gyermekes szégyenkezéssel, mintha bizony olyan nagy ritkaság lett volna
a budai várban, hogy bizonyos dolgok darabidőre zálogba mennek.
– Némely magyar urak, akikhez bizalommal vagy: nem olyan titoktartók,
mint hinnéd, – felelé Mária. – Mindenki tudja az országban, hogy a
királynak a holmijai zálogba szoktak vándorolni. De ezentul majd ezen is
segitünk.
Lajos felsóhajtott:
– Hogyan lehetne ezen segiteni, amikor nincs pénzünk? Nem ád már pénzt
se Fugger, se Fortunátus, se a pannonhalmi apát… Talán csak az egy
Szapolyai adna.
– Igen ám, de attól nem kérünk, – rebbent fel Mária. – Nem kérhetjük
olyan embernek a segitségét, aki az életünkre tör. Majd kigondolok én
valamit, hogy pénzhez jussunk. Utóvégre Miksa császár unokája és magyar
királyné vagyok, nem szorultam arra, hogy attól a fanyüvő medvétől
kölcsönözzek pénzt.
Mária minden feszély, elfogultság nélkül beszélt, mintha tudj’ Isten,
mióta ismerné Lajos királyt…
– Sokat beszélgettem én veled álmaimban, Lajos. Óvtalak, intettelek,
féltettelek, mert mindig éreztem, hogy ellenségekkel vagy körülvéve.
Hányszor ugrottam fel az ágyból, hogy a térdeplőzsámolyra siessek,
amikor rossz álmok, lidércnyomások gyötörtek miattad? Hányszor hivtam
égi anyámat, Máriát, hogy vegyen oltalmába tapasztalatlan ifjuságodban,
boritson be mennyei palástjával, hogy ellenségeid el ne találhassanak!
Hányszor tártam ki a két karom arra felé, amerre Magyarországot véltem
és azt kérdeztem a fuvó szelektől, a jövőmenő felhőktől, hogy vajjon
nincs rám szüksége a magyar királynak, hogy otthágy tespedni a
kolostorban?
– Én is mindig sorsom jobbrafordulását vártam a te megérkezésedtől, –
felelt Lajos király és talán le is lépett volna most trónusáról, ha a
neveltetésénél fogva nem tudja vala, hogy a királynak a trónját nem
szabad elhagyni. – Én is álldogáltam az ablaknál és a gondolataim
elszálldostak hozzád, messzire, mert itt nem tudtam volna másra
gondolni, mint szomoruságra. Még nem voltam tizennégyesztendős, amikor
lerongyolódott a csizmám és a velencei követeket trónusomon rongyos
csizmában kellett fogadni, hogy majd lesült az arcom a szégyentől. Akkor
tudtam meg, hogy van rongyos csizma is a világon. Csak te ne lássál
rongyos csizmában soha, Mária.
– Attól ne félj, királyom, amig engem látsz.
– Ebben a trónteremben, amely a nagy Hunyadi Mátyás emlékeivel van
telve, országainak cimereivel feldiszitve, gazdagságával bélelve,
hatalmától megvilágitva… ahol minden szög a falban, minden biborszinü
márványlap a földön, minden aranyajtókilincs a magyar király
dicsőségéről beszél: itt fogadtam rongyos csizmában a velencei
követeket.
Mária töprengve, megrendülve a szégyenérzettől kulcsolta össze a kezét:
– Miért? Hát a magyar királynak nincsen jó csizmája sem.
– De van. Ám, nevelőim mondták, hogy a velenceieknek azt kell látniok,
hogy milyen szegény a magyar király.
Lajos király azért változtatta igy szavait, mert észrevette, hogy mély
csüggedés fogja el Máriát panaszaira. Ebben a kupolateremben, ahol a
trónus körül mindig csak meghajtott derekakat és áhitatos arcokat lehet
látni, mintha a szivek felmagasztosultak volna, amikor a márványküszöböt
átlépték: ebben a teremben valóban furcsán hangzott a kiskirály
panasz-szava, – de hát a boldog fiatalkorral együtt jár, hogy
panaszkodni szoktunk annak, akit szeretünk… Lajos pedig az első
pillanatra megszerette Máriát. Megszerette méltóságáért, bátorságáért,
elszántságáért, amely erények, mint elérhetetlenségek tündökölnek vala
előtte.
