magyarnak, amilyen már régen nem volt, – felelt széles jókedvében
Sárkány uram. – Majd elvégzi ott nélkülünk is Tomori uram. Ülj az asztal
végére páter és vigyázz halaknak a szálkáira.
Hiába ellenkezett a szerzetes, Sárkány uram lenyomta őt az asztalhoz.
Hát azt meg kell adni, hogy remek vacsora volt. A halászlét a Duna
különböző halaiból már akkor is kitünően tudták főzni Magyarországon. A
márnák, sügérek, pontyok, kecsegék jóformán csak arra szolgáltak, hogy a
lének ízt adjanak, mert az igazi halpecsenye abból a vizából tellett ki,
amely a Fekete-tengerből tévedt fel Komáromig és itt a halászok kifogták
őkelmét.
Mária el volt ragadtatva a feketetengeri vizától, ilyent még nem evett
életében.
Csak a pap nyugtalankodott ott az asztalvégen:
– Hát senki se jön velem Nándorba? – fakgatta a szomszédait.
A házigazda végül egy nagy kupa bort állított elébe, azzal a kikötéssel,
hogy addig ne merje kinyitni a száját, amíg egy csepp van az edényben.
Mária ekkor látta színről-színre azokat a borosedényeket, amelyekből
Magyarországon isznak. Meg kell adni, a hirek nem tulozták az edények
nagyságát.
Mária kissé elbágyadt a hatalmas vacsorától, az egésznapi utazástól,
mintegy ködfátyolon át látta, hogy a bortól felhevült urak a
szarvasaggancsos ebédlőből kivetik a Nándorfejérvárra toborzó
zarándokot.
– Már ejtőzni se lehet nyugodtan! – mondta egy bosszus hang.
… Mária elgondolkozva vonult lakosztályába, darabideig nézegette a magas
ablakából a messzi Dunában rengő csillagokat, (mintha erre az éjszakára
a földre szállott volna az égboltozat) aztán hirtelen elszunnyadt a
közeli csalitból hangzó fülemilekoncert mellett. Álmában az anyját
látta, ama Őrült Johannát, aki felemelt kézzel tiltólag intett felé. Az
álom kapujából akkor lépett vissza, amikor a kastély eresze alatt
ezernyi veréb megszólalt, mert bár kőfalakkal, tornyokkal volt kerítve a
kastély, tetőzete mégis csak nádból volt. Kelet felé világosodott az ég
és szél lengette meg a fák szoknyáit. A messzi Dunáról hajótülök
hangzott… Mária megrezzent erre a tülökhangra, pedig még nem tudta, hogy
ez a hajó az, amely éppen érte jött.
De már délelőtt tisztelegtek az urak, amint mámorukból kitisztulkodva,
kipödörve, kimosakodva felvonultak Mária előtt.
– Felség, a király akarata értelmében a mai napon Komáromból Esztergomba
kell mennünk, ahol felséged özvegy Perényi Imréné vendége leend.
Dorottya nagyasszony már várja felségedet, – mondá Sárkány uram és csak
igen gyönge reggelivel, – amely tejből, tojásból, vajból, mézből, friss
gyümölcsből állott – merészelte megkinálni Máriát, mert ebédre Dorottya
asszonynál lesznek, ami nem tréfa dolog. (Ettől az özvegyasszonytól
mindenki félt az országban.)
Máriának még csak ideje sem volt megnézni a cik-cak alakban épült
komáromi várat, amely a Dunára volt építve, amikor az evezősök megint
csak rákezdték a maguk monoton dalát és a naszád repült Máriával és
kiséretével.
*
Az özvegy nádorispánné, akit az egész országban csak Dorottya néven
emlegettek: hatalmas asszonyság volt. Típusa ama régi magyar
nagyasszonyoknak, akik akkoriban teremtek Magyarországon, amikor a
férfiaknak a török elleni hadakozások miatt mind huzamosabb ideig távol
kellett lenni otthonuktól, így tehát az összes gondok az asszonyok
nyakába szakadtak.
