell, hogy a forrásvizek
által kiszivott erőket helyrepótolhassuk.
Ugyanezért, amikor Lajos király elindult ama biborszinü márványból épült
kád felé, amely még Mátyás király idejében került a budai palotába: a
konyhában is megszólalt a harang, amely a konyhamestert figyelmeztette,
hogy a király szokásos étkezési ideje elkövetkezett. A konyhamester
kardosan és ércből font kanálnyéllel megjelent a király fürdőszobájában:
– Felség, felolvasom mai étkezésünk rendjét, hogy az ezután következőket
megállapithassuk, – kezdte a konyhamester azzal a szapora beszéddel,
amellyel a világ fennállása óta a szakácsok beszélnek. – Első reggelije
volt felségednek: töltött vadkanfő, amelyet angliai módszer szerint
készitettünk, a Kendali grófok szakácsának irásban megküldött receptje
szerint. Észrevételem szerint, felséged, már unja a töltött vadkanfőt és
ezután más reggelivel szolgálok.
– Meglátom, meddig terjednek képességeid, – felelt Lajos király a
fürdőmedencéből.
– Második reggelije volt, felségednek, az az ökörcimer, amelyet
mindennap elhoznak a budai mészárosok, amely ökörcimerből, miután azt
kellően megfőztük: felséged sajátkezüleg szokott vágni magának és
asztaltársainak.
– Ezt nem fogom ezentul sem elmulasztani, mert ennek az ételnek a
tápláló hatásáról megvagyok győződve.
– Ebédje, felségednek, ama harcsa volt, amelyet óbudai halászaink
mérföldnyire huzódó hajsza után csak ugy tudtak kihuzni hálójukkal a
Dunából, hogy egy bátor halász versenyt uszott a harcsával és
fakalapáccsal addig verte a fejét, amig a hal megadta magát sorsának.
– A hal kövérebb is lehetett volna, – felelt a király.
– Pedig a legfelségesebb V. Károly római császár főszakácsmesterének a
receptje szerint készitettük, finom süteménymorzsával és tiszta vajjal
kirántva, a rántásba csak éppen annyi zöldséget tördelve, hogy valami
mezei illata legyen a halnak ama partokról, amelyek mellett életében
eluszott. Burgio, pápai nuncius ur, aki ebédután aludni szokott:
tudomásom szerint igen könnyü álmot szerzett ettől a haltól. Massaro ur,
a velencei követ, akinek legbensőbb inasát ugyancsak van szerencsém
ismerhetni: nagyon meg volt elégedve a harcsával. Szerémi uram, az
udvari káplán sem panaszkodott az ebédre, pedig éppen elég mondanivalója
van máskor arról a szegénységről, amelyben itt élünk. Csak éppen
Brandenburgi őrgróf nem volt megelégedve, mert azt mondá, hogy
ugyanekkor Thurzó uram budai palotájában is megsütöttek egy harcsát,
amely egy mázsát nyomott.
– Brandenburginak van igaza. A kincstárnok eltehette volna máskorra is
az ő mázsás harcsáját. Képzelem, most mind erről beszélgetnek a Budán
időző külföldi követek és már irják is javában leveleiket. Mondd,
Bosnyák Mátyás, derék főszakácsom, ki adott neked pénzt a mai udvari
koszt ellátásához?
– Tegnap is, ma is a királyné őfelsége! – felelé a konyhamester.
Lajos király elgondolkozva ült a vizben. Gondolatai oly változékonyak
voltak, hogy azokat még legbizalmasabb embere, Bosnyák Mátyás
konyhamester előtt sem merte elárulni. Hál’ Istennek, nem Mátétól, a
pannonhalmi főapáttól, sem Széchy Károlytól nem kellett az ebédrevalót
megszerezni.
Bosnyák Mátyás igy folytatta:
– Most pedig, miután felséged esteli étkezésének ideje elkövetkezett:
gondoltam nyirfajdokra és fürjekre, amelyeket Burgundia királyának
előirása szerint vörösborban fagyasztottam meg, miután elég jegünk
maradt a vermekben. Olasz gesztenyével töltöttem őket, mert talán ez a
legfontosabb.
