parancsára, ismét felséged szolgálatára vagyok rendelve, – szólt a
humanista és felemelve fejét, tanítós komolysággal nézett a királynéra.
– Felség sok mindenben megváltozott, mióta a Herceglakot elhagyta.
Vajjon megirhatom-e most is pápa Őszentségének felségedről, hogy többet
áll könyvespolcai előtt, mint tükre előtt?
– Sajnos, a helybeli kolostor könyvtára sokkal hiányosabb, mint a
brüsszeli palotáé volt. A nagy humanista mesterek müveit itt nem
találtam. Még csak a Medici könyveit sem, aki miatt nem lehetett római
pápa első nevelőm, istrecesti Adorján.
– Pedig megérdemelte volna, mert ő is igazi humanista volt, – felelt
Logus és ismételten meghajolt, mint ezt ama királyi udvarokban tanulta,
ahol hosszu életében annyi időt eltöltött.
Különös jelenség volt itt az innsbrucki apácakolostor nagy
fogadótermében, a szines ablakok mögött fáradt nyilakként hulldogáló
esőzés világitásában, a homályba borult boltozatok alatt és az árnyékba
merült fali szentképek társaságában ez a dárdaalaku öregember, akinek
Mátyáskirályosan borotvált arca, pápa-fehér haja szinte világitani
látszottak a félhomályban, mig apró szemei szentjánosbogárként
villództak. Nem, sehogy sem illett ő a nagy fogadóterem egyik oldalán
még középkorias pompában, páncélosan, vértesen diszelgő osztrák urak
társaságába, akik egyenként is ugy tüntek fel, mintha kezükben tartanák
azt a császári vaskoronát, amellyel Jagelló Annát megbilincselni
szándékoznak. Törhetetlen ez a korona, de viselése gyötrelmesen fárasztó
és örökre kiirtja a tavaszi mosolygást az arcokról. – Büvészeti
mutatvány volt a humanista alakja a terem másik oldalán felsorakozott
magyar urak csoportjának környezetében is, mert a magyar urak ugyanabban
a prémes, kaftános, aranytól és ezüsttől csillogó megjelenésükben
mutatkoztak a zárdában, mint a régmult decemberben. Ugyancsak ki volt
pödörve a bajszuk, tigrisesre vágva a szakálluk, oroszlánosra nyitva a
szemük és a gőgösség trónolt arcukon, mintha sarkantyus arkangyalok
volnának, akik azért jöttek, hogy boldoggá tegyék a leghatalmasabb I.
Miksa császár unokáját, amikor feleségül viszik II. Lajos magyar
királyhoz. – Tünemény volt ez az öreg jegenyefa, amint lombjait
suttogtatta, halkan, megnyugtatón, panasz és kérkedés nélkül eresztve ki
száján a szavakat, amelyek mind oly megfontoltaknak látszottak, mintha
őket előzőleg valamely érzékeny mérlegre rakta volna. Diabolikus
bársonyruhájában hasonlitott ama Faust nevü tanitóhoz is, akiről a
németalföldi udvarban annyit beszéltek a cselédasszonyok és hercegnék.
De mégis inkább valamely olyas furcsa égi felhőhöz hasonlitott, amelyet
elgondolkoztató alkonyatokon a kolostor ablakából láthatni, amikor már a
lement nap idegen országból világit vissza az égboltozatra. Ki tudná,
hol jár már a nap. – Ki tudná, hol jár ennek az embernek a gondolata,
aki éppen olyan ismerős mindenfelé a világon, mint maga a nap?
Mária egy háta mögött álló karosszékbe ereszkedett és nyulánk kezeivel a
szék támlájába kapaszkodott, amely oroszlánkarmokat ábrázolt.
– Azóta sok minden megváltozott, Logus Tamás mester, mióta a brüsszeli
palotát nagyatyám parancsára elhagytam, – kezdte Mária ugyancsak ugy
halkitva a hangját önkéntelenül, mint a humanista. – Sajnos, ön
eltávozott tőlünk, de Petrarca szonettjeit, Boccaccio elbeszéléseit,
Erasmust, Vitéz Jánost, akiről én valaha öntől hallottam, nem
felejtettem el. Itt a kolostorban találtam egy régi görög könyvet,
amelyet örömmel forgattam, mert eszembejutott az ön tanitása, hogy az
antik görög nyelv ismerete nélkül csak félember az ember.