Dorottyának nagy háza volt Esztergomban, a Perényi-palota messzi
vidékről magábafogadta a nemes kisasszonyokat, akik itt a nagyasszony
felügyele alatt hasznos nevelésben részesültek. Fonytak, varrtak,
himeztek, járatosságra tettek szert minden házimunkába. Olyik
kisasszony, még ha nem tartozott is szorosan az atyafisághoz, évekig
volt a nagyasszony vendége és a Perényi-házból ment férjhez, miután
megvarrta a staffirungját. Boldog lehetett az a magyar férfi, aki a
Perényiné kisasszonyai közül kaphatott feleséget.
Most is huszonnégy kisasszony volt a háznál a Thurzó-, Batthiány-,
Enyingi Török-, Pekri-, Gyulai-, vingárti Horváth-, Nádasdy-, Erdődy-,
Amadé-, Révai-, Istvánffi-családokból, akik éppen egy oltárterítő
himzésével voltak elfoglalva, amelyet az esztergomi főesperességnek
szántak. Mária már látott ilyesmit az innsbrucki kolostorban, azért
egyszerre otthon érezte magát a Perényi-házban. A leányok hetenkint
felváltva vezették a nagyasszony konyháját, Dorottyának tehát az volt az
első szava, miután házában a királynét kétoldalt megcsókolta az arcán,
hogy ezen a héten kik a konyhai sorosok. Pekri Kata és Batthiány Julia
jelentkeztek.
– Nem bánom, – mondta a nagyasszony – de vigyázzatok a csörgőfánkra,
mert hátrakötöm a sarkatokat. Ne hozzatok szégyent a fejemre.
A nagyasszony végigvezette Máriát a házában, megmutatta neki a mindennap
frissen felsurolt, kőporral fehérített szobákat, a mindenféle
nőiruhákkal telirakott vasalt szekrényeket, a komótok fiókjainak
tartalmát az asztalnemüekkel, sőt még az ágy alatt vonuló fiókokat is
kihuzogatta, hogy dicsekedjen az ágynemüjével.
– Egyszerüen élnek _Prinijné_ házában, de van a vendégnek hová lehajtani
a fejét, van miben megtörölni a száját…
Ó, te régi boldog Magyarország, amikor a női ambiciók, álmok, remények,
boldogságok, mind megtalálták a helyüket a ház körül! Ki láthatta már
közülünk azokat a százesztendős ruhákat, amelyeket kegyelettel őriztek a
női szekrényekben és tartósságuknál fogva bármikor ujat lehetett belőlük
varrni? Ki láthatta, hogy milyenek voltak a régi padlások, ahová még a
kisértet sem merte betenni a lábát az ottani nagy rend miatt? És a régi
Magyarország dus kamráiba ki nyithatott be közülünk, amely kamarák
mindig ugy voltak felszerelve, mintha inséges esztendők következnének? A
baromfiudvarok gazdagságáról, a veteményeskertek terjedelmességéről és
változatosságáról, (ahol tán még a madárijesztőnek is jódolga volt) a
pince bőségéről és a vermek kincseiről ma már csak régi könyvekben
olvashatunk. Ó, Magyarország, ha lelked telve volt sebesülésekkel és
sötét árnyakkal is: testedet mindig tudtad táplálni, hogy legalább az
éhség ördöge kiméljen meg az ezernyi ördög közül.
Mária most látott tőről való nagyasszonyt először életében és ezért nem
győzött eleget csodálkozni Perényiné fáradhatatlanságán, gondoskodásán,
erélyességén, amint szakadatlanul tett-vett a házában. Bocsánatot kért a
felséges vendégtől, hogy darabidőre ottfelejti őt a kisasszonyok között,
de bizony utána kell nézni a konyhának, mert hiszen a leányok nem
tudhatnak még mindent a konyha müvészetéből. Persze, nem csak a konyhát
járta be Perényiné, hanem az egész házat, amely egy órára se
nélkülözhette őt. Milyen üresség marad egy ilyen asszony után, ha
egyszer az Uristen elszólítani találja!
A kisasszonyok egynémelyike tudott latinul, mert nem volt ez abban az
időben olyan nagy ritkaság. Ezen a nyelven beszélt Mária:
– Irigylem tőletek a Dominátokat, bezzeg az innsbrucki
fejedelemasszonynak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy engem a
háztartási dolgokban kioktasson. Mit fogok én csinálni Budán, amikor
majd nyakamba szakadnak a háztartás gondjai?