– Ezeket a madarakat hol szerezted?
– Nagy dinom-dánom volt tegnap a pécsi püspöknél, ott kértem kölcsön a
palotai szakácstól a feleslegből.
– Hát hozzad a fagyasztott fürjeket, mert valóban szükségét érzem annak,
hogy magamat valamivel felüditsem.
A konyhamester bizalmasan mosolygott, mint aki belát a királyok
gyomrába, mint akár másokéba.
– Volna még egy örvendetes hirem felséged számára. Itt van Csepelről a
sólyommester és jelenti, hogy az a jó sólyom, amely felségednek kedvence
volt: megkerült. A Mátrában fogták el.
– Adjatok neki hatvan aranyat! – kiáltott fel élénken Lajos király. – És
hozd a fajdokat, amelyeket most már magunk vadászunk, miután jó sólymom
megkerült.
… A király sokáig időzött ezután a langyos fürdőben, amig ama burgundiai
módra készült pecsenyéket elfogyasztotta, amelyekkel meghitt
konyhamestere kedveskedett.
*
Mária másnap a szokott időben ismét megjelent a trónteremben, – megint
csak Mátyás király tróntermében, mert Lajos királynak jóformán egész
napját a trónuson kellett töltenie. Külföldi követek, magyar főpapok és
magyar urak zaklatták… A király fáradtan mosolygott Máriára, amikor az a
trón lépcsőjén szokásos helyét elfoglalta:
– Rólad volt szó egész nap, Mária. A veled való egybekelésemet beszéltük
meg.
Mária megint csak váratlanul felemelte a tekintetét:
– Hát nem elintézte azt már Miksa császár?…
– Leghatalmasabb pártfogóm, I. Miksa császár már nincs az élők sorában.
Márványba vésetten térdepel immár az idők végtelenjéig az innsbrucki
vártemplom bolthajtásai alatt, – felelt Lajos lemondó hangon.
– De él a testvérem, V. Károly, a római császár, aki tiszteletben tartja
nagyapja szerződéseit, – szólt most erőteljesen Mária.
Lajos király erre a hangra felemelkedett trónusáról. Lelépett a lépcsőn
és két kezét áldólag és bocsánatkérően Mária barna fejére helyezte:
– Ó, Mária, hát nem hiszed, hogy az lesz életem legboldogabb napja,
amikor feleségemmé tehetlek? Még mindig kételkedsz szivemnek
érzelmeiben, amelyek együtt születtek zsenge ifjukorommal, amikor
eszmélni kezdtem? A királyoknak éppen ugy vannak csillagaik, mint a
hajósoknak. Gyermekkorom óta a te csillagod vigyázott reám, miután se
anyám, se apám nem volt.
– Árva király! – sóhajtotta Mária és megcsókolta Lajos király kezét. –
Én is árva vagyok. Se apám, se anyám, – most már nagyapám sincs – csak
testvéreim vannak, akiknek legkisebb gondjuk én vagyok. Mit törődik
velem Eleonóra, a boldog portugál királyné, vagy a még boldogabb
Izabella, a dán királyné? Mi egymásra vagyunk utalva és egymásra
hagyatva: Ludovicus, ezért kell összetartanunk.
Mária ekkor először hagyta el a felség cimzést és a királyt Ludovicusnak
nevezte. A király borusan bólintott Mária felé, – nem szerette, ha
elszomorodnak azok, akik vele beszélgetnek, elég szomoru volt ő magának.
– Tehát miért volt szó éppen én rólam, akit alig ismernek a magyar urak?
Lajos még mindig bólintgatott:
– A házasságunkról beszéltünk, amely házasság csak akkor jöhet létre, ha
előbb téged megkoronáznak, valamint engem nagykorusitanak. Burgio, a
pápai követ, valamint Massaro, a velencei követ mindenben pártolják
ügyünket, de a magyar urak közül néhányan, akik Szapolyaival fujnak egy
követ, már megint csapdosni kezdték a kardjuk tokjával a pádimentumot.
