emberek, akiket nem lehet hasonlítani semmiféle nációhoz. Nemcsak az
érinti őket fájdalmasan, hogy ha egy várukat elveszítik, de egy
tenyérnyi föld, amely elsikkad országukból, úgy kihozza őket a
sodrukból, hogy a falnak mennek a fejükkel. Nem akarják elhinni, hogy
azon a helyen, ahol a földjük feküdt: nem támad azért lyuk, mert ott más
király uralkodik. A vár is vár marad, akár török, akár magyar ver tanyát
benne, csak denevérek ne költözködjenek oda.
– Nán-dor-fe-jér-vár! – tagolta az idegen szót Mária, mintha meg akarná
azt tanulni, hogy élete végéig ne felejtse el.
– Nándorfejérvár! Latinul Nandor-Alba, – folytatta a humanista. – A
közhit azt tartja róla, hogy kulcsa Magyarországnak a végvidék felől,
mégis a magyarok tunyaságból nem küldenek oda rendes hadakat, hanem
mindenféle csavargó népséggel védelmeztetik a várat, a hadak mezítláb és
páncél nélkül harcolnak, gyülevész társaság, amely akkor menekül el az
egyik várból a másikba, ha rossz fát tett a tűzre, az élete nagy részét
csavargással tölti a végvidéken, mig utolsó állomására: Nándorfejérvárra
megérkezik. Innen már aligha megy tovább élve. Igaz, hogy bátran tud
meghalni.
– Nem láthatnék egy ilyen vitézt? – rebbent fel Mária, akinek kigyulladt
az arca, amikor férfias virtusokról hallott.
– A nándorfejérvári vitézek nem járnak leánykérőbe, hanem úgy
martalóc-módra rabolják a nőket lóhátról. Az én véleményem szerint nem
nagy kár esik a világon, ha az egész várat felégetik e sisera-haddal,
mondá a humanista és megint csak megmutatkozott az arcán az a bölcs
mosolygás, amelyet a tartalmas könyvekből merített.
Mária töprengve járt fel és alá szobájában:
– Nem ismerem ezeket az embereket és mégis sajnálom őket. Nem is tudom,
hogy mit érzek azóta, mióta ezt a különös magyar szót megtanultam.
A humanista vidáman integetett:
– Nem kell olyan komolyan venni a dolgot, még ha Nándorfejérvárral
együtt elpusztul egész Magyarország is. A magyarok legfeljebb
visszamennek régi hazájukba, oda a Volga mellé, ahol a mesemondásaik
szerint egy másik Nagy Magyarország van, amelyet a tatárok bejövetele
előtt IV-ik Béla király kiküldöttei, a szerzetesek, láttak is,
bennejártak…
– Ázsiában legyek királyné? – kiáltott fel tréfás meglepetéssel Mária.
– Mindegy az, hogy Ázsia vagy Magyarország! – felelte a humanista.
Mária megjegyezte magában, hogy Logus mester mindennap másképpen beszél,
mint ez a reneszánszkorban szokás volt a művelt emberek részéről, akik
örömüket lelték szellemük csillogtatásában. Egy vérbeli humanista éppen
olyan könnyen védelmezte meg Luther Mártont, vagy Magyarországot, mint
elítélhette. Minden kérdésnek két oldala volt, – a legszebb
cselekedeteket lehetett a legotrombább színben feltüntetni.
Mária bucsúzott a humanistától, miután tudomására adta, hogy az éjszaka
imádkozni fog Lajos királyért és Magyarországért.
*
Reggelre a császár gályái állottak elő a Dunán. Ezek kissé másforma
alkotmányok voltak, mint a linci sajkák, a félmeztelen naszádosok
helyett takaros hajósnép sürgött-forgott I. Miksa gályáin, amelyek immár
vitorlát is bontottak, hogy a Duna felett kószáló szelet hatalmukba
kerítsék.
Mária nem hozott magával mást ez utazására se, mint az innsbrucki
kolostor szolgálóleányát, holott a bécsi vár frájjai nagyon ajánlkoztak,
hogy elkisérik Máriát ama különös országba.