A trónus lépcsőjén azonban még mindig meghajtott derékkal ült Mária,
mintha folyton az a rongyos csizma járna az eszében, amelyben az ő
jövendőbelije a rosszmáju velenceieket fogadta. Lajos ugyanezért
fiatalos hévvel vigasztalni igyekezett Máriát:
– Igérem neked, hogy nem sokáig fogsz ülni a trónus lépcsőjén, hanem ide
kerülsz mellém királynénak, mert már Székesfehérvárott van a korona,
amellyel megkoronáznak. Itt ülsz mellettem búban és örömben, hogy
tanácsaiddal, közbenjárásoddal megint olyan dicsőségessé tedd a magyar
király életét, mint amilyen a régi királyok élete volt. És most menj,
Mária, a kihallgatás véget ért.
Mária szinte megbüvölten emelte fel a fejét, amikor a király szájából
ezeket a váratlan kijelentéseket hallotta. Egyik szavával megteszi őt
királynőjének, a másik szavával alattvalóságára figyelmezteti őt, – az
osztrák császár unokáját!
A király most a trónusból kezét nyujtotta, amit tulajdonképpen nem
merészelt volna megtenni, ha a trónteremben rajtuk kivül még valaki
tartózkodik.
– Meg kell tartanunk a ceremóniákat, Mária, – szólt most Lajos, a régi
meleg, hárfázó hangon. – Még nem vagyunk férj és feleség, a kiséret az
ajtó előtt leskelődik, mint már atyámra, Ulászlóra is leskelődött.
Holnap megint kihallgatásra rendellek.
Mária ámulatában egy szót sem válaszolt, hanem megindult ama aranyos
arkangyalok által őrzött szárnyasajtó felé, amelyen a trónterembe jött.
Lajos király a tenyerébe döntött állal nézett a csodálatos nő után, aki
tüneményszerüleg lebegett végig a biborszinü márványkockákon. Ó, be
nehezére esett megmaradnia a trónuson, hogy le ne pattanjon onnan és
amugy páncélosan, kardosan a hölgy lábai elé vesse magát, amint azt a
szive diktálta volna! De királynak kellett maradnia, mert nem lehessen
tudni, hogy mely kulcslyuknál figyelik őt kiváncsi szemek, mint
gyermekkorában ezt gyakorta látta, mikor gunyos kacagások hangzottak
fel, amikor atyja a trónteremben a pénzkölcsönzőkkel huzakodott.
A király az ajtó bezáródása után tovább a trónusán maradt, mert tudta,
hogy látogatója érkezik. Valóban rövid vártatva megjelent az ajtóban egy
széles, beretvált arc, amelyet kétoldalt ama pofaszakállnak nevezett
szőrzet boritott.
– Brandenburgi! – kiáltott fel látható örvendezéssel a király, amint az
öles, vállas férfiu hatalmas léptekkel feléje közelitett. A trónus előtt
a bársonyba, selyembe öltözött vitéz, mintegy megszokásból térdet
hajtott, de minden különösebb ceremónia nélkül állott meg a király
előtt. A király élénken, türelmetlenül kérdezett, mintha már régen
szomjuhozná a Brandenburgi válaszát:
– Mondd el utazásodnak történetét, őrgróf. Képzelheted, hogy szerfölött
érdekel minden szavad.
– Az országtanács rendelkezésére Budára kisértem Innsbruckból Mária
főhercegnőt. A főhercegnő itt van és a megboldogult Anna királyné
lakosztályát rendeztük be számára.
– Tehát nem a Keresztelő Szent János-utcában kell neki laknia? –
kiáltott fel örvendezve a király.
A Brandenburgi könnyedén vállat vont:
– Miután Bakócz uram, a primás elköltözött ebből az árnyékvilágból és
nem adhat többé rendelkezéseket, azt hiszem, eltekinthetünk ettől a
csekélységtől. Felséged arája bizvást lakhatik a budai palotában is.