– Elmegyünk mi segíteni a magyar királynénak! – kiáltotta fel Thurzó
kisasszony és a többi előkelő hölgy is nyomban ajánlkozott, hogy elmegy
Budára segíteni Mária háztartásában.
– Csak egy baj van, hogy én nem vagyok olyan gazdag, mint a nádorné,
akinek bizonyosan sok jó magyar forintot tesz ki a jövedelme. Az én évi
jövedelmem, amelyet nekem apósom, Ulászló, biztosított, nem tesz ki
többet huszonötezer magyar forintnál. És ha meg van még valahol az a
kétszázezer forint, amelyet a nagyapám adott jegyajándékul. Hát ebből én
nem tarthatnék el ilyen háznépet.
Amint ez már fiatal leányoknál szokás, mert hiszen korban valamennyien a
tizenhatodik év körül mozogtak, lett erre nagy fogadkozás, hogy nincs
nekik semmi igényességük, megélnek ők verébmorzsákon is, csak a királyné
mellett maradhassanak.
Perényiné megérkezése vetett véget a jelenetnek.
– A király majd kijelöli a királyné udvarhölgyeit, mert ez az ő dolga,
ti pedig befejezitek az oltárterítőt, mert Oláh Miklós uram már amugy is
duzzog érte. Nem szeretek ujjathuzni a papokkal. A királyné pedig nem
panaszkodhatik az ő szegénységére, mert ugy tudom, hogy már csak a
kelengyéje is olyan, hogy azzal nem vetekedhetik semmiféle magyar nőé.
Brüsszeli csipke, brabanti selyem, flandriai posztó… amilyent mi
Magyarországon sohasem látunk.
– A kelengyéshajóm elment előre Budára. Vajjon nem éri baj utközben? –
kérdezte Mária.
Perényiné önérzetesen felelt:
– Az ország ugyan nagyon szegény, de a királyné holmijára még se
váshatik senkinek a foga, ha csak annak a rabló Zápolyának nem, aki
előtt semmi sem szent.
Mária ezekből a szavakból megérthette, hogy ennél a háznál Szapolyai
uramat szidni szokás. Nem is hozakodott elő a pozsonyi találkozással.
*
Megint csak másnap reggel volt indulóban a naszád, amely Máriát most már
végleg Budára viendi, Sárkány uram nem volt barátja a gyors utazásnak.
Meg aztán nem is igen lehet olyan könnyen elmenni egy ilyen kedves
magyar uriházból. Perényiné örökös ellenség volna.
Csókakalapos, csuklyás, láthatatlan arculatu evezősök vitték most a
naszádot, szélgyorsasággal lefelé a Dunán, török hadifoglyok voltak
ezek, akikkel Tomori uram kedveskedett Máriának. A pilisi hegyek
árnyalakjai borongtak a folyam zöld tükörében, messzire visszhangzott a
víz felett járkáló szél a sűrű erdőségekben, egy erdővágásnál Mária
őzikéket látott átalfutamodni és a Dunának olyan kanyarodása támadt a
hegyek lábánál, mintha örökre eltévesztette volna utját az ősfolyam. A
parton vizivár emelkedett, bástyáin görögdinnye-fejü vitézek nézegették
naphosszat a Dunát.
Sárkány uram tréfálkozó kedvében volt:
– Ha a magyarok megharagusznak a királyukra: idecsukják.
Mária a fogát szívta:
– Remélhetőleg, ez nem fog velünk megtörténni.
Ezután nem is nézegette Mária többé a tájat, behuzódott a hajóházikóba
és mélyen elgondolkozott azokon a dolgokon, amelyek vele az utóbbi
napokban történtek.
Tizenhétéves volt, sok csodálkoznivalót látott még az életen.
MÁSODIK RÉSZ Lajos
I. _Mátyás király tróntermében_
– Felség, – jelentette alkonyodással Sárkány Ambrus – az unalmas
víziutazásnak vége felé járunk, felséged birtokához, Óbudához közelgünk,
kegyeskedjen megtekinteni a birtokát.
– Az apósom jóember volt! Bizonyára ő kisért volna el utazásomban, ha
életben volna, – felelt Mária, mire a pirosarcu szalai főispán
lekonyította a fejét, azt hitte magáról, hogy ő a legjobb királyné
kisérő.
Óbuda kerített város volt, bástyákkal, tornyokkal, kikötővel, amelyben a
királyi naszádok horgonyoztak. Elég gazdagnak látszott a város, mert
minden háznak volt tetője, alig jelentette egy-két kormos kémény az
itten szokásos tűzvészek emlékét.
– Na, végre látni fogom Lajost! – gondolta magában elmerengve Mária,
amint a naszád halkan közelgett a kikötő felé.
A parton valóban paripák és urak látszottak, akik a víz felé siettek,
amikor a naszádot megpillantották.
Sárkány uram a szeméhez emelte tenyerét:
– Ahá, itt vannak a király bizalmasai, Máté László, Batthyány Ferenc,
Rétházi Lukács.
– Hát a király? – kiáltotta szívdobogva Mária.
– Azt bizony nem látom semerre.
– Már megint nem jött értem, – csattant fel Mária.
– Türelem, felség, – esdekelt Sárkány uram. – Talán külföldi követeket
kell fogadni a palotában, vagy pedig uzsorásokkal kell megbeszélni az
ügyeket. Mit tudhassuk mi, hogy mennyi dolga van egy királynak?
Takaros vitézek voltak a király követei, meglátszott rajtuk, hogy mindig
jótársaságban mozogtak, nem pedig a vad tábori életben. Először Sárkány
uram beszélt velük, amint a naszádról partra ugrott, a hajósok pedig
tolni kezdték a hidat, amelyen majd a királyné a birtokára lép. A hidon
Sárkány uram tért vissza:
– Ugy-e megmondtam, felség, hogy a királynak Fortunátus Imrével van
ügye? Az ezüstnemüeket ki kell váltani Bakócz Tamás uramtól, – ha ugyan
még életben van a primás.
– A kelengyéshajóm megérkezett-e? – kiáltott fel Mária, akinek szívét
egyszerre szörnyü aggodalom lepte meg a holmija miatt. Hiszen, ha Budán
az a divat, hogy az ezüstnemüeket zálogba teszik: ugyanez megtörténhetik
az ő kelengyéjével is.
Sárkány uram nem tudott felelni, de nem is volt már erre idő, mert a
várakozó magyar urak gyors léptekkel a hajóra siettek és hódolatukat
fejezték ki. Elragadtatásukon meglátszott, hogy mindnyájan gyönyörünek
látják Máriát.
A parton hintó állott, amelyen Mária helyet foglalt és lovagjaitól
kisérve elindult uj otthona, Buda felé. Hat tornyot olvasott meg a
városban, amelyeken kereszt is volt, a többi tornyokon nem volt kereszt.
Mutatkoztak emeletes házak, amelyek különböző szeszélyek szerint hol
hátat fordítottak egymásnak, hol meg összeölelkeztek. Itt-ott bozontos
fák voltak láthatók, amelyek néhol ligetté sűrűsödtek. Az utcákon a
rossz kövezet miatt nagyokat ugrottak a hintó kerekei. Azonkivül
meglehetős szemét is mutatkozott az utcákon, amely itt-ott dombbá
emelkedett, ahol a házak sűrűbbek voltak. Mogorva katonák lökdösték be a
kapukon a lábujjhegyen ágaskodó, kaftános és szakállas zsidókat. A
polgároknak gömbölyü hasuk volt, ami nagyon meglepőnek látszott ebben a
szegényes városban.
Mindenfelé gyaluforgács csüngött le a házereszekről, mintha mindenütt
kocsma volna. Dülöngőzött egy-két részegember is, aki azonban a lovagok
láttára a falhoz lapult, csak mikor már jómesszire vonult el a menet:
kurjantott valamit a maga érthetetlen nyelvén.
De hát hol van a vár, vagy a ház, ahol Mária lakni fog, ahol végre
bezárhatja az ajtókat és élhet magának?
Egy hegynekmenő utcában, ahol valamivel tisztábbak voltak a házak: nagy
lökdösődés keletkezett az ácsorgó polgárok között, integettek a
kalapjaikkal, főleg egy kóbor kutyát akartak elriasztani, amely rémülten
futamodott az ut közepén. A patkócsattogás most már nem csak a hintó
mögött, de a hintó előtt is hallatszott. Lovagcsapat közelgett. – A
király! – kiáltotta egy méla hang a hintó mögött. Mária azt hitte, hogy
a szívverése is megáll, együtt a kocsikerekekkel.
– Brandenburgi! – kiáltotta most egy csengő, de izgalomtól némileg
fátyolozott hang.
A hintó mögül előugrott az ötvenéves, megtermett, kemény férfi, aki
idáig szótlanul viselkedett a királyné kiséretében. Brandenburgi György
őrgróf volt, aki voltaképpen azért küldetett Innsbruckba, hogy mindent
lásson, amit Sárkány Ambrus uram se látna. Az őrgróf egyetlen ugrással
lepattant óriási lováról és a király elé lépett.
– Minden rendben van a királyné őfelsége körül? – kérdezte most Lajos
remegő hangon, mint aki nem merészel az eseményekkel szemközt nézni.
– A királyné a hintóban ül, – felelt Brandenburgi György.
Lajos tetőtől-talpig fénylő vértbe volt öltözve, csillagként ragyogó
sisak fedte a fejét, olyanformán volt öltözve, mintha az imént elmulott
lovagkorból tért volna vissza álomlátásként a szük budai utcába.
Lajos a hintó felé léptette lovát és az ablakon át, meghajolván
derekával, benyujtotta vaskesztyüs kezét Máriának.
– Isten hozott országomba!
A király, bár bizonyosan készült ezekre a szavakra, alig hallhatólag
tudta azokat elmondani. Mig Mária mandula-szemével ijedten nézett a
vaskesztyüs kézre. Sohasem gondolta volna, hogy a királynak ilyen erős,
nagy keze van. Megilletődésében nem jött szó ajkára, – pedig hányszor
elgondolta volt, hogy mit fog a királynak mondani, amikor majd először
látja őt! Milyen szavakkal kéri meg, hogy szeresse őt éppen ugy, amint ő
szereti. Legyen ura, parancsolója, királya, mint akár legutolsó
alattvalójának: csak szeresse, mert Lajoson kivül nincs senkije ezen a
nagyvilágon… Ámde a páncéltól zörgő, vaskesztyüs jelenés láttára nem
jött szó ajkára. Valami keserü csepp csuszott a gondolataiba gyermekkori
emlékeiből, amikor ugyanezt a Lajost, Ulászlót, Zsigmond lengyel királyt
és Miksa császárt aranyos brokátba, selyemharisnyában, hajadonfővel
látta a bécsi udvarnál. Hát most már mindig talpig vasban lesz a király,
hogyan fogja a vason keresztül a szívét megtalálni, – a legnagyobb
kincset, a magyar király szívét? – Ó, felséges középkor, mily szép vagy
te a történelem távlatából, de mily lemondás kellett ahhoz, hogy benned
az élet elviselhető legyen!
A király a hintó mellett lovagolt, amig az urak mind hátrább takarodtak,
csak Brandenburgi György ment a hintó előtt, még pedig kivont karddal,
hogy elriassza mindazokat, akik a hintó, vagy a király közelébe
akarnának férkőzni.
Mária lehunyta a szemét, – mintha megdermedt volna – nem mert többé
semmire se kiváncsi lenni az idegen városból, ahol ezentuli életét
eltöltendi.
– Nyissátok ki a kaput Magyarország királynéja előtt! – harsant fel most
Brandenburgi hangja, mintha valami rézdobot erősen megvertek volna.
Mária láncok csikorgását, zárak nyikorgását, kapuk dörrenését hallotta,
majd hid búgott fel a kerekek alatt, mintha dörgésével életre akarná
gerjeszteni Máriát, de ő csak konokul lezárta a szemét. Félt, hogy
megint azt a páncélos, vasból való lovagot fogja látni maga előtt, ha
nézni bátorkodik.
– Mária, itthon vagyunk! – mondta most egy másvilágiasan meleg, derült,
rábeszélő, hárfai hang a Mária közelében, mikor a hintó megállott és a
királyné álomból serkenve felnyitotta a szemét.
Fáklyafényt látott maga körül, – vajjon meddig tartott ájulása? A
csipkézett falak mellett alabárdosok, fegyveresek; a kövezett udvaron
egy nagy kőkut, amelynek tetején bőgésreemelt fejü szarvas állott. Majd
egy folyosóajtó nyilott és különböző vadászkutyák futamodtak elő,
amelyek körülugrándozták a hintó mellett álló királyt. A sokaság
odakivül maradt a kapukon, a király lehetett ember.
Mária most érezte azt a kezet vaskesztyü nélkül is. Simulékony,
alázatos, játékos kéz volt az, mikor a vas lekerült róla. A karja alá
sietett Máriának, amint a hintóból kisegitette.
– Itthon vagy, királyném!
– Végre… – zokogta el magát Máriánk, mintha évek óta keserü életét mind
ebben az egy szóban akarná kifejezni.
Most egy kapu felé fordult a király Máriával a karján, amely kapu
aranyozott volt, felette holló kifaragva ama Mátyás-gyürüvel csőrében.
Ez a kapu a palota belsejébe vezetett, márványlépcsőkkel, amelyek olyan
tágasak voltak, hogy csapatok vonulhattak volna fel rajta, – ugyancsak
Mátyás-hollókkal a lépcsőfordulóknál. Vaskarikában szövétnek lobogott,
aranyfény bujkált a homályban, csak a levegő volt olyan, mintha már
régen nem szellőztettek volna. Hm, látszik, hogy nincs asszony a háznál.
Most megint egy aranyos és ölnyi magasságu ajtót nyitott fel a király.
És amikor az ajtót megint betette: elmaradtak a lépések a
márványlépcsőkön, a kardok és a sarkantyuk nem zörögtek, mintha csak
idáig lett volna joguk kisérni a királyi párt.
A király és a királyné egyedül voltak egy beláthatatlan nagy teremben,
amelyet alig birt megvilágitani a két szövétnek. Aranyos biborok,
szikrázó cimerek, flandriai tapéták és aranyhollók diszitették a
falakat. A középen állott a királyi trónus, mint valami oltár.
A király felment a trónusba, helyet foglalt a biborvánkoson és igy szólt
Máriához:
– Mondd meg nekem Mária, mily vágyakkal és eszmékkel jöttél országomba?
Igazi humanista kérdés volt ez.
Mária oldalvást leült a trón lépcsőjére és darabideig hallgatagon nézte
a sisaknélküli királyt.
Tulajdonképpen csak most látta először erősen pelyhedző bajszát és
szakállát. Némely szálak tulnőttek a szakállból és azok kigöndörödtek.
A bajusz lefelé csusszant a szilva-alaku ajak mellett. Hosszu, egyenes,
szinte férfias orra volt a tizenötesztendős királynak; az ives, keskeny
szemöldök alatt nagy, érzelmes, vizsla szempár. Haja nyakánál kerekre
volt nyirva és ezüstös fénnyel csillogott, mint a korai dér szokott. A
király termete jónövésünek látszott, mozdulataiban volt valamely nőies
gyengédség, mintegy korán elhalt édesanyja emlékezetére… Tizenötéves
volt a király, de többnek látszott.
Mária a trón lépcsőin igy kezdte szavait:
– Engem ide küldtek, hogy segitsek neked az országod kormányzásában,
mert egymagadban nem birsz el sem a magyarokkal, sem a csehekkel. Én
majd mindig melletted leszek, mert ugy tudom, hogy nincsen senkid, mióta
atyád is meghalt. Az ölembe hajthatod a fejed, amig én itt vagyok, nem
lesz semmi bajod.
Mária tizenhatesztendős volt és ezen korkülönbségnél fogva anyáskodva
bánt Lajos királlyal.
– Hát tanultál te valahol uralkodni? – kérdezte a király trónusából,
ahol olyan poziturában ült, mintha valami külföldi követséget fogadna.
– Nekem uralkodni nem kellett tanulni, mert velem született az, miután
minden rokonom király, császár, – felelt Mária. – Jól ismerem a
nagyapámat, Miksa császárt, hogyan szokott viselkedni, amikor császárnak
kell lennie, nem pedig nagyapának. Remegnek előtte a legelőkelőbb urak,
senki sem tud ugy uralkodni, mint ő. Majd megtanitlak téged is a Miksa
császár módszerére.
A király öregesen mosolygott trónusán, – mintha már ez a gyermek is
megtanult volna csalódni.
– A te nagyapádnak könnyü a dolga, mert neki nincs ügye magyarokkal,
akik fékezhetetlenek. Lásd, ebben a trónusban szoktam ülni, amikor a
pápai nunciust, a velencei követet, a császári követet, vagy a lengyel
király küldöttjét kihallgatom. Mind tisztelnek és elismerik eszemet.
Csak a magyarok akarják mindig, hogy menjek közéjük a Rákosmezejére,
amikor tanácskoznak.
– Azt nem fogjuk tenni ezután sem, – mondá most érceshangon Mária, hogy
a trónterem ajtajait őrző szárnyasangyalok, az aranyozott bronzból való
királyszobrok, a drágakövekkel kirakott ablakredőnyök megrezzenni
látszottak Mária hangjától, midőn először csendült meg az a maga
valóságában a palotában.
A kiskirály a trónus karjára fektette a jobbkönyökét, amikor emigy
folytatta:
– Az anyámat nem ismertem, de nagyon sokat hallottam róla. Ő volt az,
aki utoljára rendet tartott ebben a palotában, aki mindennap
kifényesitette a palotában lévő különböző trónusok drágaköveit, pedig
atyám bármit inkább szeretett, mint trónuson ülni, mert igen egyszerü
ember volt. Anyámnak nagy rábeszélésébe került, hogy kiránduljon vele
Esztergomba, vagy a dunai szigetekre. Ő mindig csak itthon volt, mióta
anyám kényelmessé tette neki a palotabeli életet, kikergetvén innen az
örökös koldusokat és kéregetőket. Az volna jó, ha megint Anna királyné
kora térne vissza a budai palotába.
– Én Mária vagyok, de én sem szeretem a koldusokat.
– Nem csoda, hogy anyám halála után még pókháló is akadt a palotában,
mert atyám nem törődött semmivel; hosszu szakállt eresztett, mint egy
erdei remete. Naphosszat nem lehetett a hangját hallani; legfeljebb azt
mondta: dobzse. És apránként mindent elvittek a palotából, amit
megmozditani lehetett.
– Ezentul majd jobban vigyázunk, – kiáltott fel Mária az előbbi érces
hangon, hogy Lajos király halovány arca csendesen felpirosodott, mintha
a Máriából kicsapodó láng megérintette volna őt is. – Még holnap irok
nagyatyámnak, a császárnak, hogy küldjön Budára egy megbizható követet,
akit szándékainkba, terveinkbe beavathatunk. Azonkivül itt van Logus
Tamás, a humanista is a palotában, aki ugyancsak alkalmatos ember és
nekem nagy hivem. Csak arra kérlek, király, hogy ezentul senkit ne avass
be bizalmadba, csupán engem, mert ezzel könnyitesz mindkettőnknek a
helyzetén.
Igy beszélgetett első este a két gyermek, amikor egy félórára egyedül
maradt a trónteremben. Fiatalok voltak, könnyen ment közöttük a barátság
megkötése, miután az első pillanattól fogva rokonszenvesek voltak
egymásnak. A barátságok éppen ugy pillanatok alatt születnek, mint az
ellenségeskedések.
Mária most felemelte két ragyogó tiszta szemét, mintha ebben a
pillanatban kezdené meg az uralkodást:
– Mondd, király, küldtél hadakat Nándorfejérvárra?
– Nem küldhettem, mert nincsenek hadaim. Követeket küldöttem ellenben a
császárhoz, Ferdinándhoz és a lengyel királyhoz. Utóvégre nekik éppen
ugy kell vigyázni Magyarországra, mint nekem. Megigérték ezt apámnak.
– Mindenki a magáéra vigyáz. Elhozattad a primástól a zálogba tett
ezüstöket? – folytatta Mária az uralkodást.