– Nem lehet, Lajos király bizonyára gondoskodott udvari dámákról, – tért
ki Mária az ajánlkozások elől.
– Szegény Lajos, – dörmögte a szalai főispán, – annak most a végvárakon
jár az esze, nem pedig a királyné frájjain.
A császár cifra gályái között volt egy magyar naszád is, amelyet Lajos
király Máriáért Bécsig előre küldött. A naszád két oldalán tiz-tiz
evezős foglalt helyet. Az árbócon a háromszínü zászló lengett és a
hajlított vitorla-rúd a naszád egyik végétől a másikig ért. A hajó
csigaalaku végénél hosszu rúddal állott a kormányos, aki mindig a víz
mélységét mérte és a hajó két végén cifra házikók álltak az uraságok
részére. A házikókon ablak-alaku rések, amelyeken át a táj szépségeiben
lehetett gyönyörködni. Mária, természetesen, a magyar naszádon foglalt
helyet és házikójából alig várta a magyar határ megjelenését.
Az utasnak azonban van egy állandó kisérője, amely elől semmerre nem
bújhat el. Ez a kisérő pedig az időjárás, amely nem tesz kivételt se
királynőkkel, se koldusokkal. Mire a kettős-hegyen épült Hainburg várost
elérték volna: kapja magát a felhő és eltakarja a hegytetőn büszkélkedő
kastélyt, el a hegy oldalán futamodó bástyatornyokkal cifrázott falat,
de még a várkapu ásítását is eltakarta a sötétség. A hegyeknek csupán
árnyékuk látszott és a Dunán elindult a szélvihar és az esős zivatar.
Jó volt ekkor a magyar király huszevezős naszádja, még ha egyébként nem
is volt olyan cifra, mint a császár gályája. Mária behúzódott a
szolgálóleányával a hajófaron lévő házikóba és azt próbálgatta kisütni,
hogy ez az erőszakos szélvihar vajjon nem Magyarország felől fúj-e?
Sárkány Ambrus, a szalai főispán a viharban is a megszokott bazsarózsás
arccal álldogált a hajó orránál a vízmélységet mérő hajós mellett. A
férfiak hozzá vannak szokva különb viharokhoz.
– Most érünk a magyar határra! – kiáltotta be a főispán a királyné
házikójába, mire Mária a szakadó esőben kijött a háztető alól, mert
vérében volt, hogyan kell királynőnek viselkedni.
A magyar határon mintha kettős-fejü nagybástya zárta volna el a Dunát,
amelyet a folyónak meg kellett kerülni. Sasoknak és határvédő vitézeknek
volt teremtve ez a kettős sziklafal, amelynek gránitköpenyege redőzve
omlott a Dunába. Alant, a sziklalábnál fellobogózott vártorony
emelkedett, amelynek egyik ablakából fehér füstpöffenet reppent ki piros
lánggal megvilágitottan, majd hegyeket rázkódtató durranás hallatszott.
Huszonnégy ágyúlövés hangzott el a váracsból, bizonyára keményen
megizzadtak a dévényi vár katonái, amig a hegyről ideáig vontatták az
ágyúkat.
És a zivatar függönyén át álomkép gyanánt vonult el a hegytetőkre öreg
fatörzs gyökér-karmaival kapaszkodó dévényi vár is. A hegy kopasz, hogy
ellenfél el ne rejtőzhessen erdőjében. A bástya szilárd, mint a
másvilág. A várkapitány pedig bizonyára ugy unatkozik, mint azok a
várkapitányok szoktak, akiknek nincsen dolguk ellenséggel.
– Most már otthon vagyunk! – kiáltozott a hajó orráról a szalai főispán
és kitátotta a száját, hogy igyon a hazai esőből.