– Nagyon helyes, mert az anyám mindig nagy gondot forditott a maga
szobáinak a tisztaságára, – felelt a király. – Jól cselekedtél,
Brandenburgi. És most mondd, mi a teendő? Mert egy fedél alatt sokáig
nem élhetek a menyasszonyommal! Nem tudnám megállani, hogy meg ne
csókoljam, mint az a szentföldi lovag, akiről nekem meséltél, aki örökös
tisztaságban élt a feleségével.
A Brandenburgi atyai elnézéssel mosolygott, – ő ötvenéves volt, sok
mindent látott már a világon, nem csodálkozott a király szaván:
– Azt, hogy mi a teendő ezután, meg kell kérdezni valamelyik
jogtudóstól, akik örökké itt sántikálnak a palotában és minduntalan
olyan törvényeikre hivatkoznak, amelyeknek én soha hirét nem hallottam.
Ezeknek a jogtudósoknak, vagy talán a pápai nunciusnak kell tudomással
lenni arról, hogy mikor házasodhatik a király. Én csak arról tehetek
tanubizonyságot, hogy a király járatos a fegyverforgatásban és minden
különösebb erőfeszités nélkül döfi le a vadkant a visegrádi erdőben.
A Brandenburgi egykedvüen beszélt, mint a világ fennállása óta beszélnek
a bajnokok, akik testi ügyességüknél fogva fölényben érzik magukat
mindenféle világi kérdésben.
Lajos azonban nevelőjének eszében is bizott, mert hiszen megismerte őt
erről az oldalról is.
– Az lehetetlenség, Brandenburgi, hogy te nem tudnád a jövőt, hogy mit
terveznek a magyarok, mert hiszen van elég ismeretséged közöttük.
– Amennyiben, felséged, magyaroknak nevezi Stubitzsot, Zettevirtzet és
Krabatot, akikkel vivni szoktam.
– Krabat egy ördögien vadember, de hát vele is elbántunk a minap, –
nevetett a király, amikor valamely emlék jutott eszébe a lovagjátékból.
– De csak halljuk, hogy mit tudtál meg a magyarok magatartásáról, amikor
hirét vették, hogy a királyné Budára érkezik?
A Brandenburgi látszólag nem szivesen beszélt a magyarokról, hiszen őt
Miksa császár küldé ide a kiskirály nevelőjének…
– A magyarok, a szokásos országgyülésüket akarják összehivni a Rákosra,
amely majd arról határoz, hogy a királynét megkoronázhatják-e, hogy
felséged, mikor házasodhatik, mert a magyarok szerint felséged még nem
nagykoru.
Még ha király is valaki, akkor is rosszul esik neki, ha azt mondják
róla, hogy kiskoru, Lajos pedig talpig férfinak érezte magát.
– Az öreg csősz, Bornemissza, tán többet tudna erről a dologról, –
fejezte be mogorva szavait a Brandenburgi. – Én csak annyit akarok
felségednek jelenteni, hogy Mária főhercegnő szokatlan erélyt, testi
megbizhatóságot árult el az utazás alatt, ugy a hajón, mint a lóháton.
Nem kell szégyenkeznünk a királyné miatt sem a vadászatokon, sem a
lovagi játékokon. Felségedet sokan irigyelni fogják a királynéért, –
Szapolyai uram Pozsonyban már be is mutatkozott.
– Szapolyai! Mindenütt utamban áll ez a Szapolyai! – kiáltott fel Lajos.
– Démonom.
A Brandenburgi nem is várta meg, amig a király bővebben kifejezést ád
Szapolyai ellen érzett indulatának, jól ismerte ő azt.
– Csak azt akarom jelenteni felségednek, hogy a királyné nyugodalma
érdekében vacsorához a nagy földszinti ebédlőben teritettünk és a
vacsora körülbelül készen van. Ezt csak azért mondom, mert az öreg
Bornemisszát láttam az ajtó körül ólálkodni, – hosszubeszédü ember.
A Brandenburgi térdethajtott a trónusnak és táncos, vitézi léptekkel
kikanyarodott a trónteremből.