– A héber nyelv ismerete nélkül! – szólott most a régi nevelői hangon
Logus. – A héber nyelv bevilágit a világ összes tudományaiba.
Megvilágitja a spanyol félszigettől messze napkeletig az összes tájakat
és a rajtuk élő embereket. Ez a nyelv az összes nyelvek nagyapja. Merre
tántoroghat az az ember, aki a nagyapját nem ismeri?
Mária felsóhajtott:
– A héber nyelvet nem ismerem még, de remélem, hogy budai királyné
koromban majd találok alapos mesterekre. Mi ujság Budán, Logus mester,
beszéljen nekem valamit a királyról, aki ismét csak követséget küldött
értem, anélkül, hogy maga jött volna értem?
– A magyar király nem mozdulhat ki az országból, mert nem tudhatja, hogy
nem foglalják-e trónusát el mások, amig ő távol van.
– Hát már nem olyan nagy hatalmasság a magyarok királya, mint Corvin
Mátyás alatt, akiről ön gyermekkoromban annyit beszélt nekem, akinek
Korvináit ugy magasztalta?
A humanista megint összefonta a két karját mellén és oly mélyen hajolt
meg, amint a pápai udvarnál szokás:
– Ludovicus Rex Hungariae et Bohemiae már kinőtte azt a kort, amelyet
frissen leölt sertések bendőjében testi megerősödése végett töltött,
amikor atyja, Ulászló, azért aggódott, hogy trónörökös nélkül marad.
Koraszülöttsége nem hagyott nyomot, most már mindenütt emberibőr fedi a
király testét, mint bármely más alattvalójáét. Hat nyelven beszél, ami
nagyon kedvessé teszi őt minden humanista módra gondolkozó ember előtt.
Magyarul, csehül, lengyelül, franciául, olaszul és latinul beszél.
– Nekem azt mondták, hogy a magyar király csak csehül tud, – rebbent fel
Mária.
– Ezt a csehek hiresztelik Ulászló fiáról.
– Valóban egy cseh apácától hallottam itt a kolostorban. És németül nem
tud a király? Hát hogyan fogok vele beszélhetni?
– Németül is tud, de amint én felségedet ismerem, Magyarországon való
tartózkodása alatt megtanul magyarul is, hogy fékentarthassa azokat a
köznemeseket is, akik még azt sem tartották érdemesnek, hogy latinul
megtanuljanak, amikor a királynéjukkal akarnak beszélni, – felelt a
humanista.
– Mennyi furcsa szó van a magyar nyelvben! – kiáltott fel töprengve
Mária. – A magyar férfiaknak például minden második szavuk az, hogy:
boszorkányos, mig Annától ezt alig hallottam.
– Ne felejtsük el, hogy Anna királyleánynak ama hirneves államférfiu,
Borsódi Pisó volt a nevelője, aki éppen olyan humanista, mint jómagam.
– Helyes, megtanulok magyarul, habár még sohasem láttam azt az országot.
– Felséged rövidesen láthatja, mert a linzi Dunán már ott himbálódznak a
dereglyék, amelyek felségedet Magyarországba kisérik, hogy ott királyi
férjével találkozzon.
Mária ellágyult:
– Köszönöm önnek ezeket a szavakat Logus mester. Valóban nagyon vágyódom
már Lajost látni.
A magyar urak féltékenykedve nézegettek a terem sarkából. Még nem
látták, hogy Mária kezet nyujtott volna valakinek.
*
Az innsbrucki kolostor konyhája hiába készült fel, hogy az idegenből
jött uraságokat huzamosabb ideig vendégül lássa. Csupán egyetlen
vaddisznó és szarvas fogyott el, igaz hogy teméntelen apró rák és csiga
is, mert esős volt a május. Az urak rövidesen indultak Linz felé, miután
a lázadó tiroliak elcsendesedtek a környéken, valamint muladozóban
voltak az ezen a vidéken szokásos felhőszakadások is. A nagy
utazóbatárokat, amelyeket egydarab fából faragott kerekek vittek,
elővonták a királynék számára és egész nap tartott, amig a királynék
számára a kocsikat ugy berendezték, hogy pihenhessenek, aludhassanak
utközben, ha ugyan jő álom a szemre, amely másnapon az oltár mennyei
gyertyáit várja megjelenni.
– Mi már ide többet vissza nem jövünk, – mondta Mária, amikor Annával
utoljára bejárta a kolostor kertjét, amelyet négy gömbölyü torony őrzött
és a bástya alatt vasalt gerendák és kőfalak közé szorítva futamodott el
egy hegyifolyó. Romantikusan szép volt a táj, – csak most jutott eszükbe
a királynőknek, hogy ugyan hány esztendeig is nézegették volt a
fenyőerdőket a folyó tulsó partján! Csaknem hat esztendeig a bécsi
eljegyzés óta. Persze, hogy vittek magukkal ama csodatevő füvekből,
amelyeknek nedvével az apácák mindenféle betegséget gyógyitanak.
– Habár nagy különbség van a derékfájdalom és a főfájás között, – mondá
hitetlenkedve Mária. – De az ember mégis csak hisz a babonában.
Annál nagyobb zsákot tömött meg a csodatévő füvel Anna.
Még egy utolsó séta a bástyán, ahol annyit üldögéltek gyermekjátékokba,
vagy ábrándokba merülve. A kőpadon még ottmaradnak a Jagelló és azt
osztrák cimerek a zárdanövendékek emlékezetére.
Az emeleti poros folyosók, amelyek a kolostor lakatlan részét
keresztül-kasul szelik: be sokszor látták bujócskázó játékaikat. A
padlásról egy kerek lyukon át a templomba lehetett nézni, innen
ellenőrizte a fejedelemasszony a vezeklő apácákat.
– Kár, hogy minden elmulik! – sóhajtozott Anna.
– Bár Magyarországon volnék már! – felelt Mária.
… Reggel indultak Linzbe, ahová délután egy és három óra között kellett
megérkezniök, mert akkor tartja bevonulását a városba Ferdinánd is.
Az utazás minden nagyobb baj nélkül történt. Mária még szundikált is a
kényelmes batárban, annál izgatottabb volt Anna. A szerzetes-lovagok
lovagoltak a hintók két oldalán és széles kardjaik bátoritólag zörögtek
lovaglásközben. Némelyik lovagnak spanyol lőfegyvere is volt, amellyel
ebben az időben még nem mindenki tudott bánni.
Délben a szemhatáron ezüstcsik jelent meg: a Duna, amely látomány azt
jelentette, hogy az utasok közelednek Linzhez, amelynek megerősitett
falai, tornyai csakhamar fel is tünedeztek. A kapu felett emelkedő
toronyból egy nagy fehér zászlót kezdtek lobogtatni: ott már várták a
királynőket.
Valóban a városkapujánál állott teljes egyházi diszében a salzburgi
kardinális és a tridenti püspök, mint Károly császár megbizottai. Ott
volt a császár hitszónoka Burgos András is, valamint Lajos bajor herceg.
A gyönyörü urak Anna királynő felé siettek, mig Máriát a három
Brandenburgi-testvér: Kázmér, János, György üdvözölték Lajos király
nevében. Ott volt Ernő bajor herceg és a püspökök közül Pristinger
Bertold, Slatkóniai György, Rauber Kristóf. Nem látott még ilyen fényes
gyülekezetet Linz városa.
Különösen a három Brandenburgi-testvér tünt ki délcegségével, a
királynak gondja volt rá, hogy legjava vitézeit küldje a felesége elé.
Mikor a megszaporodott menet a piacig ért, itt találkozott egy másik
menettel, amely szemközt jött a város másik kapujától. Páncélos, fekete-
és fehértollas vitézek voltak, akik pajzsukon F. betüt hordtak. A
vitézek csoportjában fehér lovon Ferdinánd, aki most odaugratott az
utazóhintóhoz és a nyeregben lehajolva kézcsókkal üdvözölte Annát,
arccsókkal testvérét, Máriát.
A polgárság mindenütt vivátot kiáltozott, amerre a menet vonult és az
alabárdosoknak a dárda boldogabb felével néhányszor végig kellett huzni
a tolongókon, hogy rend legyen.
A menet élén haladó püspökök ekkor a templom felé vették az utjukat és
kegyes éneklés közben közeledtek a hüvös csarnokhoz. A füstölők édes
füsttel töltötték meg a piacot, a harangok szakadatlanul szóltak és az
ügyes harangozó a harangkötélre kapaszkodva kivettette magát a
toronyablakon, hogy ő is lásson valamit a piacon történtekből.
Ferdinánd ugyanis leszállott lováról a templom előtt és Anna kocsijához
lépett. Arról éppen akkor bontogatták le az innsbrucki zárda pecsétjét a
lakatosok, hogy az ajtót ki lehessen nyitni. A kocsiból kilépett Anna és
most már többé nem eresztette el kezével Ferdinánd kezét, mert az ő
oltalmára volt bizva az apácák után. Ferdinánd kézenfogva vezette be
Annát a templomba, ahol már a főoltárnál állott Lang Máté, a salzburgi
kardinális és kitárt karral fordult az ajtó felől közeledő ifju pár
felé.
Ferdinánd Annával az ajtó mellett lévő sekrestyébe fordult be, ahol
leoldozták testéről páncélzatát apródjai. Fehér, himzett galléros,
ráncolt és kézelős ing volt a királyon, amelyet bő fekete bársonyruha
födött. Hosszuorru, nagy olaj-szemü, fehérarcu, ritkás bajuszkáju,
keskenyarcu fiatalember volt Ferdinánd, akin az volt a legfeltünőbb,
hogy husos, vastag ajkait mindig nyitva tartotta, mintha mondani akarna
valamit. Ezek a husos, nyitott ajkak királyi jelentőségüek voltak, – egy
nagy családot jelentettek, amely Európa trónusai közül már hármat birt.
Fekete, hosszu haja kerekre volt vágva Ferdinándnak és az simára volt
lekefélve.
Ugyancsak ekkor adták fel Annára is a menyasszonyi ruhát, amely bőujjas
brokátból volt, kivágott nyakkal, hogy a nyakon elférhessen a gyémántos
nyaklánc, amelyről igazgyöngyökkel kirakott kereszt csüngött alá. Anna
tekintete merevnek, megkövültnek, de nagyon elhatározottnak látszott a
meghatottságtól. Structollas, igazgyöngyökkel, mogyorónyi ékkövekkel
diszitett fekete barettot tett a fejére, amelynek oldalt lecsüngője volt
gyöngyök számára.
Szép volt az ifju pár, még a kritikus Mária is meg volt elégedve a
bátyjával, valamint a sógornőjével.
– Maradjatok mindig ilyen szépek, – rebegte Mária és most már nem érzett
irigységet a szivében, mert hirtelen felmelegedett a templomi áhitatban.
– Csókolj meg, Mária, – mondá Anna, mielőtt az oltárhoz indult volna.
Ferdinánd hosszukás, hegyes ujjaival alig érintve Anna kezét: megindult
menyasszonyával az oltár felé. 1521 május 26-át irták a papok és deákok
az e napon kelt okiratok alá.
*
Mária a hercegi várban töltötte az éjszakát és egész éjjel nem hunyta le
a szemét a nász-zene miatt, amelyet fuvós-zenekarok szolgáltattak az
udvaron. Ferdinánd és Anna korán nyugovóra tért, a várban lábujjhegyen
járt mindenki, csak a muzsikusok nem csitultak.
Az erkély, ahonnan Mária a holdat nézte, egy sötét kis kertre nyilott,
ahol látszólag nem volt emberi lény. De Mária egyszerre mégis csak ugy
érezte, hogy lépteket hall a kertben. Egy nagy árnyék borongott végig a
kerti uton…
– Logus mester! – szólalt meg hirtelen Mária, felismervén a virrasztót.
– Találd el, hogy min gondolkozom?