Az egyik még azt is merészelte mondani, hogy minek a királynak feleség,
mikor még a szakálla sem nőtt ki. Pedig, ugy-e, Mária, van már nekem
olyan szakállam, amelyre megházasodhatok.
Mária a két tenyerébe hajtotta gyönyörü homlokát, amig a király a
trónuson beszélt. Élesen gondolkozott valamin és nem felelt mindjárt
Lajos szavára.
– Mária, te is azt hiszed talán, hogy korai még nékem a házasság?
Mária összerázkódott:
– Felség, én azért jöttem Budára, hogy minden poklokon keresztül a
felesége legyek, hogy megmenthessem a magyar koronát, amely után kapzsi
kezek nyulnak ki itt az országban. Látom én már jól, hogy itt mindenki
király akar lenni, akinek sikerült a rablás. Pénzt kell szereznünk, mert
addig nem tisztelnek a magyar urak. Amikor pénzünk lesz: ugy táncolnak,
ahogyan mi fütyülünk.
– Egész nap ezen töröm a fejemet én is, – felelt borongósan Lajos. –
Amikor a követekkel beszélek és ravasz nyájaskodásaikra még ravaszabb
nyájaskodásokkal felelek, mert jól tudom, hogy minden szavamat a kalapja
bélésébe irja titkos jelekkel különösen a velencei: akkor is azon
gondolkozom, hogy mennyivel is tartozom a budai kereskedőknek, akik már
nem akarnak többé hitelezni. Mialatt ma, Dubravszky János, az olmützi
püspök beszélt cseh hireket: hallom, hogy egy budai kereskedő, akinek
már régebben tartozunk bélésáruért, nagyban kiabál az ajtó előtt, alig
lehetett őt elküldeni.
– Máskor csak küldd hozzám a türelmetlen hitelezőket, – ajánlkozott
Mária – én tudok a nyelvükön.
– Ó, Mária, attól kiméljen meg a jósors, hogy valaha is meg kellessen
ösmerned a tiszteletlen, közönséges embereket, akik már a királyuknak
sem hisznek, a királyi szóban kételkednek és mindenféle zálogokat
követelnek biztositékul, – kiáltott fel Lajos király. – Miután aranyom
és ezüstöm nincs, amit zálogul odadobhatnék nekik: kénytelen vagyok
azokat az adókat nekik ajándékozni, amelyek a biztosok hanyagsága miatt
nem folytak be a királyi kincstárba. Ők be birják hajtani az ilyen
elmaradt adókat, mert a vérét veszik a parasztnak és városi polgárnak a
dézsmával együtt.
Mária félig felemelkedve hallgatta Lajos szavait, aztán a hüvelykujjával
„fügét“ mutatott:
– Adnék én nekik adókat! – küldd hozzám a hitelezőidet, Ludovicus. Én
majd beszélek velük, hogy hagyják nyugodni régi követeléseiket és ujabb
hitelt nyissanak részedre. Ne hidd, hogy az én eszemen tuljár akár
Fugger, akár Fortunátus, vagy az a budai rőfös, aki lármázni merészkedik
Mátyás király trónterme előtt!
A király bágyadtan mosolygott, mint aki már nem hisz sorsának
megjavulásában.
– Bizonyos, hogy az olmützi püspök, akinek jó fülei vannak, mert hiszen
a legtitkosabb gyónásokat is meghallgatja, még a mai nap folyamán
levelet ir a lengyel királynak a budai kereskedő lármás magaviseletéről.
Mária vállat vont:
– Fizesse ki a lengyel király a budai kereskedőt! Nem törődhetünk minden
csekélységgel, ami körülöttünk történik. Az emberek többsége gonosz,
alattomos, rosszakaratu, aki szivesen kivánja még királyának vesztét is,
ha a maga rongyos életét azzal meghosszabbithatja. Hiveink közül nem
járt nálad senki, Ludovicus?