A király lehajtotta a fejét, gondolatokba mélyedt arról a nőről, aki
hajón és lóháton tanuságot tett testi rátermettségéről.
– Felséged ugy él, mint Marci Hevesen, nem tudja, hogy mi történik
országában! – dörrent most meg egy kongó hang a trónus lépcsőinél, hogy
Lajos király felriadva ábrándjából, szinte kardjához kapott a goromba
szó hallatára.
Bornemissza állott előtte.
– Csendesedj, urambátyám. Mondd el, hogy mi a kivánságod, jól tudod,
hogy mindig engedelmes tanitványod voltam.
A hang a trónus előtt tovább kongott, hogy a hangtól (vagy talán a
nyitott ablakokon beáramló esti széltől) meglobogtak a szövétnekek,
mintha kisértet suhant volna át a termen, amelyet csak a lángok látnak.
A régi királyok aranyozott bronz-szobrai sáppadoztak, mert a Dunából
kinyujtotta félszarvát a hold és elküldé Budára a maga különös
világosságát. Valahol bagoly huhukolt a bástyák körül, vagy talán itt a
trónteremben…
A nagy, molyos, bolyhos, őszszakállból tovább kongott a hang:
– Pozsonyi utazásomból hazatérve: szemlét tarték a palotában, amelynek
rendjét még dicsőséges Mátyás királyunknak esküvel fogadtam meg. Nem
beszélve a rendetlenségekről, a dáridók nyomairól, amelyekkel mindenütt
találkoztam, mióta az esztergomi primás halála valóság lett: egy
földszinten eldugott szobában három elbusult nándorfejérvári hirnökre
akadék, akik már napok óta itt vannak és nem tudnak felséged szine elé
kerülni.
– Nándorfejérvár? Más dolgokkal is találkozhattál volna a palotában, –
felelt szórakozottan a király. – A nándorfejérvári követek éjszaka az
ágyból szoktak kihuzni.
– Ha ugyan van éjszakai nyugalom! – dörrent vissza a baljóslatu hang. –
Azt hallottam, hogy mostanában is rövidek az éjszakák Budán… Azokat a
követeket nem engedheti felséged üreskézzel vissza Fejérvárra. Tenni
kell valamit, mert elégedetlenség van a végvárakban. Massaro, a velencei
követ amugy is a legnagyobb hazugságokat költi rólunk. Azt, hogy
hatszor-hétszer ebédelünk naponta Budán.
Lajos ugy nézett maga elé, mintha nem is hallotta volna öreg nevelője
szavait.
– Tehát a nándorfejérvári követek, – szólt suttogó hangon, mintha valami
rémet látna maga előtt.
– A követek, – ismételte a konok öreg. – Mit szól a kalocsai érsek, ha
meghallja, hogy követei napokig hiába várakoztak felségedre? Mit szól
Tomori?
Tomori nevének emlitése valóban kellő hatással volt, mert a király félig
felemelkedett székében:
– Hivd nyomban a követeket… De megállj! Te öreg, bölcsember most az
egyszer mondd meg nekem, hogy mit feleljek a követeknek, amikor a
fejérvári veszedelemről fognak beszélni?
Bornemissza a szakállába markolt:
– A végváriaknak igazat kell mondani. Azt kell felelni, hogy sereget
gyüjt felséged… Sereget, pénzt, ágyut, szerzeteslovagokat, akikre mindig
lehet számitani a pogány elleni harcokban.
– Még eddig a pápa Őszentsége sem válaszolt segélykérő levelemre.
Bornemissza megrázta a két kezével azt a nagy gubancos szakállát:
– Én pedig azt mondom, hogy nem lehet az, hogy keresztény fejedelmet itt
Kelet felé cserbenhagyják a veszedelemben. Sőt a világ összes
keresztényeinek segitségére kell lenni, mint mentek valaha a
Szentföldre, mikor azt a pogány elárasztotta. A német császár, a francia
király, a spanyol király, a lengyel király, Velence: nem nézhetik
ölbetett kézzel, hogy a pogányság megrohanja a keresztény
Magyarországot, mert az időt erre alkalmatosnak véli.