Ó, Magyarország, Szűz Mária országa! Szép voltál te minden időkben
azoknak a sziveknek, akik benned hittek. Akik mindig csak azt mondták
szemük végső lezárulásáig, hogy Magyarországon a legjobb a viz, mert itt
átváltozik még a felhő is, amely idegen tájakról vándorol ide, itt
megédesedik a forrás, a Duna, amely abból az ősvilágból maradott itten,
amikor a magyarok még Ázsiában voltak. Ó, Magyarország, ahonnan a folyók
nem szeretnek elmenni, (az egy, hütelen Poprád kivételével) mert
idegenben nem éreznék jól magukat, – Tisza, Dráva, Száva, Hernád, Körös,
Szamos, Zagyva, Ipoly, Vág, Maros mind itt születik és itt is hal meg,
mint jó magyarokhoz illik… Ó, Magyarország, kinek könnyeitől még egy
Tisza folyót alkothatna a Teremtő: vajjon érezted-e szived dobbanásában
azt a sorsfordulatot, amely abban a percben történt életedben, amikor
Mária hajója a husz evezőssel átsiklott a magyar határon?
Az eső muladozott, a felhő szakadozott, Sárkány Ambrus uram megint csak
bekopogtatott Mária házikójába.
– Mindjárt Presburchban leszünk. A magyarok ugyan Pozsonynak mondják ezt
a városukat, de a lakosság bizony csak olyan sült német, mint
Ausztriában.
A hegyek alatt valóban megmutatkozott egy soktornyu város. Mária
legelőször is a város tornyait számlálta meg. A számos bástyatorony
között három templomtorony mutatkozott, a hegyen pedig erős vár, amely
legszebb volt mindama várak között, amelyeket Mária életében látott.
– Kié ez a vár? Kié? – kérdezte gyermekmódjára tapsolva kezeivel.
– A magyar királyé, de benne Bornemissza uram a parancsnok, – felelte a
szalai főispán.
– Mért nem a király?
– Mert a királynak szebb vára van Budán.
– Én itt szeretnék lakni!
– Lesz még módjában, felség, – felelt a szalai főispán és bizony nem
gondolta ebben a percben, hogy milyen igazat mondott.
Mária alig várta, hogy a naszád kikössön, már indulni akart, hogy a
várost megnézze, amelyet nagyobbnak itélt Innsbrucknál és Linznél.
De még valami ceremónián kellett átesni. A kikötőben hirnök várta a
hajót.
– Itt van Zápolya uram Trencsénből és hódolatát akarja bemutatni a
királynénak!
– Tyű, – kiáltott fel Sárkány Ambrus uram. – Ez már nagy dolog, hogy a
vicekirály beadja a derekát!
– Ki az a vicekirály? – fitymálódott Mária.
– Több vára van, mint a királynak.
– Jegyezze meg magának főispán uram, – szólott most Mária olyan hangon,
amilyent még nem hallottak tőle a magyarok – hogy én Európa leggazdagabb
családjából származom. Az én családomé Alsó- és Felső-Ausztria, Stiria,
Karintia, Görz, Krajna, Tirol, Trident és Burgundia. Németalföld és
Spanyolország gyarmataival, valamint a Baleárok. Nápoly, Szicilia,
Szardinia ugyancsak a miénk. Ez talán együttvéve ér annyit, mint az
erdélyi vajdaság.
– A Baleárok messzire vannak, de Zápolyának itt vannak a várai a felső
vidéken, egészen a lengyel határig. Hát csak legyünk vele jóban.
A hajó kikötött és a parton leugrott lováról egy vitéz, aki ott gyalogos
katonái között várakozott. Szép szál ember volt, huszonöt-harminc
esztendő között. Sisakja alól kivillogott medve-tekintete, kicsüngött
bozontos, barna szakálla. Talpig páncélban volt, de nem is aranyozott
vagy ezüstözött páncélban, csak olyanban, amilyenben akkoriban a magyar
nemesek öltözködni szoktak.
Mária felé közeledve, kihuzta fejét a sisakból. Válligérő haj övezte
cigányosan barna arcát. Határozottan, szinte büvölettel nézett a
királynéra, mintha egyetlen tekintetével felejthetetlenné akarná magát
tenni. Valóban megjegyezni való külsejü férfiu volt, bár semmi disz,
pompa, feltünőség nem volt rajta, mintha csak a katonai táborból jött
volna.
– Magyarország leggazdagabb és legfösvényebb embere, még magától is
sajnálja a ruházkodást, – suttogta Sárkány Ambrus Mária háta mögött.
Szapolyai uram (akit köznyelven Zápolyának hívtak, mintha ezzel a
tótosan hangzó névvel is éreztetni akarták volna vele, szláv
származását) Mária elé lépett és éppen csak annyira hajtotta meg a
fejét, amennyire egy fiatal férfi egy fiatal nőnek szokta. Miksa császár
unokája bosszusan az ajkába harapott. Ez volt az első sérelem, amely
Magyarországon érte. Dacos indulat ébredt fel benne, hogy megbosszulja a
tiszteletlenséget, amelyhez a ceremóniás bécsi udvarban dehogy is volt
hozzászokva.
Szapolyai latin nyelven üdvözölte a királynét:
– Kerestem magamnak az alkalmat, hogy legelsőnek üdvözölhessem a
magyarok jövendőbeli királynéját az ország területén, miután tudomásom
szerint az országtanács nem engedi meg a királynak, hogy Budáról
elmozduljon.
– Tudom, – felelt egykedvüséget szinlelve Mária. – Nándorfejérvár bajban
van, a királynak azon kell fáradoznia, hogy a nevezetes végvárat, –
Magyarország karját, megmentse Szulejman Piri basa ostroma elől. Azt
reméltem, hogy az erdélyi vajda, akinek vitézségéről és hadai
nagyszámáról már annyit hallottam nagyatyám udvarában is: maga, az
erdélyi vajda Nándorfejérvár védelmében van.
Szapolyai sötét arca még sötétebb lett a királyné szavára, de csakhamar
enyhült ez a sötétség, hogy helyet adjon valamely enyhe, udvarlásos,
rebegő mosolynak, amellyel a férfiak azokat a nőket szokták nézni, akik
első szempillantásra megtetszenek nekik.
– Királyné, – szólt most enyelgő hangon az erdélyi vajda – ha nem mondta
volna meg senki, én most megmondom, hogy Tomori, Nándorfejérvár védője
olyan ember, hogy más vezért nem tür maga mellett. Az erdélyi vajda
pedig nem lehet közlegény Tomori mellett.
– Inkább essen el Nándorfejérvár?
– Inkább essen el Nándorfejérvár!
A tisztelkedés alatt Szapolyai egy percre sem kapcsolta ki szemét Mária
királyné szeméből. Ismerni akarta első látásra ezt a hölgyet, mint akár
valami lovat, ágyut, vagy hadnagyot. Mária változatlan arccal türte
alattvalójának fürkészését. Mozdulatlanság ült arcára, mint egy
innsbrucki apácához illik, nem árult el többé semmi földi indulatot az
első harag után.
Szapolyai uramat a hajóhidig Sárkány Ambrus kisérte el.
– Becses kis portéka. Nem érdemli meg az Árnyék-király, – dörmögte a
vajda.
– De a Festett-király még kevésbbé! – morgott vissza a szalai főispán,
mivel Szapolyait a háta mögött „Festett-királynak“ is csúfolták.
A parton ujabb vendég jelentkezett, aki tisztelkedni akart, mielőtt a
királyné Magyarország földjére tenné a lábát.
Bornemissza János uram, a király egyik nevelője és a pozsonyi vár
kapitánya simogatta lobogó nagy, fehér szakállát a parton. Régi királyi
butor volt az öreg, már Mátyás király korában is ifju levente volt a
budai udvarnál, a Jagellók átvették őt együtt a palotával.
– Az erdélyi vajdát még csak respektáltam, – mondá az öreg bosszankodva
Sárkány Ambrusnak – mert nem akarok ujjat huzni ezzel az emberrel, aki
minden gyalázatosságra képes. De most már valóban a királyné elé kell
jutnom, mert én hozom a király üzenetét.
Sárkány főispán uram a fületövét vakargatta:
– Ebből baj lesz… A király megharagszik mindnyájunkra, ha megtudja, hogy
az ő követét, éppen az erdélyi vajda miatt megváratták.
– Nem kell félni, – bizonykodott Bornemissza uram. – A királyt ugy
nevelték, hogy nem tud ártani egy légynek sem.
Mária nagy érdeklődéssel figyelte a hajóhidon közelgő, magyaros
diszruhába öltözött, kipödrött bajszu, kemény válltartásu és még
keményebb dereku öregembert. Valahogy ugy érezte, hogy ez a bölcsen,
nyugodalmasan közelgő férfiu az igazi, vérbeli képviselője annak a
nemzetnek, amelynek ezentul királynéja lesz. Ez a tempós, akkurátos öreg
ugy közelgett, mint valami ritka látomány, akit álmában szokott látni az
ember, akinek megjelenését ugy magyarázzák az álomfejtők, hogy álombeli
tanácsaikat meg kell hallgatni és meg kell tartani, mert a jó sorsnak a
választott emberei ők… Akik mindig segedelmet hoznak magukkal.
A szalai főispán előrejött.
– Bornemisszát fogom bemutatni, akivel sok dolga lesz felségednek, mert
ő az első ember a budai várban. Még az időjárást is ő szabja meg Budán,
mint mondani szokták Magyarországon.
– No, majd a szemeközé nézünk az időcsinálónak, – gondolta magában
Mária. – Szivesen látom a várkapitány urat, bár nem tudom még csak le
sem ültetni ebben a házikóban.
– Ó, az öreg nem olyan ördögtől megszállott ember, mint az erdélyi
vajda, felséged előbbeni látogatója. Bornemissza János, bár öregember, a
világért sem ülne le királya vagy királynéja jelenlétében, mert ő még
Corvin Mátyás idejében tanulta az emberi illedelmet.
Hát jött a hajóhidon a nagyszakállu öreg, mintha az ötszázesztendős
Magyarország közelegne vele hagyományaival és legendáival,
rátartiságával és sorstól szenvedett megaláztatásaival, elszántságával
és öreges aggodalmasságával: – egy sok mindent látott öregember
ballagott végig a hajóhidon, aki éppen ugy el van készülve a jóra, mint
a rosszra, nem igen csodálkozik már semmin sem ebben az életben. De
hiuság még volt benne, mint a legtöbb öregemberben, mert a multidőt
nagyobbra tartotta a jelenidőnél. Igy tehát igen felderült az arca,
amikor Mária női ösztönösségénél fogva néhány lépéssel elébe ment a hajó
szurkos deszkáin óvatosan lépegető öregnek.
– Bornemissza bátyám, be örülök, hogy láthatom! – kiáltott fel a
jövendőbeli királyné, mintha egyetlen szavával végig az egész életre
megnyerni akarná magának a szívós öreget.
– Nem nagyon érdemlem meg én, felség, hogy valaki is örüljön nekem, mert
én már csak olyan vagyok, mint az őszi szél, amelynek szárnyán a
hópelyhek szoktak elindulni, – feleli nagycsendesen Bornemissza.
– Én szeretem az őszt, mert a nagyapám nevelt fel.
– Minden tiszteletünk a leghatalmasabb Miksa császáré, de mi régi
magyarok azt szeretnénk, hogy felséged elfelejtené elmult gyermekkorát,
az idegen földön töltött éveket, minden idegenszerüségeket és idegen
emléket, amikor ennek a szegény Magyarországnak a földjére teszi a
lábát. A Jagellók immár jó magyarok lettek. Azt reméljük a magyar nemzet
nevében, hogy felséged különb magyar asszony lesz minden magyar
asszonynál, – mondá az öregember olyan hangon, mintha a bibliából
olvasna.
– Nem csalatkoznak bennem a magyarok, – válaszolta Mária.
(Honnan volt ebben a tizenhatesztendős leányban a leleményesség,
bátorság, önbizalom, amellyel mindenféle férfiuval a maga nyelvén
beszélni tudott? Talán éppen azért volt benne annyi bátorság, mint más
nőkben nem szokás, mert az innsbrucki apácazárdában nem volt alkalma
megismerkedni se a férfiak erkölcseivel, se hibáival. Felelt szíve
szerint, igazsága szerint, mint az iskolai vizsgán adják meg a
feleletet, anélkül, hogy annak hatékonyságát előre kiszámítaná magában a
növendék.)
– Most pedig átadva II. Lajos, Magyarország és Csehország királyának
legkegyelmesebb üzenetét felséged számára, – folytatta az öregember,
hirtelen kihuzva magát, mintha nyársat nyelt volna az ünnepélyességtől.
– Király Őfelsége tárt karokkal és áhitatos szívvel várja felségedet
Budán. Jött volna ő maga is a királyné elébe, de az ország ügyei ugy
alakultak, hogy a király őfelségének mulhatatlanul Budán kellett
tartózkodni.
– Tudom. Nándorfejérvár!
– Igen, Nándorfejérvárt meg kell menteni, evégből a király reggeltől
reggelig leveleket ír a külországokba. Követségeket meneszt és
követségeket fogad. Nehéz dolog most Magyarországon királynak lenni.
– Majd én megkönnyitem a helyzetét, mellette leszek éjjel-nappal, amint
Budára értem.
– Ámde ez sem lehetséges, amig felségedet Székesfehérvárott magyar
királynénak meg nem koronázták vala, mert törvényeinket áthágni még a
királynénak sem lehet. Felséged a fejérvári koronázásig nem a budai
királyi palotában lakik, hanem Budán egy másik házban, amelyet Lajos
király már meg is vásárolt felséged számára a Keresztelő Szent
János-utcában! – szólott Bornemissza olyan határozott hangon, mintha
ettől a naptól kezdve nem csak II. Lajos királynak, de Máriának is
nevelőapja volna.
– Hm, – mormogta Mária elgondolkozva. – És ki tiltja meg nekem, hogy a
budai királyi palotában lakhassam?
– A magyar törvények. A magyar Rendek. Az országgyülés, amelyet a
nemesség bármikor összehivathat a Rákosmezejére. A magyar országgyülés a
legnagyobb hatalom a világon. Felette áll a királynak.
Mária lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy feltámadó érzelmeit
valamiképpen észrevegye az öregember.
Bornemissza, miután befejezte hivatalos szavait, hirtelen urambátyámos
nyájaskodással folytatta:
– Most pedig van szerencsém meghívni felségedet arra az ebédre, amelyet
Fischer Mihály, a pozsonyi bíró rendez felséged tiszteletére. Lesz
tizenhárom font tehénhus, öt kappan, egy nyul, sok alma, zsemlye és bor.
Mária megint lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy a hajózás ideje
alatt tartó éhezését Bornemissza észrevegye.
– A pozsonyi bírónak köszönjük a meghívást, valamikor tán meg is
szolgáljuk őkegyelmének a nyájasságát. Most még egy kérdést akarok
feltenni Bornemissza uram. Ér annyit a magyar forint, mint a rajnai
forint?
– Igen, – felelte a királyi követ. – A zsidóknak van a számításukra
nézve valamely külön táblázatuk. 2100 magyar forint, amelyet felséged
utazására költöttünk: 2625 rajnai forintot kaptunk Fuggertől.
Ezután már valóban nem volt egyéb teendője Máriának, hogy elfogadja a
pozsonyi bíró ebédjét, aki, ime, fontokban és számokban közölte vele
előre, hogy mit főzetett ebédre. Máriának kedvenc eledele volt a
tehénhus tormával.
*
A pozsonyi bíró ebédjén ott voltak mindazok, akik Máriát Magyarországra
kisérték: a három Brandenburgi, Logus Tamás és más uraságok is, tehát a
pedáns bíró által előre jegyzékbe foglalt ételek és italok az utolsó
cseppig elfogytak. Csodálkoztak is a pozsonyi urak Mária étvágyán, –
fontszámra fogyasztotta a tehénhust.
– Még növőben van, azért van jóétvágya, – oldotta meg a kérdést a bíró.
Az urak közül csak Sárkány Ambrus szalai főispán hiányzott, aki
előresietett nagyszarvasi kastélyába, ahol Mária az éjszakát volt
töltendő. Vacsoráról kellett gondoskodni.
A megállapodás az volt, hogy Mária lóháton utazik tovább, hogy a Dunán
kivül lásson egyebet is Magyarországból. A bőséges ebéd után Mária
nagyon örült, hogy nyeregbe ülhetett, mert a kolostorban is mindig az
elhizástól féltették, azért lovagoltatták elég sűrűn, ami ugyan
apácáknál nem szokásos. Lovaglásközben Mária módját ejtette, hogy a
humanista kerüljön melléje a maga szürkéjével.
– Beszéljen nekem valamit Logus mester ama Szapolyairól, aki ma reggel a
hajóra tolakodott.
– Nem igen kell annak tolakodni, mert mindenütt szivesen látják őt ebben
a koldus országban. A legnagyobb rabló, aki nem válogatós a
pénzszerzésben. Ott veszi el, ahol találja. Lopó, csaló, hamispénzverő.
De nagyon gazdag őkelme, tehát senki se mer vele kikötni. Más országban
régen kerékbetörték volna, – felelte egykedvüen a humanista.
– A király, a primás?…
– A király gyermek, a primás haldoklik, felségednek kellene rendet
csinálni Szapolyaival is, ha érezne magában annyit erőt. Különösen azóta
lett nagy pártja Szapolyai uramnak a nemesség között, amióta a lázadó
pórokat karóba huzatta, Dózsa Györgyöt tüzesvassal megkoronáztatta.
Hitvány ember, király szeretne lenni, pedig csak bocskorosnak született.
– Kemény katonának látszik…
– Az sokkal könnyebb dolog, mint a könyvekkel harcolni. Magyarországon
mindenki kemény katona, aki még nem merült el teljesen a
részegeskedésben, mint például nádorispán uram maga is, aki reggeltől
estig és estétől reggelig részeg. Sajnos, a nemességnek nagy része
követi nádorispán uram példáját, – felségednek fogalma sem lehet arról,
mekkora ivóedényekből hajtogatják magukba a bort az emberek
Magyarországon.
A három Brandenburgi, aki Mária mögött lovagolt: jól megjegyezte magának
a humanista szavait. Sohasem lehet tudni, hogy mikor van szükség az
ilyesmire.
De már ott is voltak a nagyszarvasi kastélynál, amely inkább valamely
megerősített várhoz hasonlított, a parasztok lázadása óta ilyen volt
minden urilak Magyarországon. Falak és tornyok és a tornyokban
idegennyelvü katonaság, amely nem értette az idevalósi nyelvet.
– Halat főzettem vacsorára, – ujságolta Sárkány Ambrus uram – mert a
holnapi, pénteki napra való tekintetből bőségesen elláttak hallal a
halászaim. Szereti felséged a halat?
Mária kegyesen mosolygott a bazsarózsás arculatu uriemberre, a kolostori
életmód után valóban nagyszerüek voltak azok a változatos ételek,
amelyekkel Magyarországon traktálták. Jól esett ez a különös
vendégszeretet, amelyről addig fogalma sem lehetett…
Ó, Magyarország, amelyet valaha földi Kánaánnak mondanak: számtalan
hibádat, gyengeségedet, tévedésedet tudod felejteni egyetlen
mosolyoddal! Ó, Magyarország, mily drágalátos tudsz te lenni, amikor
nyájaskodva fogadod az idegent és néki házadat, asztalodat, barátságodat
felajánlod! Ó, Magyarország, van-e még föld, ahol nagyobb szeretettel
fogadnák a vendéget, mint a te hajlékaidban, – van-e még ország, ahol
szivesebben vennék elő vendégük kedvéért az emberek mindazt, amit
maguktól megvontak? Ó, Magyarország, tudnak-e még másfelé is ugy
lelkendezni, rajongani, boldogoskodni, dédelgetni, simogatni ugy, mint
benned, mikor vendégszerető kedvedben vagy…
Mielőtt vacsorához ült volna a társaság, egy mezítlábas, zarándokbotu és
kardos szerzetes jelentkezett a várkastélyban. Nyakig poros, bozontos
volt, de a hangja harsogott:
– Én most Nándorfejérvár alá megyek. Felszólítok minden magyart, hogy
kövessen a veszélyben lévő Nándorfejérvár alá!