– Ó, ha még azt sem tudnám, valóban nem érdemelném meg a doktori
kalapot, – felelt a humanista. – Nagy a gondolatnak a világa, mert az
övé a menny és a föld, ámde a felséged gondolatai egyetlen helyhez
vannak megkötve, mint a delejtü az északi sarkhoz. Felséged északi
sarkja a magyar király.
Mária felállott és kihajolt az erkélyen a kertbe.
… Nem kell ezt illetlenségnek venni a jövendő magyar királyné részéről,
mert abban a korban élünk, amikor virágoznak az egyéniségek. A
reneszánszot mindenki ugy magyarázza, ahogyan akarja, – a tudósok
egyenrangunak számitanak a királyokkal.
– Beszéljen Logus mester a királyról, az éj hosszu és aludni nem tudok.
A maga szavain át ugy fogom érezni, mintha a király látogatott volna el
hozzám az éjszaka!
A humanista keresztbefonta a két karját mellén és hátát egy faderéknak
vetette. Körülötte a hercegi kertben nemesitett orgonák voltak, amelyek
most nyillottak és nappal olyan sötétkék szinüek voltak, mint az áhitat.
A humanista szavait reptükkel kisérték az éji lepkék és a denevérek,
amelyek néha keresztül suhantak a fák sötétjében és távol a Dunán
valahol egy vizimalom kelepelt.
– A király senkinek sincs terhére, mert már gyermekkorától fogva ugy
nevelték, hogy senkire sem számíthat sem tanácsban, sem egyéb
támogatásban. Ha ő tanácsot kérne valakitől: az bizonyára nem volna a
várva-várt jótanács. De azért a király mindenkihez szeretetreméltó,
bőkezü, kedves, emberséges, jóindulatu. Csodás lelkületü ifjunak mondja
őt mindenki, aki megismerte. Angyali jóságát, kimondhatatlan
kegyességét, mindenki iránt való jóindulatát és bőkezüségét elismerték
vala a velencei követek is, pedig Ortio Lorenza és Guidoto Vince
ugyancsak megnézik az embereket.
– Tehát vallásos a király? – rebbent az erkélyen Mária.
– A király születésénél fogva áhitatos, kegyes, jósággal teljes, sohasem
lobban haragra, de nem is bosszuálló, mindenkor megbocsát és az őt ért
csapásokon keveset töprenkedik. És a király szent szerelemmel van
eltelve felséged iránt, inkább ma házasodnék, mint holnap.
– Ó, hogy félek, hogy nem lehetek hozzá elég méltó, mert én nem tudom
elfelejteni, hogy az „utolsó lovagnak“, I-ső Miksa császárnak vagyok az
unokája, ugyanezért néha a gőg üt tanyát szivemben.
– Gőgösek csak tudományaink folytán lehetünk, felség!
– Hallom, hogy a király, mint férfi is megállja a helyét?
– Felség, én a tudományoknak vagyok a doktora, nem pedig a
vadászatoknak, lovagjátékoknak és párbajoknak. Hallom, hogy a király a
budai erdőségekben naphosszant szokott vadászni szarvasra, vaddisznóra.
Ezt a mulatságot Magyarországon nem csak nemesnek, de hasznosnak is
mondják, mert hoz a konyhára. Én akkor szeretem a királyt, amikor a
könyvtárban borong Mátyás király könyvei között, vagy pedig a követek
tanácsában üldögél és olyan okos feleleteket ád, hogy a követek
elragadtatással irnak róla a maguk hazájába.
– És valóban csak tizenötesztendős volna a király?
– Egy esztendővel fiatalabb felségednél! – felelt a humanista. – De
immár következik az a szürkülő óra, amelyben az utazók, vadászok,
katonák utra kelnek a maguk tennivalói után, amely órában nincs mit
keresni a kutató szellemnek a földi látványosságok között, mert a
buvárkodáshoz az éj órái a legalkalmasabbak. Pihenjen le felséged is,
mert a Dunapartról immár idáig hallatszik a naszádosokat ébresztő
tülökhang. Felségednek ma kell indulni Magyarországba.