– Ó, bár dicső elődeimnek lett volna érkezésük arra, hogy végérvényesen
leszámoljanak a pogánysággal! – sóhajtott fel Lajos. – De most már hadd
jöjjenek ők maguk, akik két szemükkel látták a veszedelmet.
Bornemisszának kedvére volt a megbizás. Gyorsan vette a lépést, hogy a
végváriakat a király elé állitsa.
Brandenburgi lépett elő az aranybrokátos, biboros ajtófüggöny mögül,
ahol eddig nyugodtan hallgatózott:
– Te hallgatóztál, őrgróf? – kiáltott fel Lajos.
– Igen, mert I. Miksa császár, a mi leghatalmasabb urunk és pártfogónk
kötelességemmé tette, hogy vigyázzak reád, felség. Én eskümet, amelyet
császáromnak tettem: végső lehelletemig megtartom. A Brandenburgiak
között még nem volt szószegő, – mondá a hatalmas lovag.
– Te hallgatóztál, mint egy asszony? – csóválta még mindig a fejét Lajos
király és ifju arca valamely belső lángtól pirult. – Mióta ismerlek,
mióta atyám helyett atyám lettél: mindig a lovagi erényekre tanitottál.
Mondd, őrgróf, szabad egy lovagnak hallgatózni, amikor királya
magánakvaló kihallgatást tart?
– Szabad, – felelt nyomatékosan Brandenburgi – mikor a hü barát azt
látja, hogy királya élete veszedelemben forog.
– A végvár forog veszedelemben, nem a király élete! – felelt Lajos.
A Brandenburgi azzal a tudatos, bölcs tekintettel hallgatta a királyt,
amely fölényességgel az öreg, tapasztalt emberek szokták hallgatni a
fiatalokat.
– A király nem tudja, hogy mi történik körülötte, de Brandenburgi tudja,
hogy mi történik a király körül. A királyt az esküvője előtt
Nándorfejérvárra akarják csalogatni, hogy ott megmutassák őt ama
mezitlábas rongyosoknak, akikből a végvári vitézek rendszerint kitelnek.
A király személyét tartják némelyek szükségesnek ahhoz, hogy ezek a
sehonnaiak, ezek az ágyutöltelékek kedvet kapjanak a nyilt csatához is a
suttyomban elkövetett, évek óta üzött rablások, tolvajlások után. Azt
akarják némelyek, hogy maga a koronáskirály álljon oda a sarcoló,
fosztogató végváriak élére, hogy szembe merjenek szállani Piri basa
janicsárjaival. Csak éppen erről van szó, nem pedig egyébről. Most aztán
meghallgathatja felséged a nándorfejérvári követeket.
– De hát Tomori? – kiáltott fel a király.
– Ugy látszik a kalocsai érsek megunta a gondoskodást a végvárakról,
holott nagyobb birtokai vannak, mint a királynak. A papzsák telhetetlen,
szeretné megtakaritani a király révén a végvárak ellátását, – felelt a
Brandenburgi és jelentős tekintettel bucsuzott a királytól.
*
Hát a nándorfejérvári hirnökök valóban nem mutatkoztak olyan külsőben,
amely külső bizalomgerjesztő lehetne. Toprongyos, elvadult vitézek
voltak, akiken ugy lógott a kard, mintha nem is volna közük a
kardjukhoz. Ilyen vitézeket még a leszegényedett Budán sem lehetett
látni, – messzeföldről kellett nekik jönni, hogy megmutassák a
királynak, hogy milyen szegény a magyar katona, aki az ország határaira
ügyel fel a végvárakban.
Bornemissza haladt a rongyosok élén és ez látható örömet okozott neki.
A királyon nagy felindulás vett erőt, mert hatékony kezdett lenni a
méreg, amely a Brandenburgi szavaiba volt rejtve.
– Ki küldött benneteket Budára, hozzám?
A sehonnaiak összenéztek, erre a kérdésre nem tudtak felelni, mert
valójában senki sem küldte őket. Csak ugy maguktól indultak el
szerencsét próbálni, miután Tomori amugy is mindenfelé küldött
segélykérő követeket.