– Igen, itt volt Burgo, a római császár megbizotta, aki elhozta azt az
udvari szabályzatot, amely szerint a magyar királynak ezentul élnie
kell, ha azt akarja, hogy alattvalói tiszteljék és megbecsüljék, – mondá
most Lajos félig tréfásan, félig gunyosan. – Vajjon honnan tudja a római
császár, hogy Magyarországon miért becsülik meg a királyt?
– A pénzéért! – szólt keserüen Mária.
Lajos a dolmánya zsebébe nyulott és egy összegöngyölitett hártyapapiros
ivet vont elő, amelyet térdén kiteritett. Mária az állát a tenyerébe
hajtotta, amint a trón lépcsőiről a király szavait ügyelte.
– Hát elsősorban azt akarja V. Károly császár, hogy tiltsák el Budán a
vadászebeket attól, hogy ellepjék a király szobáját, ebédlőjét, mert a
kutyák nem valók a palotába.
– A vadászaton kivül magam sem szeretem a kutyákat! – helyeselt bátyja
levelén Mária.
– Másodsorban nem helyesli a római császár, hogy a magyar király
bizalmas udvarnokai, tanácsosai előtt akár mezitelenül is megmutatkozik,
mert bárki szabadon beléphet a termeibe, bárki meghivás nélkül is
letelepedhetik vendégasztalához, ha van bőviben a konyhán…
Látszik, hogy V. Károly nem ismeri Magyarországot, ahol a jóbarátokat
fesztelen érintkezéssel, valamint fehérasztalnál lehet megszerezni.
– No, már az én asztalomnál nem ülhet le más, mint akit meghivok, –
szólt most Mária. – Az embernek meg kell magát becsülni, mert ugyan ki
becsülje meg az embert, ha még saját maga sem?
– Nem ismered még a magyarokat. Halálos, engesztelhetetlen gyülöletek
fakadhatnak abból, hogy a király nem ültet le valakit asztalához, aki
véletlenül éppen ebédidőben jött látogatóba. Vajjon, miért szálljak
szembe a feldühitett vaddisznóval, ha annak pecsenyéjéből még csak meg
se kinálhatok senkit? Vajjon, miért öltözzek fel azért, mert
udvarnokomnak valamely mondanivalója van az időjárásról, vagy pedig
valamely friss tréfáról, amelyet a palotában elkövettek?
– Mit akar még bátyám szabályzatba venni?
Lajos az ujjaival követte a latinnyelvü irat sorait.
– Azt irja, hogy a király a templomban nem imádkozik, hanem
szórakozottan ül helyén és látszólag máshol jár az esze, mint az
ájtatosságon. A királynak jópéldával kell előljárni az áhitatban, neki
kell legjobban verni a mellét alattvalói vétkeiért is, amelyekért Isten
és a világ előtt felelős.
Mária erre nem válaszolt, mert ugyancsak az volt a véleménye, hogy az
imádkozás a sirjuk felé közelgő öregembereknek való, – Szerémi György,
az udvari káplán már harmadik napja hiába invitálta Máriát a
szentmiséhez a budai várkápolnába. „Én akkor megyek templomba először
Magyarországon, amikor királynévá koronáznak“, – üzente Mária a
káplánnak, aki, persze, nyomban jelentést tett erről a pápai nunciusnak.
– Mit kiván még császári bátyám? – kérdezte Mária az iratba pillantva.
– Azt kivánja, hogy mostani udvarnokaimat, akik mit sem értenek a
királyi szertartásokhoz: bocsássam szélnek, majd küld ő Budára a maga
hiveiből, akik a királyt megtanitják uralkodni. A királyné számára pedig
gondoskodik udvarhölgyekről, akik a Dunán már utban is vannak egy
hajórakománnyal.
– Az bizony nagyon jó lesz, mert már végtelenül unatkozom ezeknek a vén
skatulyáknak a társaságában, akik még az öreg királyné idejéből maradtak
itt, akik olyan nyelven beszélnek, amit nem értek.
– Milyen nyelven?
– Azt hiszem tótul vagy lengyelül.
A király elnevette magát:
– Igen, ők még a nagybátyám, a lengyel király küldeményéből valók, –
azokból a hölgyekből, akiknek már az ó-hazai kolostorokban sem tudtak
megfelelő alapitványi helyet biztositani, idejöttek tehát az apám
udvarába.
– Csak azt szeretném tudni, hogy miért nevetnek, amikor pirossarku
facipőt huzok fel? – mormolta Mária.
– Bizonyára azért, mert azelőtt sohasem láttak olyant. De folytassuk a
császár levelének tartalmát, – szólott Lajos, mert nyilván csak most
vette magának azt a fáradtságot, hogy a napközben átnyujtott iratot
áttanulmányozza. Magában olvasta a latin mondatokat, amelyeket németre
forditva közölt Máriával:
– Az uj szabályzat szerint a királynak nem szabad ünnepnapokon vadászni,
se madarászni, mert amugy is sok időt fordit a király a vadászatokra.
Mise előtt tartózkodni kell az evéstől, bármilyen étvágyas volna is a
király. Nem szabad kerülni a komoly és unalmas emberek társaságát, mert
azoktól bölcsebb dolgokat hallhatni, mint a részegeskedőktől és
poharazóktól. Nem szabad puhitó és gyengitő fürdőket használni. Távol
kell tartani a könnyelmü embereket, akik akár szakállasak, akár
szakálltalanok, mindig csak szórakozások, tivornyák és más becstelen
dolgok felől beszélgetnek.
Lajos mondatról-mondatra derültebb hangon olvasta a részére megszabott
uj életrendet. Végül is összehajtani készült az iratot:
– Az uj szabályzat intézkedik a kutyáimról, csak arra nézve nincs semmi
mondanivalója, hogy honnan szerezzen pénzt a király.
– Olvassuk csak tovább, hátha erről is találunk valamit, – sürgette
Mária a királyt.
Lajos végigböngészte a levelet:
– Nincs, erről egyetlen szó nincsen. Az van még itt, hogy a szabályzat
pontos betartására Kozicki Mihály, a pozeni püspök és alkancellár öccse,
valamint Wirth György orvos Budára érkezendenek. Most már nem csodálom,
hogy Burgo gróf miért adta át térdreborulva a levelet, esetleg az arcába
vághattam volna, mint Bornemissza uram szokta tenni az én
adósleveleimmel, amikor a zsidók bemutatják őket.
Mária elgondolkozva ült a trón lépcsőin. Nem mondta meg Lajosnak, hogy a
császári követ, mielőtt a királynak átadta volna az uj udvari
szabályzatot, előzőleg nála is járt és közbenjárását kérte, hogy
Zsigmond és V. Károly császár kedvéért birja rá a királyt, hogy pecsétét
ráüsse az uj udvari törvényekre. Mária látván a király indulatosságát,
halkan felkelt a lépcsőről és igy szólott:
– Felséged ma nagyon ki van merülve az egész napi foglalkozástól,
pihennünk kell. Holnapig gondolkozunk a dolgokon. – És mielőtt még Lajos
egyetlen szót is szólhatott volna, Mária kisurrant a trónteremből. Lajos
látván, hogy egyedül maradt háborgásával, hangosan elkiáltotta magát:
– Hé, őrség, legénység! Bocsássátok be a kutyáimat!
A trónterem ajtaja kivágódott és egy tucatnyi különbözőfajta vadászeb
rohant be, amelyek nagy ujjongással, kutyaörömmel vették körül a
trónusán ülő királyt. Volt közöttük borjunagyságu sinkorán, amely
habozás nélkül veti magát a vaddisznó hátára, hogy a nyakánál fogva
lebirja; volt vizsla és kopó, amely abszolute nem respektálta Mátyás
király tróntermét, hanem hangos ugatással futkározott a biborkockákon. A
király megelégedetten nézte kutyái játékát, mintha indulatossága
csillapodott volna ettől a látványtól. Megszokta, hogy többre becsülje
az állatokat, mint az embereket.