– Végre! Magyarországba! – kiáltott fel Mária. – Végre mindent a saját
szemeimmel láthatok, amiről idáig csak hallani voltam kénytelen.
A humanista az arcára huzta a kámzsáját; mosolygott vagy sirt? ki tudná
azt megmondani!
Mária indulása mise utánra volt kitüzve, amikor előállott a nagy batár,
amely a Dunapartra volt őt szállitandó. A lovagok gyalogszerrel követték
a hintót és a sajkák, naszádok csakhamar feltünedeztek a Duna sikján.
Egy állatbőrökkel fedett dereglye, amely valamennyinél nagyobb volt,
himbálódzott a part mellett. Ezen a dereglyén kell Máriának helyet
foglalni a szolgálóleányával, akit még az innsbrucki kolostorból hozott
magával. Mária rálépett a deszkákra, amelyek a partról a dereglyébe
vezettek és a deszkák inogni kezdtek alatta. De nem rendült meg, nem
kiáltott segélyért, mert eszébe jutott éjjeli fogadalma, hogy mindenben
hasonlatos akar lenni Lajos királyhoz; nem támaszkodik senkire.
És valóban baj nélkül jutott el egyedül is a dereglyébe.
Most ismét felhangzott a tülökhang és a lovagok beszállottak a különböző
sajkákba, csónakokba, amelyek Mária dereglyéjét ugy vették körül, mint a
holdat a csillagok. A linzi tornyokban megkondultak a harangok és
mindaddig kongtak, amig a csónakok eltüntek a kanyaruló Dunán. Mária a
dereglye sátorába huzódva arra gondolt, hogy ime el sem bucsuzhatott sem
bátyjától, sem Annától, mert azok a fogadóteremben nem jelentek meg. Egy
uj élet kezdődik Ferdinánddal és Annával a linzi várkastélyban, amely
élethez neki semmi köze, – meg kell találni a maga életutjait. És még
csak tizenhatesztendős volt!
A naszádosok jól dolgoztak a lefelé folyó Dunán, mert még nem állott be
a sötétség, amikor a Duna mentén feltünedeztek a bécsi tornyok. A parton
a császár kocsijai és paripái várták a vizi utasokat, az éjszakára
mindenkire vetett ágy les a bécsi Burgban.
A parton egy hosszulábu, kajla fullajtár is feltünt azzal, hogy teli
torokból orditani kezdett a közelgő csónakok felé:
– Sárkány uram! Sárkány Ambrus uram!
Ez csak egy magyar lehetett, aki a legünnepélyesebb ceremóniánál igy
viselkedett.
A szalai főispán a dereglye orrához állott és bosszusan felelt:
– Itt vagyok. Talán a ház ég, hogy igy orditasz?
– Hireket hozok Magyarországból, – kiáltott a maga fontosságának
tudatában a kajla legény, – amely hireket csak Sárkány uramnak mondhatok
el.
– Hát várj, amig partra érek.
De biz a legény nem tudott várni, mert a kikötés nagyon lassan ment,
azért teli torokból megint csak orditani kezdett, hogy azt tán a Duna
tulsó partján is meghallották:
– Budáról jövök, onnan azt izenik, hogy tessék sietni a kisasszonykával,
ne tessék minden városban stációzni, lakodalmazni.
– Majd adok én neked mindjárt, – fogadkozott a főispán.
– Meg azt is izenik, hogy Bakócz Tamás uram, az esztergomi biboros az
utolsókat rugdossa, már csak ezért is otthon legyen kegyelmed.
– Öregember az érsek, ugy sem segithetek rajta.
– De izennek még egyebet is, – üvöltött a fullajtár eltorzult arccal. –
Azt izenik, hogy Szulejman Piri basa elindult Nándorfejérvár felé és
fogadalmat tett, hogy nem nyugszik addig, amig a várat el nem foglalja.
– Hát az meg a Tomori baja, – dörmögött a szalai főispán. – Én nem
mehetek most törököt apritani, amikor Magyarország királynéját kell az
országba kisérnem.
De a sajkákon lévő magyar urak, akik nagyon jól megértették volt a
legény szavait, hirtelen úgy elszomorodtak, mintha valamennyinek
elindult volna az orra vére.