– Tehát nem küldött benneteket senki, csak a magatok szakállára vágtatok
neki a világnak? Amit cselekedtetek: megsértése a végvári rendnek,
amiért sulyos büntetés jár. Tömlöcbe velük!
Ezután a király Bornemissza nagy ámulatára elhagyta trónusát és
méltóságteljes léptekkel indult a szomszédszobába nyiló angyalos ajtó
felé. Bornemissza megvakarta a fejét:
– A király parancsolt. Börtönbe veletek.
II. _A házasság a trón fényében és árnyában_
Másnap Máriát ismét kihallgatásra rendelte Lajos király, de most nem a
nagy trónterembe, ahol kihallgathatják beszélgetését, hanem egy kisebb
teremben, ahol ugyancsak királyi trónus volt. (Mátyás óta több trónus is
állott a budai palotában, amely trónusok mind ékkövekkel voltak
kirakva.)
– Hogyan töltötted a palotámban első napodat? – kérdezte a király.
Mária megint csak a király lábához telepedett. Szelid arckifejezés ült
az arcán, mindenképpen meglátszott magaviseletén, hogy engedelmes,
példás feleség akar lenni.
– Megismerkedtem az udvari hölgyekkel, akiknek némelyike még Anna
királynétól maradt itt, mások pedig a testvéredet szolgálták, felség, és
most ajánlkoztak, hogy engemet fognak szolgálni. Körülnéztem a
lakosztályomban és mondhatom, hogy kedvemre van minden. A nagy rezes
szekrények, a vasalt ládák, amelyekben kelengyémet elhelyeztük, valóban
pompásan zárnak, még a mi németalföldi kovácsaink sem tudnak ilyen
zárakat késziteni.
– Tehát elsősorban a zárakat vetted szemügyre? – kérdezte mosolyogva
Lajos.
– Régi szokásom, hiszen szüleim halála óta jóformán egyebet sem teszek,
mint vándorolok. Egyik esztendőben Brüggében, a másik évben Bécsben,
majd megint Brüsszelben laktam. Minden kastélynak, minden várnak meg van
a maga története, amelyet nagyon szerettem hallgatni. Néha bizony
véresek ezek a történetek, amelyek éjszakának idején kisértettek. Ezért
féltem és bezárkóztam, – felelt gyermekes panasszal Mária, hogy Lajos
megint csak mosolygott ifju nőiességén.
– Ablakodból a palota kertjére láthatni. Ugy tudom, hogy az most kissé
el van hanyagolva.
Mária felrebbent:
– Ó, már ezen segitettem is. Még reggel irtam Németalföldre egy ismerős
kereskedőnek, aki majd a legszebb növényeket szállitja. A
németalföldiek, ha egyébhez sem értenek: kerteket tudnak csinálni.
– Csak nagyon drágák ne legyenek azok a növények, mert kincstárosunk,
Bornemissza uram, fogához veri a garast, minden kiadásra azt mondja,
hogy felesleges! – mondta halkan Lajos, mintha nem merészelt volna
hangosan beszélni Bornemisszáról.
Tovább beszélgettek, mind bizalmasabban, ahogyan gyermekekhez illik.
– Én nagyon keveset fogom elhagyni a palotát, mert itt minden nagyon
tetszik nekem, – szólott Mária. – Én otthonülő természetü vagyok,
szeretem magamat elfoglalni, még háziteendőkkel is. Mikor néha elmegyek
a szobámból és oda ujra visszatérek: ugy érzem, mintha elveszitettem
volna valamit. Egy jó percet, amely bizonyosan meglátogatott volna, ha
odahaza maradok. Tudod, felség, hogy én már gyermekkorom óta
megfigyeltem azt, hogy a butorok élnek körülöttünk. Vannak rosszkedvü és
vannak jókedvü butorok. Semmiféle idegen táj mosolygása nem pótolhatja a
házibutoraink mosolyát.
A király csendesen nevetett: neki még senki se dicsérte az otthonát. Nem
volt arra alkalom, hogy a király körülnézzen a maga palotájában. Ha
Budán volt, – gondok és bajok zaklatták. Igy felelt Máriának:
– A „csibe-falókról“, ahogyan a németalföldieket nevezik: hallottam én
is, hogy mindenféle kincsekkel szerelik fel otthonaikat, mert szeretnek
otthon ülni. Van szibériai hermelinjük, keleti borostyánuk, génuai
bársonyuk és atlaszuk, indiai drágakövük: minden, amiben otthon
gyönyörködni lehet. Ez pedig azért van, mert nincsenek kirándulóhegyeik,
erdőségeik, ahol a természet mutogatja a maga végtelen kincseit. Én a
legszebb indiai drágakövekért sem adnám oda például a visegrádi erdőmet.
A király elhallgatott és Máriát nézte, aki ajkához illesztett kézzel
figyelt rá, mintha minden szavát örökre emlékezetébe akarta volna vésni.
– A budai hegyek bővelkednek vadban. Vén agancsosok jönnek le a
Mátrából, amelyeket akár holnap is megtekinhetünk, mert most van itt az
ideje a szarvasbőgésnek. Én már elejtettem egy huszonnégyes aggancsost
is.
– Imádom a vadászatot, – felelt áhitatosan Mária – de eddig nem
gyönyörködhettem a vadászatban másképpen, mint zárt vadaskertekben,
ahová a legények beterelik a vadakat és mi kocsink tetejéről néztük,
hogyan bánnak el a megvadult disznókkal, a menekedő szarvasokkal.
Olyanforma az ilyen vadászat, mint mikor a szeliditő megy be az
állatseregletbe. Csak sok vért látni, amely emberből és állatból
egyformán folyik. Nagyatyámnak, a császárnak voltak ilyen vadaskertjei
Bécsujhelyen és Linzben.
– Mi, magyarok és lengyelek másképpen vadászunk, – mondá most Lajos
király nem minden büszkeség nélkül. – Mi kimegyünk az őserdőkbe, ahol
még nem kopogott favágó fejszéje és megkeressük a vadat a maga
buvóhelyén. Felriasztjuk és szembeszállunk vele. Üldözőbe vesszük, ha
menekülni próbálna ijjaink, dárdáink, tőreink elől. Arravalók kutyáink
és lovaink, hogy beérjük a leggyorsabban futó vadat.
– Vadászni! – sóhajtott fel Mária és Lajos nagy örömmel tapasztalta,
hogyan derül fel mindinkább Mária arca, amidőn a zordon vadászatokról
beszél:
– Az aggancsos csak a kutyákkal mer szembeszállni, a bika néha
kiforditja a kutya belét, de az embertől menekül, ugyanezért igy
szarvasbőgés idején a vadászaim jóelőre kilesik, hol szokott megfordulni
a szarvasbika. Hol tartózkodik teheneivel, amelyekkel most üli nászát,
ahol legsürübb az erdő, hol birkózik meg féltékenységében az
ellenfelével, a másik bikával, amelyet bőgés idejére el kell verni a
csordától, hogy békesség legyen… Hol iszik hajnalonként friss
forrásvizet, mert a szarvasnak ez az éltetője, a szépitője. Nos, egy
ilyen erdei forrásnál akadtam rá az én huszonnégyaggancsosomra, amelyet
sikerült nyillövéssel leteritettem.
– Be szerettem volna ott lenni, – epedett a trón lépcsőjén Mária.
– Ezentul minden vadászatomban elkisérendesz, Mária, – felelt kegyesen a
király. – Vadászatot pedig elég gyakran tartunk, mert Brandenburgi
utálja a városi életet az irigy főurakkal és a szájbanéző polgárokkal.
Ő, és vele én is legszivesebben vadászunk, mikor már összegyülnek a
bajok Budán, sem az uzsorások, sem a nyakgató követek nem találnak
utánunk például a hegyek közé rejtett Zsámbékra, sem Visegrádra, ahol a
vaddisznókkal szoktunk megküzdeni. Ha neked fogalmad volna, Mária, hogy
milyen nagyszerüen lehet enni, inni a vadászat fáradalmai után, sohase
tennél mást életedben, mint mindig vadásznál.
– Azt fogom tenni veled együtt, – fogadkozott Mária.
A király merengett: