jártak, mint a férfiak, azzal a különbséggel, hogy a kalap alatt
fejkötőt is viseltek.
Hát volt bőven kalapja is Mária hercegnőnek. Volt magaskarimáju kalapja,
volt lapos kalapja, reneszánszkalapja, aranyhimzésü fekete barettje és
mindegyik kalap drága gyöngyökkel volt kirakva. Ékkövekből betük voltak
a kalap oldalára varrva, amely betük Mária hercegnőt jelentették.
A menyasszony egy narancssárga, ezüsttel himzett barettot választott ki
a sok közül, amelynek nyakfedőjén gyémántokkal kirakott _p h t_ betük
fénylenek, a betük alján pedig igazgyöngyök himbálóznak.
Mária sóhajtva forgatta a barettot:
– Ezt is még gyermekkoromban kaptam ajándékba a Löwenstein-kastélyban.
Küldi pedig ezt nekem esküvői kalapul, Medici bibornok Rómából, amikor
nevelőm, Adorján mester, a löweni egyetem akkori tanárja, jelentette a
bibornok urnak, hogy vizsgáimat kitünő eredménnyel letettem. Vajjon,
tudják-e a magyar urak, hogy ki az a Medici bibornok, aki az én
tanulásomra felügyelt?
Ezután az esküvői ékszereket válogatta össze a zárda fejedelemasszonya
abból a vasládikából, amelyet a falból, rejtekhelyből elővont.
Nyakbavaló aranyláncok, amelyeken medálionok és gyöngyök himbálóztak, –
fülönfüggők, amelyek csodálatos ékkövekkel voltak diszitve – derékravaló
aranyövek kerültek elő a ládikából.
– Az ékszereim közül csak azokat veszem magamra a mai napra, amelyeket
gazdag nagyapámtól, a császártól kaptam, – mondá Mária, miközben a
kincsek között vájkált.
A folyosón eközben már krákogtak, prüszköltek, köhögtek az esküvői
követek. Valamelyik hosszadalmasan fujta az orrát, mert bizonyosan
szónoklatra készülődött. A fejedelemasszony kiszólott, hogy még várniok
kell a szertartással, mert csak most kerül a sor Anna hercegnő
öltöztetésére.
II. Ulászló király leányának, Anna hercegnőnek az öltözködése nem vett
igénybe annyi időt, mint Máriáé.
A fejedelemasszony kulcsait megzörgette a karikán és odalépett ahhoz a
szekrényhez, amelyen a Jagellók nagykalapos cimere ékeskedett, a farkát
emelő oroszlánnal, a vadkacsával, a sárkánnyal és a kétcsillagos
félholddal. A zár pattant a szekrényen és az ajtók kinyiltak. Itt bizony
nem volt annyi választék az esküvői ruhákban, mint a másik szekrényben.
A fejedelemasszony nyomban megtalálta azt a türkizkék ruhát, amelyet
Anna hercegnőnek az esküvőn viselnie kell. Ezt a ruhát egy Fugger nevü
kereskedő hozta Budáról, amikor Innsbruckon átutazott nagy, vasalt
szekereivel. Erről a Fuggerről azt tudták, hogy pénzt visz egyik
országból a másikba, – de ime ruhát is hozott a menyasszonynak, pedig
csuf, szakállas, varázslókülsejü ember volt.
Anna hercegnő nem is nagyon ellenkezett, amikor a Fugger ruháját
próbálgatta rajta a fejedelemasszony. Az ékszerek közül egy
aranyláncocska került a nyakára. A kalapok közül egy magastetejü
Orleans-kalap, némi ékszerrel diszitve.
– Ebben esküdött anyád, Foix Anna, atyáddal! – mondá a fejedelemasszony,
amikor a kalapot Anna hercegnő fejére illesztette. – És most menj,
leányom, a szomszéd szobába, mert a pozsonyi prépost urnak sürgős
beszélnivalója van Magyarország jövendőbeli királynéjával.
Anna hercegnő apácanövendék módjára kezetcsókolt a fejedelemasszonynak,
megcsókolta Máriát, jobbról-balról.
– Szeretnék a helyedben, a szomszéd szobában lenni, – sóhajtotta Mária,
amikor a karosszékben elhelyezkedett, hogy királyné módjára fogadja a
pozsonyi prépostot.
Balbi Jeromos ur, ez a különös férfiu, aki nem hizott egyenletesen testi
külsejében, hanem termetének megteltebb részei ugy emelkedtek ki
reverendája alól, mint a tengerből a szigetek, – kevés vártatva, látható
türelmetlenséggel a szobába lépett, a fejedelemasszony egy fal mellé
állitott hegyes székecskén foglalt helyet, ahonnan hegyes tekintettel
nézegette a fujó prépostot.
– Legfelségesebb királyném, – kezdte a prépost a kezében lévő
irattekercset széjjel teregetve – Habsburgok, Burgundok, Aragóniak,
Luxemburgok, Anjouk és Jagellók aranylilioma, fogadd tőlem Magyarország
királyának üdvözletét és mélységes hódolatát. Nem megvetendő ez a
hódolat még az olyan hölgy lábainál sem, akit Jó Fülöp, Vakmerő Károly,
Burgundi Károly és a leghatalmasabb Miksa császár maradékának
tisztelünk…
– Az én anyámat Őrült Johannának nevezik Németalföldön és soha sem
szabad őt látnom, – szólott közbe a prépost beszédébe Mária hercegnő,
hogy a sarokban ülő fejedelemasszony csaknem lefordult ijedtében a
székről, de Balbi Jeromos uramnak is darabidőre torkán akadt a szava.
– Nem megvetendő Magyarország királyának hódolata, már csak azért sem,
mert ő is dicső ősökre tekinthet vissza. Ősei között vannak Candali
angol grófok, aragóniai királyok, navarrai királynék, bretagnei hercegek
és francia királyok. Keresztatyja a velencei köztársaság, nevét pedig
ama francia királytól nyerte, akit Szent Lajos néven emleget a
történelem. Már kétesztendős korában lóraültette őt a nádorispán, hogy
Székesfehérvárra vigye, ahol az esztergomi primás Magyarország királyává
koronázta. Hároméves korában Csehország és Morvaország királyává
koronázta Thurzó püspök ur.
– És mi az igazság abból, hogy frissen leölt sertvések meleg bendőjében
nevelték a királyt, hogy életben maradhasson? – hangzott megint Mária
szava a karosszékből, hogy a fejedelemasszonynak elakadt a lélekzete, a
szónokló prépost pedig másodpercekig kutatott az irattekercsben a textus
után.
– Bár árvagyermek Magyarország királya, miután a sors kiszámithatatlan
akarata már születésekor elszólitotta mellőle édesanyját, néhány év
előtt pedig királyi atyját, II. Ulászlót, – még sincsen magára hagyatva
trónusán, – folytatta a pozsonyi prépost és olyan magasra emelte a
hangját, hogy Mária hercegnőnek eszébe ne jusson megjegyzést vetni az
orációba. – A leghatalmasabb Miksa császár, a mai szent napon esküvő
királyném nagyapja fiává fogadta őt. Atyai védőnk X. Leó pápa, aki a
rhegiai érseket küldte a király mellé. Másik védelmezőnk Zsigmond
lengyel király…
– Felesleges őket bemutatni. Táncoltam velük az eljegyzésemen, – szólalt
meg most még váratlanabbul Mária hercegnő.
– Zsigmond király a lengyelországi primást és queseni érseket, valamint
Schydtowiecz kancellárt küldte királyunk védelmére, – folytatta még
emeltebb hangon a pozsonyi prépost, akinek örömöt okozott, ha minél több
előkelőséget sorakoztat fel itt a jövendőbeli királyné előtt. –
Gyámjaink se megvetendő emberek. Bakócz Tamás, az esztergomi érsek,
berzencei Bornemissza János és György brandenburgi őrgróf a tisztelet és
becsülés minden jelvényével fel vannak ruházva…
– Azt hallom, hogy a királyt megtanitották a borivásra, de majd én
leszoktatom róla, – felelt Mária hercegnő, felemelkedett junói
termetével karosszékéből és még egyszer megnézegetvén magát a tükörben,
elindult az ajtó felé, amely fölött márványlap volt a falbaillesztve
Miksa császár cimerével és monogramjával.
A pozsonyi prépost és az innsbrucki kolostor fejedelemasszonya nem
tehettek egyebet, mint szótlanul követték Magyarország jövendőbeli
királynéját.
Ámde a kolostor folyosóján még meg kellett állni, mert ott várakozott a
tulipánarculatu szalai főispán, Sárkány Ambrus uram, aki magyar szokás
szerint ugyancsak nem akart elmaradni a maga orációjával az olasz
származásu pap mögött:
– Királyném! – kezdte a főispán olyan hangon, hogy a csendes zárda
álmatag boltozatai belecsendültek. – A poéta elegans et venustus után,
amint hazánkban a pozsonyi prépost urat nevezik, hadd szóljak egy szót
én is, az egyszerü magyar nemesember, Magyarország királyának nevében,
akinek örökhüséget fogadni indul. A mi királyunk, II. Lajos király, a
legszentebb és legnemesebb ifju egész Európában, aki valaha koronát
viselt a fején. Ékes minden lelkierényességben, ékes eszélyességben,
amit a velencei követek is elismertek felőle. Kedélye nem üres, nem
sivár, mert a humanista törekvéseknek a legnagyobb pártfogója. A minap
is udvarába fogadott VII. Kelemen pápának az ajánlatára egy ifju
humanistát, bizonyos Logus Tamást, aki a királyi udvarokba hordja szét a
szellem kincseit…
Mária hercegnő, aki idáig megfelelő szigorusággal, tartózkodással és
komolysággal hallgatta a főispán szavait, most alig észrevehetőleg
megrezzent.
– Logus Tamás, a humanista iró és tudós, Budán van? – kérdezte.
A főispán gyakorlott szónok volt, mert otthon, Szalában, szavaival elég
gyakran kellett fejbeverdesnie az elégedetlenkedő nemesurakat, – nem
jött ki tehát a flegmájából a hercegnő közbeszólására.
– Sőt más humanisták is megigérték leveleikben Budára való jövetelüket.
A mi királyunk azt akarja, hogy budai udvartartása ismét olyan legyen,
mint Corvin Mátyás idejében volt, ne pedig olyan, mint atyjáé, II.
Ulászlóé, aki nyiratlan hajával, gondozatlan, gubancos szakállával
évekig járta kisértetként a budai palota folyosóit és csak akkor
mutatkozék alvó szemében némi élénkség, amikor Fortunátus uram téli
szánkói a boroshordókkal megállnak vala a palota udvarán. Mi az ujkort
éljük. A mi házi humanistánk Piso, – akit, igaz, hogy csak Medgyesinek,
vagy Borsódi Jakabnak nevezgetünk otthon, de a humanisták őt maguk
között Poeta praeclarissiemus, Orator et Poeta excellens néven
emlegetik. A velencei Suriano, valamint Burgio, a pápai nuncius a
megmondhatói, hogy miként éljük uj életünket Magyarországon.
Mária hosszukás szemei reáerőszakolt közömbösségükből mindinkább
felnyiladoztak, amint a főispán pattogó szavait hallgatta, amely szavak
ugy toporzékoltak a latin szavak enyhe tengerében, mint pusztai táncosok
vad táncolása.
– Tehát humanisták is vannak Budán? Én erről sohasem hallottam.
– De van lovagkor is, amelytől édesdeden ámulnak a női szivek, –
folytatta a szalai főispán jobblábát a bal mögé huzva. – A mi királyunk
valóságos király, aki nem akar árnyék-király lenni, amint ezt már Bakócz
uramnak meg is mondta tizesztendős korában. Szeret ágaskodó paripákon
nyargalni és nagyvadra, szarvasra, vaddisznóra vadászni a budai
erdőségekben. Lovagjáték nem mulhatik el nála nélkül. Ijjazásban,
lándzsavetésben, kardforgatásban bárkivel felveheti a versenyt
országaiban, mert e tudományokban Brandenburgi György a mestere. A
tökéletes lovagnak minden kelléke meg van benne. És ha lakomázásra kerül
a sor, akkor is helyén van Magyarország királya, mert a mi asztalunkról
sohasem hiányzik semmi, ami a bőséges étkezéshez szükséges. Pisztráng,
lazac, fácán, osztriga, pávapástétom, füge, datolya, narancs, – malvai,
porter és cipruszi bor mindig van bőven asztalunkon.
– Alig várom, hogy Budára menjek, – mondá most hirtelen Mária hercegnő,
aki fiatal nők szokása szerint váratlanul olyan éhséget érzett: hogy
szinte belesápadt.
– És minden napkeletkor felségeddel álmodik a király! – fejezte be
szavait Sárkány Ambrus, mire most már semmi akadálya nem volt annak,
hogy a lakodalmasok a kolostor templomába vonuljanak, ahol türelmetlenül
várta őket a sekrestyében Lénárd apát, génuai bársonyból való esketési
ruhájában. A sekrestyések lóbálták a tömjén-füstölőket és koppantgatták
a gyertyákat, amelyek csaknem negyedrésznyire elégtek.
A templom bejárata előtt Mária hercegnő Sárkány Ambrus uram karjába
kapaszkodott, mig Anna hercegnő ama hosszubajszát-rágcsáló Rogendorf
báró karjához érintette a kezét. A téli napból itt a templom boltozatai
alatt mit sem lehetett látni, pedig bizonyosan ragyogott az valahol a
keletre eső tiroli hegyek felett a hómezőkön. A toronymagasságu
oltárképről még mindig nem távolitotta el a lusta egyházfi a pókhálókat,
– régen volt esküvő ebben a templomban – a kolostor lakói pedig inkább a
kápolnát használták a mindennapi imádkozáshoz. A szentelt viznek tavalyi
kakukfü illata volt. A termetes kőkockák alatt, amerre a menet a főoltár
felé közelgett, ugyancsak olyan emberek feküdtek, akik valamikor erre
mentek az esküvőjükre.
A premontrei apát a sekrestyében jól meghallotta a templom belsejében
közelgő lépteket, mert még ma, besötétedés előtt vissza akart menni
Wittauba. Istenhez fohászkodott, hogy a képletes esküvő a
hercegkisasszonyokkal minden fennakadás nélkül menjen véghez. (Hiszen
majd követi ezt az esküvőt egy másik is, amikor valódi férjükkel kelnek
egybe a valódi asszonyok és valódi áhitattól mélyülnek el a lelkek!)
Az osztrákok küldöttségéből kiválott Speranzi prépost és a sekrestye
felé vette lépteit, mig Sárkány főispán uram sarkantyus csizmái mögül
elmaradt Balbi prépost ur, aki ugyancsak a sekrestye felé sietett. Az
ablakokra festett apostolok, szentek, királyok képei az öröklét
nyugodalmasságával néztek az elcsoszogó papok után, de nem igy a
lakodalmasok, akik e mindentudó papok nélkül nem tudták tovább az
esküvői rendet. Hová kell állani a magyar király menyasszonyának és hová
Ferdinánd arájának? Utóvégre templomban voltak, még a magyar urak is
respektálták ezt a helyet, nem akarták a németeket testi erejük
fensőbbségénél fogva az oltár elől elszorongatni. Nem maradt más
megoldás hátra, mint amit az erdélyi Corner, az apostoli és császári
jegyző javasolt suttogó hangon a magyar és német uraknak. A sorsra kell
bizni, hogy a menyasszonyok az oltár mely oldalára kerüljenek. Csendült
a levegőbe dobott és jól megpörgetett aranypénz: – Mária hercegnő a
szalai főispán ur karján az oltár baloldalára került, mig Anna hercegnő
Rogendorffal a jobboldalra. Most már jöhetett a premontrei apát a
sekrestyés csengetése után a miseruhába öltözött prépostokkal, hogy a
képletes házasságot megáldja…
– Istenem, milyen fáradt vagyok! – rebegett egy hang a kolostor általunk
már jól ismert szobájában, amikor a két menyasszonyi ruhába öltözött
hercegnő a képletes esküvő után szemközt ült egymással és szokásszerint
megbeszélte a mindennapi eseményeket.
– A ruháinkat estvélig nem szabad levetni, mert akkor még jön valami
ceremónia, – mondá Anna hercegnő, immár a távollévő Ferdinánd főherceg
felesége. – Pedig én télen nagyon korán szeretek lefeküdni, mindjárt
ebédután és annak örülök legjobban, ha feljön a Rácvárosból, Budán egy
öregasszony, aki a lábomat dörzsölgeti alkonyattal és csodálatos meséket
mond el a régi királyokról, akik a palotában laktak.
Mária hercegnő, – az esküvő óta immár II. Lajos, Magyarország királyának
felesége felbiggyesztette az ajkait, amelyek amugy is kidudorodtak
arcából, mintha ismeretlen csókok számára teremtek volna, – amely csókok
olyan lassan közelednek a téli kolostor felé, mint a tavasz felhői.
– Én másképpen képzeltem ezt az egész dolgot, – suttogta, mintha csak
magához beszélne. – Az oltárnál lehunytam a szemem ama kipödrött,
mézeskalácsarcu uriember oldalán, aki olyan mentét lobogtatott a
vállain, mintha egész éjszaka fekete birkákat hajtott volna az
országuton. Nem, mondtam magamban, ez nem lehet, hogy én Gazdag
Albertnek a maradéka egy ilyen csengő, csilingelő juhásszal esküdjek meg
a király helyett. Lecsukott szemmel vártam, hogy hirtelenében ifjonti
lépések zendülnek fel a hátam mögött, amilyen hirtelen jön májusban az
eső. És lecsukott szemmel elgondoltam, hogy én a brüsszeli
Froidmont-palotában születtem, – az igaz, hogy tizenöt esztendő előtt és
azóta atyám is meghalt hideglázban, Granadában, – anyám buskomor, – de
mégis csak osztrák főhercegnő vagyok, nem mehetek férjhez egy
Tatárországból idekerült csikósgazdához… Bizonyosan megérkeznek a csengő
lépések, Lajos király ott van valahol elrejtve a sekrestyében és csak
tréfát akar velem üzni, vagy pedig kipróbál hüségemről… Egyszerre
megjelenik abban az aranyos ministránsruhában, amelyben nagyapám bécsi
várában láttam őt az eljegyzésünkkor és elhiv megint táncolni a mord
tekintetü vitézek és félelmetes komolyságu papok közül!
De semmi sem történt, csak az oltár tulsó oldalán Rogendorfnak a bajusza
ereszkedett mindig lejjebb, mert bizonyosan nagyon korán reggel pederte
már azt ki. A mellettem álló számadó-gazda egyik lábáról a másikra
nehezedett, mert nagyon szük volt a csizmája. A hátam mögött álló magyar
urak nyilván a késlelkedő papokat szidták, mert olyan nyelven
beszélgettek, egymásközött, mintha folytonosan káromkodnának. Az egyik
azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a bubosbanka, amely madár Afrikából
jön. A másik felelte: rózsaszinü seregély vagyok. – Vajjon, általában
tudnak-e a magyarok mást, mint káromkodni?
– Én nem tudom, – felelt Ferdinándné – mert az én apám jókedvében és
rosszkedvében is azt mondta: Dobzse.
– Hallottam, hogy Dobzse Lászlónak hivták az apósomat Magyarországon. De
ha élt volna az öreg király: mégis csak eljött volna az esküvőmre.
– Eljött volna, mert nem hagyta ki az ünnepélyeket, névnapokat és az
emlékezetes évfordulókat életében, – felelt meggyőző hangon Anna.
– De nem jött se öreg király, se fiatal király. Egyszer csak azon vettem
észre magamat, hogy az én kezemet, – amelyet homlokommal együtt a
leghatalmasabb császár I. Miksa és Nassaui Engelbert özvegye tartott
keresztviz alá, – az én kezemet megfogja egy apátur és egy másik kézbe,
egy nyitott tenyérbe helyezi. Felnyitottam boldogtalanul csukott
szememet és körülnéztem, mintha álomból serkentem volna. Ugyanaz a
paprikaarcu, juhászbundás, tarkabarka magyar állott mellettem, aki miatt
szememet lezártam…
– Sárkány főispán ur.
Az oltár tulsó oldaláról Rogendorf báró bajszát harapdálva nézegetett
felém.
– Azt hiszem, a szegény bárónak nem sok bajsza maradt.
Amig az asszonnyá lett menyasszonyok régi leányságukból való fülemüle-
vagy verébcsiripelő hangjaikon megbeszélték az esküvői ceremónia
mindenféle emlékezetes részletét, a kolostorban nagy zajgás keletkezett.
A német és a magyar urak bucsuztak egymástól az ebédlőben. Korán reggel
valamennyien utra kelnek, miután az erdélyi Corner, apostoli és császári
jegyző megirta a jegyzőkönyveket a megtörtént esküvőről.
Trautmannsdorf grófné, az innsbrucki kolostor fejedelemasszonya a
hitükben boldogságot nyert mártirok mosolyával lépett be a hercegnők
szobájába:
– Felségtek immár lefekhetnek, mint esküdött asszonyok. Ez az első
éjszakája egy hosszu, boldog életnek. Álmodjanak szépeket.
Ezután a fejedelemasszony előkereste azt a karikát, amelyen a mindenféle
zárakat nyitó különböző kulcsok függtek, – némelyiknek templom-kereszt
alakja volt – kinyitotta a szekrényeket, levétette a királynőkkel az
esküvői ruhákat és miután azokat kirázta az ablakon át a téli estébe:
éppen olyan gondosan helyükre tette őket, mintha a kisasszonyoknak még
többször is kellene életükben esküvőre öltözködni.
Azután pedig elővette azt a nagy, ovális kereszthez hasonlatos kulcsot,
amelyet a kereszténység őskorából mintáztak a lakatosok, magasra emelte
és a folyosóra nyiló ajtót kivülről, kétszeres zárforgatással bezárta a
királynőkre. A torony ablakán át félhold mutatkozott, a Jagellók kettős
csillagával.
III. _Utazás Magyarországba 1521-ben._
Az innsbrucki zárdának megvolt a maga gólyafészke, mert ezek a szemtelen
madarak olyan helyen is tanyát vernek, ahol semmi szükség rájuk. Ezeknek
a gólyáknak megérkezte jelentette, hogy itt van a tavasz, közeledik a
valódi esküvő napja, bármennyi ceremóniát csináltak idáig a püspökök és
az udvarmesterek. Mária és Anna „királynék“ naphosszat elnézegették a
gólyapárt a magas fészekben. Egy napon azonban valaki zsarátnokot dobott
a gólyafészekbe és az lángra lobbanva elhamvadt, alig lehetett a
háztetőt megmenteni.
– Ki tette ezt! Ki volt a gyujtogató? – riadozott a grófné
fejedelemasszony.
Az innsbrucki városkapitány kopogtatott a zárda kapuján és kihallgatást
kért a fejedelemasszonytól. A városkapitány jelenti, hogy a környékbeli
tiroli parasztság megint lázadozik, mint már az elmult esztendőben, jó
lesz megkettőztetni az őrséget a kolostor körül.
– Oda van az esküvő, a királyok nem mernek Innsbruckba jönni a parasztok
miatt, – kiáltott fel a fejedelemasszony.
Jagelló Anna sirva fakadt és könnyes szemmel nézte az ablakból a
távolban emelkedő füstfellegeket, amelyek a lázadó parasztok utját
mutatták. Mária ellenben dobbantott lábával:
– Hát már nincs egy férfi Tirolban, aki szemközt merne szállni ezzel a
bandával?
– Nincs. Mert az igazi férfiak mind abban a bandában vannak, – felelt a
fejedelemasszony.
Valóban nem sokára megérkezett a parancs Bécsből, a császártól, – a
fullajtárt, persze, tejben-vajban fürösztötték – hogy Anna királyné
készüljön fel, mert május 26-án megtartatik az esküvő Ferdinánddal, még
pedig Linzben, ahol barátságosabb a helyzet. Ferdinánd már el is indult
Németalföldről, hogy idejében megérkezzen az esküvőre.
– Hát velem mi lesz? Énértem nem mer eljönni Lajos király, akármennyire
vágyakozom utána? – rebbent fel Mária.
A fejedelemasszony lelkendezve csillapitotta a felhevült menyasszonyt:
– Felséged még nem ismeri a magyar törvényeket, mert nincs senki, aki
erre kioktatná.
– Majd megtanit engem mindenre Logus Tamás, ha Budán leszek.
– Én magam is csak ugy félfüllel hallottam, hogy a magyaroknak van egy
törvényük, amely szerint a királynét előbb egy Székesfehérvár nevü
városban meg kell koronázni, csak azután lehet a király felesége.
– Székesfehérvár! Hol lehet az abban a Tatárországban?
A császári fullajtárt néhány nap mulva követték Ferdinánd követei, akik
ugyanazok voltak, akik a decemberi esküvőn segédkeztek. A nagybajszu
Rogendorf báró kedélyesen mondogatta:
– Ugy látszik, ez az esztendő már csupa lakodalmazással telik el.
A barettos, cifrálkodó Dietrichstein Zsigmond nagy, fehér rablószakállát
kefélgette:
– No, felség, most valóban eljárjuk Linzben a menyasszony-táncot, –
krákogott az öreg lovag, mire Jagelló Anna megint csak sirni kezdett,
mint minden olyan leány, aki az esküvője küszöbén nem érzi maga mögött
az édesanyját. (Kitől tanulta volna meg, hogyan kell egy
fiatalasszonynak viselkedni? Talán a pártában maradt, hervadt
fejedelemasszonytól?)
Megjött a brixeni érsek és szerzetes-lovag csapatot hozott magával.
Speranzi lovagjai elől futva menekült a lázadó parasztság, mert a csuhás
lovagok nem ismerték a tréfát. Ahol elkaptak egy gyujtogató pórt: az már
repült is a legelső fára. A szerzetes-lovagok védelme alatt nem érheti
bántódás a királynékat Innsbrucktól Linzig való utazásukban.
– Hát az én magyarjaim hol vannak? – kiáltozott Mária, aki
végeredményében minden virtusa mellett mégis csak gyenge nő volt és
nagyon szégyelte magát, hogy Anna, (aki csak Ulászlónak a leánya)
hamarább megy férjhez, mint ő, aki I. Miksa császár unokája.
– Hol vannak a magyarok? Magyarok! – kiáltozott a magyar királyné.
… Az osztrák urak már csendesen, csemcsegve, sugdolózva nevetgéltek
egymás között, amikor végre megzörgették a kolostor kapuját egy esős
délután és már a kapunyitásnál megállapitották, hogy odakünn magyarok
várakoznak.
Valóban ákosházi Sárkány Ambrus uram, II. Lajos király követe érkezett
meg a szokásos kiséretével… Csakhogy most a bazsarózsás ur társaságában
volt egy feketeruhás öregember is, aki karcsu volt, mint a jegenye,
amely haláláig nem enged nyulánkságából és szimatoló horgas orra volt,
amely bátorság, erély és ész jelvénye e korszakban. Csak a szemei voltak
kicsinyek és azokban mindig gunyolódó, fölényes mosolygás csiklandozott.
A jobbkeze mutatóujján nagy zöldköves pecsétgyürü volt, amiről a
hozzáértőnek meg lehetett állapitani, hogy vérbeli humanistával van
dolga.
A humanista csendes mosollyal közeledett a Sárkány uram kiséretéből
kiválva Mária királyné felé, mintha csak arra lett volna kiváncsi, hogy
vajjon a királyné felismeri-e? A két karját összefonta mellén, amikor
meghajolt és a két sarkát egymáshoz szoritotta.
Mária feldobbant, mint egy meglepett szív:
– Logus! – kiáltott fel. – Valóban ön volna Logus Tamás mester, aki
Brüsszelben nevelőm volt?