No, ez a házasság is jól kezdődik. Nándorfejérvár, az ország védő karja,
veszedelemben… Senki se kérdezte, hogy miféle vacsorával várják őket a
bécsi Burgban, megkapták már a magukét.
Mária ugyan nem értette, hogy miről beszélnek egymás között a magyar
urak, de ösztönösen megérezte, hogy valami olyan hiradás érkezett, amely
őt is közelebbről érdekelné, ha az urak érdemesnek tartanák azt vele
közölni. Alig várta, hogy partraszálljon és találkozzon a humanistával,
aki rendes szokása szerint valamely nagy könyv búvárlatába volt
elmerülve.
– A Burgban majd szeretnék beszélni Logus mesterrel!
– Parancsára, felség.
Miksa császár nem tartózkodott Bécsben, fontosabb ügyei voltak a
birodalmában, mint a jövendőbeli magyar királyné fogadása. „Furcsa ember
a nagyapám, gondolta magában Mária, éppen akkor nem találom meg, amikor
legjobban szükségem volna rá.“ De a jól berendezett császári várban
fennakadás nélkül folyt a vendéglátás, sőt már itt akadtak frájjok is,
akik Mária szolgálatára lettek volna, de Mária csak a humanistát várta a
maga lakosztályában.
A délceg öregember a szokásos ceremóniával megjelent:
– Mi ütött már megint a magyarokba, hogy ismét sugni-bugni kezdenek
egymásközött, mintha megbánták volna, hogy idáig kisértek? Ha nem kellek
királynénak: most mondják meg, ne pedig Magyarországon. Itt a nagyapám
házában biztonságban vagyok előlük, de nem tudom, mi történik, amikor
átléptem velük a határt.
A humanista ama ragyogó mosolyával végighallgatta a Mária szavait, amely
mosolyon nem tudott változtatni semmi sem, mert hiszen örökös könyvek el
nem múló tartalmából volt merítve ez a bölcs mosoly.
– Az olyan bizonyos, mint ahogy itt állok, hogy felségedből Magyarország
királynéja lesz, mert erre kötelezik a magyarokat azok a különféle
szerződések, amelyeket Miksa császárral kötöttek és tanuképpen más
királyokkal is aláírattak. Nem merik a magyarok megszegni ezeket a
szerződéseket, habár elég kiszámíthatatlan emberek egyébként.
– Hát akkor mi bajuk van? – türelmetlenkedett Mária. – Belenyugodtam
abba, hogy az esküvőmet elhalasszák, mit tudom én milyen okokból. A
német császár unokája lenyelte ezt a gorombaságot a mosdattan
magyaroktól, mert szereti Lajos királyt.
A humanista megint csak mosolygott:
– Felségednek nem is kellene törődni azokkal a dolgokkal, amelyek a
magyarok begyét nyomják. Haldoklik Esztergomban egy vén pap, aki még
javaerejében volt: nagy hatalom volt Magyarországon. Bizonyos Bakócz
Tamásnak hívták és ravasz volt, okos volt, furfangos volt, nagy ember az
országban és a magyarok most meg vannak ijedve, hogy mit csinálnak a
tizenötesztendős királlyal, ha ez a nagyon okos ember nem lesz a király
mellett. Tud károgni más varjú is, de nem úgy, mint ez az öreg varjú
tudott.
– No, most már látom, Logus mester, hogy maga nem nagyon szerette a
bibornokot.
– Ő sem szerette azokat, akik Rómából jöttek Magyarországba. Mindig
attól félt, hogy valami olyan új műveltséget hoznak magukkal, amelynek ő
nem tudója. Pedig nem kellett neki félni, mert erdődi Bakócz Tamás
mindenütt megállta volna a maga helyét. De van itt valami más dolog is,
amely miatt a magyarok lehorgasztják a fejüket, hogy nem ízlik nekik a
bécsi udvar vacsorája, sem a fáklyatánc, sem a zene. Annak a
Nándorfejérvárnak a dolga bántja őket.
– Hát nem marad a királynak több vára? Az én nagyapámnak legalább száz
vára van az országaiban.
A humanista csak mosolygott: