KRÚDY GYULA:
MOHÁCS
VAGY
KÉT ÁRVA GYERMEK VERGŐDÉSE
MOHÁCS
VAGY
KÉT ÁRVA GYERMEK VERGŐDÉSE
IRTA:
KRÚDY GYULA
_BUDAPEST, 1926_
_A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA_
Budapesti Hirlap nyomdája
ELSŐ RÉSZ Mária
I. _Két menyasszony._
Ezelőtt négyszáz egynéhány esztendővel az innsbrucki apácakolostorban
két fiatal leány nevelkedett, akinek személye különösen érdekelhet
bennünket, magyarokat, – aminthogy abban az időben is, négyszáz
egynéhány esztendő előtt, igen sok magyar gondolat szálldosott az
innsbrucki vár felé, amelyet közönségesen kolostornak hivnak.
Nézzük meg közelebbről, ki ez a két 13–16 éves leányka, akiknek sorsához
birodalmak sorsa volt kapcsolódva. Királyné-jelölt, királyok
menyasszonya volt mindkettő.
Az egyik leánykát, a nagyobbacskát, hivják vala Jagelló Annának és a
legnagyobb hatalmu német császár, a leggazdagabb európai uralkodó
valamelyik unokájával, – hogy melyikkel a két fiu közül, az majd csak
későbben volt kiderülendő – van frigyességben.
Csináltak akkoriban ilyen eljegyzéseket a királyok, mert nagy gondjuk
volt arra, hogy gyermekeik, unokáik sorsát jóelőre biztosítsák.
Akármilyen nevezetes tudományok és titkok birtokában volt is az udvari
orvos, a halál éppen úgy leselkedett a császárok tróntermeiben, mint a
szegény emberre az erdőn.
Akkoriban az iskolás feladványok másképpen voltak összeállítva, mint
manapság. Minden félesztendőben felnyilottak az innsbrucki apácakolostor
kapui férfivendégek előtt, akik reggeltől estvélig megvizsgáztatták a
királyi menyasszonyokat tanulmányi előhaladásukról. A vizsgálóbizottság
egész kis hadsereggel érkezett, fullajtárokkal, alabárdosokkal,
ijjászokkal, puskásokkal, lovagokkal, mert akkoriban így volt szokásuk
utazni a nagyuraknak az erdőben tanyázó zsiványság miatt. A vizsgálók
pedig igen nagy urak voltak. A vezetőjük Lang Máté úr, a gurki
bibornok-püspök és a salzburgi koadjutor. A leghatalmasabb pap a
birodalomban, akiből talán még római pápa is lehet valamikor.
Kiséretében ugyancsak hires és nagytudományu papok: Stein Marquard, a
bambergi prépost, Marxius tanár, doctor Cuspinianus, Hamerle Farkas, a
császár titkára, aki egyenesen a császárnak tesz majd jelentést a két
menyasszony tanulmányi előhaladottságáról. Össze kell magukat szedni a
kisasszonyoknak, ha értelmesen akarnak felelni a hatalmas papok
kérdéseire.
A vizsga, természetesen, latin nyelven folyt, mert feltételezhető volt a
két királyi unokáról, hogy éppen olyan folyékonyan beszéli a klasszikus
nyelvet, mintha azt az anyatejjel szívta volna magába.
A bibornok-püspök a nagyobbacska leánykát, Jagelló Annát vette először
vizsgálat alá:
– Hát, leányom, Jagelló Anna, mondd el nekem, hogy kicsoda is vagy te
voltaképpen?
– Én második Ulászló, Magyarország és Csehország királyának az
elsőszülött gyermeke vagyok. Az én apám országai azok, amelyeket Aeneas
Sylvius, a történetíró archirequáknak, azaz főországoknak nevez.
Anyámat, a magyar királynét Anna de Candalla-nak hivták, leszármazottja
volt régi aquitániai királyoknak, a navarrai hercegnő dédunokája, IX.
Lajos francia király nővérének unokája, XII. Lajos francia király közeli
rokona. Rokonaim a lengyel Jagellókon kivül, az angol Kendali grófok, a
francia Orleansok, a Luxenburgok és az Anjouk. Menyasszonya vagyok a
leghatalmasabb német császár, I. Miksa egyik unokájának, Károlynak vagy
Ferdinándnak. Testvére vagyok II. Lajos magyar királynak.
A bibornok végtelen helyesléssel integetett a leánykának. Igy tartotta ő
jónak a gyermeknevelést, a fiatalság elsősorban a szüleit, rokonait,
hozzátartozóit ismerje meg.
Most a kisebbik leányka megvizsgáztatására került a sor.
– Lépjél elő brüggei Mária és mondd el, hogy ki vagy? – emelte fel a
bibornok gyűrűsujját az emelvényen, mire a leányka a következőképpen
válaszolt:
– Az én atyám habsburgi Szép Fülöp, aki fia volt I. Miksának, a
leghatalmasabb császárnak, leszármazója Gazdag Albertnek, a habsburgi
tartományi grófnak, aki a Habsburg-családnak megalapítója volt. Ezért az
én nevem Osztrák Mária, nem pedig Brüggei.
– Jól feleltél, – bólintott a bibornok. – Ámde azért nem szabad soha
elfelejtened, hogy Brüsszelben, a herceglakban születtél, abban a
városban, ahol atyádat Botosnak hivták. És most mondd meg, ki volt
anyád?
– Az én anyám Kasztilliai Johanna volt, gyermeke aragóniai II.
Ferdinándnak, akit mély vallásossága miatt katolikus Ferdinándnak
mondanak. Nagyanyám pedig Kasztiliai Izabella volt, akinél szebb és
okosabb nő nem született Spanyolországban. Testvéreim Károly és
Ferdinánd, akik idővel spanyol királyok, német császárok, római királyok
és római császárok lesznek. Testvérem Eleonora, a francia királyné,
testvérem Katalin, a portugál királyné, testvérem Erzsébet, a dán
királyné. Menyasszonya vagyok II. Lajos magyar királynak, akivel a bécsi
Szent István-templomban jegyeztek el.
A bibornok még elégedettebben bólintott, nagyon szerette növendékeit,
akik ily szép atyafisággal rendelkeztek. Nagy tisztelője volt a
királyoknak, királynéknak.
A vizsgálatnak tulajdonképpen ezzel vége is volt, mert hiszen a félévi
vizsgának az volt az igazi célja, hogy a gurki bibornok-püspök szép
hosszu levelekben számoljon be Ulászlónak, a magyar királynak, valamint
Miksa császárnak, hogy gyermekeik hogyan viselkednek a kolostori
életben, testileg és lelkileg mennyire fejlődnek.
A bibornok és kisérete a nagy tanulószobából éppen a földszinti ebédlőbe
akart vonulni, hogy az ilyenkor szokásos vizsgaebédet elfogyasszák,
amikor Mária hercegnő a bibornok elé lépett és nagybátran ezt kérdezi
vala:
– Mondd, bibornok uram, meddig tart még az én mátkaságom, amelynek most
már harmadik évét töltöm a kolostorban? Rab vagyok vagy királyné?
– Magyar királyné vagy, gyermekem, amikor megkoronáznak
Székesfehérvárott, ahol ősi idők óta a magyar királynékat koronázni
szokás, – felelt a bibornok igen kegyes hangon. – Rabságodnak akkor vége
leend.
– És kitől függ az, hogy mikor koronáznak meg? – kérdezte Mária még
közelebb lépve a biboroshoz.
– Ez függ Magyarország rendeitől, akik olyan hatalmas urak, hogy még a
királynak is parancsolnak. Ezek az urak majdnem olyan hatalmasok, mint
maga a király, vagyonuk pedig éppenséggel több. Meg kell várni, amig a
rendek elhatározzák, hogy a király feleségül veheti jegyesét, – felelt a
bibornok, mintha most ő tenne vizsgát növendékének.
Mária hercegnő összeráncolta homlokát:
– Mondd, bibornok uram, hogyan lehetséges az, hogy az én hatalmas
rokonaim, császári nagyapám, királyi testvéreim, hercegi bátyáim nem
tudnak parancsolni a magyaroknak, hogy engem megkoronázzanak?
– A magyaroknak senki se tud parancsolni Európában, még a királyuk sem.
Mondják, hogy volt egy királyuk nemrégiben, bizonyos Corvin, aki sok
pénzt költött el könyvekre és könyvkötőkre, aki rendet tartott közöttük,
de annak nagy hadserege volt.
– És a mostani magyar királynak, az én vőlegényemnek nincs hadserege? –
folytatta a bibornok vizsgáztatását Mária, az innsbrucki apácakolostor
növendéke.
– A magyar uraknak több katonájuk van, mert több pénzük van! – felelé a
biboros.
– Hát hová lett az a kétszázezer aranyforint, amit császári nagyapám
móringba adott velem Ulászló királynak a fia javára? – kérdezte most
Mária hercegnő felvillanó szemmel, hogy a papok csak összenéztek, a
szemükkel kezdtek integetni egymásnak, a szájukra tették a tenyerüket,
hogy a mosolygásukat elrejtsék, talán még arról is megfeledkeztek, hogy
milyen ebéd várja őket a kolostor ebédlőjében? (Vadpecsenyék voltak,
mert az apácák a vadászaikkal nagy hajtóvadászatot tartattak a bibornok
érkezése előtt, messze elterülő erdőségeikben.)
Hát hogyan vágta ki magát Lang Máté, akit Rómában már néhányszor
pápajelöltnek is emlegettek?
– Gyermekem, az a kétszázezer aranyforint arra kellett, hogy az öreg
király adósságait kifizessék. Az apósod, Ulászló király, ugyanis nem
tudott bánni a pénzzel, lépten-nyomon megcsalták a gonosz emberek,
meghamisították az ország számadásait…
– Persze, mert nem volt királyné a háznál! – rebbent fel a gyermekből
alig felcseperedett hercegnő. – Nálunk, otthon Brüggében az anyám
nézegette meg a konyhamester számadásait.
A bibornok és a papok elvonultak, hogy testi kivánságuknak is eleget
tegyenek, javában csóválták a fejüket a lépcsőkön, amikor
visszagondolnak vala a jövendőbeli magyar királyné kérdéseire.
– Hm, ez a leány majd rendet csinál Budán, – dörmögte doctor
Cuspiniánus, aki amolyan iródeák is volt, aki a császárokkal,
királyokkal levelezett ura, Miksa császár megbizásából és többet tudott
a fejedelmi dolgok házititkaiból, mint más halandó. (Ő tudta, hogy mire
kellett az a kétszázezer aranyforint Budán. Fugger bankár, meg
Fortunátus, az öreg király pénzkölcsönzői nagyon várták vala már e
forintokat.)
A két leány ottmaradt annál a nagy himzőtáblánál, amelyen azokat a
ruhákat himezték, amelyekben majd esküvőjükre akarnak menni. Magyarul és
németül beszélgettek egymás között, mert így tudták egymást leginkább
megérteni.
– Én szeretnék egyszer egy magyart megismerni! – mondá egyszerre Mária
hercegnő, amikor hosszuszálat fűzött be a tűjébe és így volt alkalma az
elgondolkozásra. – Milyenforma emberek lehetnek azok a magyarok, akiknek
valaha mégis csak a királynéjuk leszek? Löwenben, az ódon herceglakban,
ahol valamennyien együtt tanultak a gyerekek: a bátyámnak volt egy
solymásza, aki solymászni tanitott, aki, mint afféle csavargó,
megfordult Magyarországon is. Ez a solymász éppen annyit hazudott, mint
bármely solymász, vadász vagy madarász szokott, de azért lehetett valami
igaz a szavaiban. Ez azt beszélte a magyarokról, hogy nem sokban
különböznek a tatároktól, éppen olyan hosszu nyilaik vannak, éppen ugy
ülnek a lovon, éppen olyan vad harci kiáltásokat hallatnak és az
életüket semmibe veszik, mert borital mellett töltik a napjaikat. Mondd,
Anna testvérem, ilyenek az igazi magyarok?
Ulászló leánya, a másik menyasszony korántsem volt olyan szaporabeszédü,
mint Mária. Meglátszott a viselkedésén, hogy szegényebb házból került
ki.
– Majd én megmondom neked, hogy milyenek a magyarok, mert láttam belőlük
sokat Budán, amikor vásár volt és messzeföldről hajtották fel a
nyájaikat, gulyáikat, méneseiket, hogy aztán megint elhajtsák őket, mert
azt mondták, hogy rossz pénzért nem adják el a barmaikat. Hajukat
csimbókba kötve viselik és füstszinü az arcuk, mintha egész életükben
nádak tüzrakása mellett melegednének. A legdurvább pokrócposztót hordják
öltözetnek és nagy ritkaság, ha valamelyiknek saru van a lábán.
Csendesen állanak hosszu husángjaikra támaszkodva, de gyorsan tudnak
verekedésbe is kezdeni, aminek alig birnak véget vetni az ijjászok. Nem
nagyon magasak, mert az utolsó markot a ló mértékéről már találomra
mondják, de mégis egyetlen ugrással a ló hátán tudnak teremni. Általában
nem félnek semmitől, csak a hamispénztől.
Mária hercegnő elmerengve nézett egy emberi alakocskát, amelyet éppen
aranyból himezett fehér csipkére, amelyből majd gallért fog csinálni.
– Személyesen kit ismertél a magyarok közül, Anna?
– Hát a kérőmet, Zápolya János vajdát.
– De hiszen arról azt beszélik a bécsi udvarnál, hogy Magyarországon
„tót király“-nak csufolják. Nem olyan az igazi magyar ember, mint
amilyen kérőd volt.
A Jagelló kisasszony elgondolkozott:
– Az én kérőm Pozsega megyében született, de ugy tudom, hogy az is
Magyarország, mint minden a Kárpátoktól a tengerig. Olyan szép szakállu
és bajuszos fiatalember, amilyen Szent István a budai várban. Mindig
derüs, kedélyes, vidám: talán ebben különbözik a magyaroktól, akik
gondterhelt, komor, szótlan emberek.
Mária felbiggyesztette az ajkát, ami nagyon könnyen ment nála.
– Hát aztán miféle ember is volt az a te kérőd?
– Olyanféle ember volt, hogy ha Lajos öcsém nem jön a világra
véletlenül, hát akkor már régesrégen ő a magyarok királya. A magyarok
ugyanis egy országgyülésükön törvényt hoztak, hogy atyám halála után
megint nemzeti királyt fognak választani. Szabad lesz ujra a
királyválasztás és Budán azért örvendeztünk, amikor Lajos született,
mert Zápolya uram most már nem lehetett többé király.
– Vajjon miért lett volna király őkegyelme?
Anna hivalkodott:
– Csak azért, mert ő a leggazdagabb magyar ember. Hetvenkét vára van és
temérdek kincse és aranya. Hadai vannak annyian, mint a királynak és ő
egyébként is a leggazdagabb magyar ember. Ő az erdélyi vajda és
Magyarországon is az történik, amit ő akar.
– Hát akkor miért leszel az én bátyám felesége, nem pedig a „tót
királyé“? – csattant fel Mária.
Anna lesütötte a szemét:
– Én azt most nem tudom neked megmondani, mert engem nem kérdeztek soha,
hogy kinek a felesége akarok lenni. Annyi bizonyos, hogy ha nincsen
Ferdinánd, akkor már régen Zápolyáné volnék és nem pedig innsbrucki
fogoly.
– Hát ha olyan nagyur az a Zápolya János, miért nem jön érted a
hadaival? Mért nem veszi el Lajostól a koronát? – fitymálódott Mária.
– Azért, mert a magyarok ugyan kemény emberek, de tisztelik a
törvényeket. Mindenkor ősi törvényeikre szoktak hivatkozni, bármit
cselekednek. Zápolya sem tehet egyebet, mint amit a magyarok törvényei
előirnak. A törvény azt rendeli, hogy amig a törvényes királynak fia
van, nem lehet más a király. Zápolya uramnak tehát minden nagy
gazdagsága mellett félre kellett állania. Amig Lajos él, nem lehet más a
magyar király, mint ő. Igy végeztek a magyarok.
Mária tovább folytatta a himzést:
– Nekem meg kell ismerni a magyarokat, mert hiszen ott birtokaim vannak,
amelyeket jegyajándékul kaptam a te atyádtól, az én apósomtól. Ott van
sóbányám, Máramarosban, ahol annyi só terem, hogy az egész országot el
lehet látni sóval. Ott van Huszt váram, amelyhez még öt város is
tartozik. Az enyém Zólyom vára, ahol nem tudom, hogy terem-e valami. De
az enyém Körmöc is, ahol arany- és ezüstbányák vannak, hogy a király
adósságát mind kifizethetem belőlük. És az enyém Óbuda. Mondd, Anna
testvérem, milyen az az Óbuda, amelyet a palota ablakából bizonyára
gyakran láthattál?
– Szép nagy falu. Mert Magyarországon minden csak falu Budához mérten.
Mária hercegnő most letette a himzőtüt és a délutáni napba nézett, amely
a kolostor sarokablakán át, – igen sok sarokablak volt a kolostorban,
hogy a zárdahölgyek három oldalról is kaphassák a világosságot a
kézimunkájukhoz – az alant emelkedő innsbrucki tornyokra nézett
hosszadalmasan. Aranybarnahaja pirult a napban, fekete, hosszukás
szemeiben a kiváncsiság szikrái szálldostak, mint mikor a hegyek felett
dudolgató szél olykor beszól a kolostor kürtőjén, miután még akkoriban
nem értették a raffinált kályhacsinálást és a kályhában eddig
láthatatlan szikrácskák kezdték üzni egymást, amint táncra kerekedtek.
(Sokszor nézte a két menyasszony az ilyen szikra-táncot a kályha
rostélyán át a hosszu téli napokon és másféle táncok jutottak eszükbe,
amelyeket valaha a bécsi udvarnál, eljegyzésükön lejtettek.)
– És mondd, Anna testvérem, Lajos, a király, milyen szokott lenni
odahaza?
– Gyermek még, – felelt a tizenhatesztendős nővérke. – Bornemissza uram,
az egyik nevelője csak megrázza a szakállát, mintha a havat akarná abból
kirázogatni és Lajosnak engedelmeskedni kell.
– Most már bevallom, hogy én megkértem Lajosomat a bécsi
eljegyzésünkkor, hogy veressen nekem pénzeket a maga arcképével. Tudod,
amilyen tallérokat a császári nagyapámtól nyertünk, amikor utolsó este
leült velünk ostáblát játszani. Szép aranycsikókat, amelyek ugy pengtek
a márványkockákon, mint a vőlegények sarkantyui. Amelyeket császári
nagyapám annak a napnak az emlékére veretett. De Lajos még nem küldött
arcképével diszitett tallért nekem, pedig nagyon szeretném azt nyakamban
viselni, – rebegte Mária és a távolba nézett, amelyről azt hallotta,
hogy arrafelé van Magyarország.
A himzés most már mind lassabban ment, amint alkonyat felé haladt az
idő, a királyi arák ujjai, valamint a himzőtük is fáradoztak a munkában.
A bibornok és kisérete elvonultak, látni lehetett őket a tágas, gyepes
udvaron, amint lovaikra, vagy hintóikra szálltak. Csupán a
bibornok-püspöknek volt gyaloghintója, amelyet hat igen erős ember vitt
a vállán, mögötte sorakozott más tizenkét ember, akik majd felváltva
viendik a gyaloghintót, bizonyos időközökben. A zárda falain kivül
táboroztak a fegyveresek, akik mindenféle játékokat mutattak be a
bástyaablakokon kitekintgető apácák tiszteletére. A lovasok hosszu
lándzsanyelekkel mentek egymásnak és igyekeztek egymást nyergeikből
kivetni. Az ijászok célbalövöldöztek és különösen azokat az almákat
szerették volna eltalálni, amelyeket a kolostor ablakából az apácák
feléjük dobáltak. A gyalogosok vivtak rövid kardjaikkal és olyan
csapásokat méregettek egymásra, hogy csakúgy pengett a vértjük. De,
persze, nyomban végük lett e mulatságoknak, amikor a zárda falain kivül
a bástyakapu nagy nyikorgással leereszkedett és a bibornok kiséretével
kivonul a domboru dobogón. A bibornok megemelgette bojttal diszitett
fövegét ama torony felé, ahol Mária és Anna hercegnőket sejtette. Aztán
elment a daliás csapat, amely egy rövid napra felverte az innsbrucki
kolostor környékét.
Mikor már a bibornok pirosruhája és széleskarimáju kalapja is eltünt a
messziségben, Mária hercegnő antul szomorubb lett:
– Szerettem volna megmondani a bibornok urnak, hogy figyelmeztesse
Lajost arra, már teljesen elfelejtettem, mert nem küldött arcképet,
amelyet mindennap megnézhetnék, megcsókolhatnék. Már csak ugy emlékszem
rá, amint hosszu, misemondó-ruhában, valami kerek koronával a fején az
egyik kezével az én kezemet fogja, a másikkal császári nagyapámét. De
már arra sehogy sem tudok emlékezni, hogy milyen volt a haja, a szeme, a
termete… Azt se tudom már, hogy volt-e olyan nagy Lajos, mint amilyen én
vagyok?
Ezt már annál az ajtófélfánál mondta Mária, amely ajtófélfánál a két
menyasszony hónapról-hónapra rovással feljegyezte, hogy mennyit
növekedett. Anna nagyobbat haladt, de Mária hirtelen nőni kezdett.
Tizennégyéves korában már gyönyörüen kifejlett, mint egy
idegenországbeli virág, amelynek fejlődési szakait még nem ismerik a
kertészek. Junói alakja volt, amelyet még növelt azzal is, hogy mindig
olyan egyenesen tartotta magát, mintha nyársat nyelt volna.
Tizenötéves korában az orrcimpái megérzékenyedtek, gyakran véreztek,
amikor bizonyos erős szagokat, illatokat érzett, és ugyanekkor meg is
növekedtek az orrcimpái, most már teljesen hasonlatosak lettek világszép
nagyanyjáéhoz, Kasztiliai Izabelláéhoz.
Miután tizenötödik évét betöltötte, az alsó ajkán lehetett változást
észrevenni.
Dudorodni kezdett ez az ajak, fitymálni, parancsolni, uralkodni,
imponálni, mint azóta is az ausztriai házból származott hölgyeké. Az
arca is hosszukásabb lett, mint az erdei őzeké és a szemöldökei ugy
szöktek felfelé, mint a kifeszitett ijjak. Nő volt, királyné volt… Csak
még a király volt messzire, aki a koronát a fejére helyezve, amely fejen
már ugy fésülte aranybarna hajzatát, – féloldalosan, hogy arra a korona
akadálytalanul feltehető legyen.
Estefelé, amikor a madarak szállingózni kezdtek messzi fészkeik, erdőik,
hegyeik felé, Mária utánuk nézvén a szálldosó madaraknak, megint csak
arra az ismeretlen Magyarországra gondolt. Megint csak Annát fakgatta,
aki gyermekkorában kerülvén el Budáról: nem sokat tudott a magyar
életről.
– Hát a magyar urak, akik az apád udvarát látogatják: milyenek? Van
olyan szép ruhájuk, mint a bécsi uraknak?
– A magyar urak mindig sötét arccal, medveszemmel, elkomolyodva
nézegettek az anyámra, mert nem szerették. Anyám se szerette őket
dölyfösségükben, gőgjükben, furcsa öltözetükben. Anyám csak akkor
mosolygott, amikor a velencei követ, ez a kedves, finom, piskótaarcu pap
látogatta meg, máskor mindig szomoru volt. Anyám azt szerette volna,
hogy a gazdag velencei köztársaság legyen Lajosnak a keresztapja és
Velencéből szeretett volna szülésznőt is hozatni, mert a magyaroktól
félt. De még velencei osztrigát sem adtak neki, pedig mindig ez után
epekedett… Igaza is volt szegénynek, mert alighogy megkeresztelték
Lajost: csendesen, örökre elaludt, – mondá folytatva Anna, mint valami
kis társalkodóné a valódi királyné mellett.
– Nagyon sirtál, mikor anyád meghalt?
Az érzékeny Anna könnyeket törölt ki a szeméből:
– Nem volt szabad senkinek sem sirni Budán. A primás megtiltotta.
Mária hátrafont karral sétálgatott a szobában:
– Hiszen igaz, hogy nem érdemes sirni az után, aki elment, de egy
édesanya mégis csak más. Azt nem pótolhatja senki. Nekem se kellene
ebben a kolostorban ülnöm, ha volna anyám. Mehetnék, járhatnék,
kelhetnék az öreg Brüggében, vagy Lőwenben, ahol olyan kerekszemü,
elállófülü, gyapjuharisnyás polgárok vannak, akiket csibe-evőknek
neveznek. Ebben a kolostorban sohasem adnak csibehust, pedig én meg
tudnék enni tán három csibét is. Lemehetnék lovagolni a lőweni erdőkbe,
aminél nincs nagyobb boldogság. A lombok legyezik a lovas arcát, olyan
édes levegőt sziv, amilyent gyalogjáró sohasem szippanthat. És mikor
leszállott az este, a herceglakban felgyujtják a fáklyákat, gyertyákat,
az előkelő társaság mind a mi házunk felé törekszik. Egyik gyaloghintó
követi a másikat, lovagok ugranak le az udvaron, a nagy szökőkut
mellett, nagy batárokon, néha ökröktől vont kocsin, – mert nálunk a
lovakat vagy teherhordásra, vagy lovaglásra használják: megérkeznek az
előkelő hölgyek, akik mindig csak nevetgélnek, mintha sohasem lenne se
betegségük, se szomoruságuk. Csicseregnek, mint a madarak. Van
lantpengetés, van zene, van tánc, finom társalgás, amig az éj tart. Ah,
ha még egyszer láthatnám Logus Tamást!…
– Ki volt az a Logus Tamás? – vetette fel a szemét Anna hercegnő, mert
még sohasem hallotta ezt a nevet.
– Logus Tamás?…
Mária hercegnő, bár elég szaporabeszédü volt és müveltségénél fogva a
különböző kifejezéseknek is birtokosa volt, darabidőre elhallgatott,
mielőtt erről az emberről beszélni kezdett volna. Bizonyos huzódozással
fogadta Anna hercegnő ujabb kiváncsiskodását:
– Ki az a Logus Tamás?
– Azt se tudom, hogy él-e még valahol. Hozzánk Lőwenbe a pápa levelével
jött. Kelemen pápa ajánlotta őt hozzánk a herceglakba, mint humanistát,
aki immár kitanult Rómában minden humanista-tudományt és most az európai
udvarokat járja, hogy nagy tudományosságában másokat is részesitsen. Azt
se tudom, hogy öregember volt-e, vagy fiatal? Egyik nap öreg volt, mint
valami vén püspök, amikor leült az udvar hölgyei közé és utazásairól
beszélgetett. Ő tőle hallottam először Buda nevét és valami Mátyás nevü
királyét, aki a humanistáknak nagy barátja volt. Akkor igazán nem
gondoltam arra, hogy valamikor királyné leszek Budán, amikor az
öregpüspök szavait hallgattam. De járt ő minden országban. Pápák,
bibornokok, tudósok, királyok, büvészek voltak a barátai. Azt hiszem,
hogy egy kicsit maga is értett a büvészethez, mert abban az időben,
mikor ő nálunk tartózkodott, az előkelő emberek nem estek semmiféle
betegségbe Németalföldön…
– És mikor nem volt öregpüspök, akkor mi volt? – kérdezte Anna hercegnő,
aki nem nagyon érdeklődött a tudós öregpüspökök iránt.
– Ha nem volt püspök, akkor fiatal lovag volt. Senki olyan könnyedén nem
viselte a vértet, senki ugy nem értett a lándzsaforgatáshoz, a
vadászathoz, tánchoz, mulatsághoz, mint Logus Tamás. Mindenkit kivetett
a nyeregből, aki szemközt mert vele szállani, minden galambot eltalált,
amelyre ijját felemelte és a halászatból soha sem tért vissza zsákmány
nélkül. Mikor fiatal lovagként jelent meg a herceglakban:
konyhamesterünk már az erdőbe szökött, mert minden ételnek az
elkészitését jobban tudta, mint a konyhamester. A lantverők letették a
hangszerüket, mert a lantveréshez is jobban értett. Az öreg kereskedők,
akik még a herceglaki estéken is valamely sarokban huzódtak, ahol
egymásközött flandriai tapétáról, brabanti csipkéről, németalföldi
posztóról, vászonról, árbócfáról és heringről vitatkoztak, elhallgattak,
amikor Logus Tamás közébük lépett, mert a kereskedők dolgaihoz is jobban
értett.
– Hát még? – kérdezte Anna hercegnő egy mesét hallgató gyermek
kiváncsiságával. – Neked mit mondott? Veled hogy bánt? Letérdepelt
előtted, mint a lovagok szoktak, vagy megáldott, mint a püspökök?
Mária büszkén felelt:
– Nekem megjósolta, hogy királyné leszek, mert arra születtem. Mert ő
látta, hogy a csillagokban ez van megírva felőlem, – a csillagokhoz
éppen úgy értett, mint a lángoló szemü lovakhoz, amelyeket az én
hazámból Nápolyba és Moszkvába visznek a kereskedők.
– És még mit tudott ez a Tamás? – nyügösködött a mesehallgató.
– Tudott mindenféle nyelven, amit ezen a világon beszélnek. Nem volt
olyan régi könyv, amelyet nyomban meg ne értett volna. Tudott a madarak,
az állatok, a növények nyelvén, mert még a vad sólymok is leszálltak a
magasságból a karjára, amikor füttyentett nekik, az állatok
megszelídültek, a földhözragadt növények szerettek volna hozzá
futamodni. De úgy látszik, az apám nyelvén is tudott, mert Szép Fülöp
úr, aki odáig csak nagy bottal sétálgatott a város utcáin, attól az
időtől kezdve, hogy Logus Tamás a Herceglakba került: megtanulta a
fáklyatáncot, amelyben minden este résztvett, megszerette a bort a
nagyasztalnál, kitárta a kezét a zenészek felé, mintha kicserélték
volna. Kár, hogy tőlünk Spanyolországba kellett menni Logusnak! Vajjon
találok-e ilyen rendkívüli embert Budán?
– Talán Lajos testvérem? – mormolta minden meggyőződés nélkül Anna
hercegnő, de Mária nem is felelt, csak sóhajtott messzire, amerről az éj
közeledett feketezászlós felhőlovagjaival.
– Hallottad te valaha, hogy mik a humanisták? – kérdezte Mária Annát,
mielőtt nyugovóra tértek volna.
– Nos, hát Logus Tamás valódi humanista ember volt.
Anna a takarót az arcára huzta, mert Budán az ő apja idejében nem
tanitották, hogy mi az a reneszánsz?
II. _Hogyan házasodnak a királyok?_
Az innsbrucki zárdában éppen olyan csendesen mulnak a napok, mint
azelőtt. Elmulik az ősz, messzire világitó sárga erdőségeivel a
kolostori bástyák környékéről; megérkezik a tél még fénylőbb havaival, a
hegyek a távolban oly fenségesen állonganak fehér köpenyegükben, mint a
régi királyok. Középkori kegyetlenséggel fuj a szél, az alulra és
felülre vezető kürtők, amelyekkel telve van az ilyen régi kolostor,
dörmögő férfihangok ijesztgetik az apácákat, pedig nagyon jól tudjuk,
hogy csak a kályhafütőlegény motoszkál odakünn a folyosón, amint nagy
hasábokban hordja fel a hátán a tüzelőfát a kivülről füthető kályhák
részére. Ámde egyszer valódi férfidörmögés is felhangzott a zárda tágas
udvarán, karcos, téli, rezes hangok…
– Talán vadászok érkeztek a kolostorba? – lobbant fel Anna hercegnő,
akit minden csekélység érdekelt a külvilági életből.
– Nem vadászok jöttek, hanem a te esküvői tanuid, hercegnő, – mondá
Trautmannsdorf grófnő, a zárda fejedelemasszonya, amint a gondjaira
bizott hercegnőkhöz belépett.
Anna elfehéredett, mint már ilyenkor a leányok szokták. Nem, nem
álmodott semmit sem az éjszaka, sem az előttevalón, amely álom
tudomására hozta volna neki, hogy életének mily rendkivüli eseménye
előtt áll.
Mária hercegnő, aki az ablaknál eddig azzal töltötte az idejét, hogy
hártyapapirosra levelet irt császári nagyapjának, most felemelte fejét:
– Hol van a bátyám, Károly vagy Ferdinánd, hogy nem jönnek az
üdvözlésemre? – kérdezte elkomolyodott hangon.
A grófnő-fejedelemasszony bókolva fordult a császári unoka felé:
– A főherceg urak közül egyik sem érkezett meg, mert a házasságkötés a
királykisasszonnyal az ő távollétükben fog megtörténni.
Prokurátor-házasságnak mondják az ilyent, királyok engedhetik meg
maguknak.
– De hát melyik bátyám veszi el Annát? – kérdezte türelmetlenül Mária
hercegnő. – Ferdinánd vagy Károly?
– A császári őfelsége ugy intézkedett, hogy Ferdinánd legyen Anna
királykisasszony férje, miután Károly főherceg urnak eljegyzését a
francia király leányával a pápa Őszentsége nem bontotta fel.
– Ferdinánd! – rebegte Anna. – Még soha sem láttam őt, csak a nagyapját!
– Majd megismered őt, hercegnő, a husvétutáni első vasárnapon, amikor a
valódi házasságkötés megtörténik Linzben, – felelé a mindentudó
grófnő-fejedelemasszony, aki láthatólag örvendezett, hogy e rendkivüli
zárdanövendékek, a királyi arák, végre elmennek a kolostorból. Nagy
felelősség királykisasszonyokra vigyázni.
– Ferdinánd! – mondta most Mária. – Ő a szelidebbik bátyám, korántsem
olyan erőszakos, mint Károly, aki gyermekkorában mindig a Karolingok
történetét szerette hallgatni. Ferdinándban kasztiliai vér van, szereti
a harangokat hallgatni. Nos és kit küldött Ferdinánd maga helyett
követségbe?
– Szolgálatára, hercegnő, – bókolt megint a fejedelemasszony. –
Mollenburgi báró Rogendorf Vilmos karján megy az oltár elé a magyar
királykisasszony. A báró kiséretében vannak Dietrichstein Zsigmond és
Speranzi brixeni prépost.
– Ezek az urak a nagyapám udvarából valók, kérem, fejedelemasszony, adja
át nekik üdvözletemet. Remélem, most már Lajos királynak is eszébejut
velem házasságra lépni!
– A magyar követeket holnapra várjuk, mert megkéstek a nagy hófuvás
miatt, – kegyeskedett a fejedelemasszony. – A két esküvő együtt fog
megtartatni a kolostor templomában.
– A magyarok mindig késnek, – csattant fel hirtelen Mária hercegnő.
Anna hercegnő még mindig azon a kolostori széken ült, ahová első
meglepetésében letelepedett és mindig csak azt ismételgette magában:
– Ferdinánd! Sohasem láttam életemben. Ó, ha az anyám tudná!
Mária hercegnő fel és alá sietett a boltives teremben, amelynek
padlókockáit egytől-egyig ismerte:
– Mért nem indultak előbb a magyarok a jövendőbeli királynéjukért? Mért
késlekednek örökös tanácskozásaikkal, még örökösebb mulatságaikkal?
Bizonyosan valamely vén embereket küldött a király követségbe, akik
azzal kezdik, hogy a szakállukból reám szórják a havat.
Anna csendesen sirdogált a kemény faszékre borulva, mig Mária olyan
léptekkel szaladgált a szobában, mint egy haragos görög istennő.
– Csak egyszer Budára kerüljek, majd összekötöm én a sarkukat azoknak a
vén embereknek, akiket Ludovicus a nyakamra szokott küldözgetni? Én nem
tudok ezekkel a veresbor-képü férfiakkal beszélgetni, akik már régen
elfelejtették a vitézséget, a bajvivást, a tornát! Én magamhoz illő
fiatal lovagokkal akarok lenni, akik tudnak élni, de tudnak habozás
nélkül meghalni is, ha arra kerül a sor. Férfi legyen a férfi, mint
gyermekkoromban Logus Tamás, a humanista.
Anna hercegnő könnyei között megszólalt:
– Ugyan hagyjál már fel azzal a Tamással, akit bizonyosan régen
agyonvertek valahol.
… Az osztrák urak odalent a kolostor ebédlőjében ezalatt ugyancsak
türelmetlenek voltak a magyar urak késlekedése miatt, mert hiszen
hosszadalmas tanácskozások előzték meg a prokurácionális házasságkötés
dátumának, 1520 december 11-ikének megállapitását. Értesiteni kellett
erről az előzetes házasságkötésről a római pápát, akinek a beleegyezése
nélkül a fejedelmek házasságot nem köthettek, ha csak elkárhozni nem
akartak. Az iródeákok szép hosszu leveleket irnak Zsigmond lengyel
királynak, aki távoli országából is mindig érdeklődött a kis Ulászló-fi
viselt dolgai iránt. A királyok is érzékeny emberek, éppen ugy
megorrolnak, mint a mindennapi emberek, amikor nem értesitik őket a
családi eseményekről. Levelet vitt a követ a francia királynak, mert ez
a király is az atyafisághoz tartozott azon a réven, hogy XII. Lajos
leányát éppen Mária hercegnő testvére, Károly jegyezte el. És a magyar
urak még mindig késnek az előzetes házasság ceremóniájától. Talán csak
nem történt Magyarországon valami meglepetés a királlyal?
Az osztrák urak ellenben itt voltak és vaddisznópecsenyét ettek, mert
Rogendorff báró, aki Ferdinándot helyettesiti az esküvőnél: ezt
kedvelte. A vőlegény akarata döntő. Ő körülötte forog az egész ház az
esküvő napján. Speranzinak, a brixeni prépostnak, bár nagyon tekintélyes
ember volt, csak annyi jogosultsága volt, hogy az első ebédnél elmondja
az asztali áldást, amelyet a királyi arák és a kolostor apácái is
végighallgattak. Aztán, mielőtt az ételek az asztalra kerültek volna,
eltávoztak.
A brixeni prépost megforgatta az ékköves pásztorgyürüt az ujján és ugy
kondult fel szava, mint az esztendő utolsó éjszakáján a nagyharangé.
– Mindnyájan tudjuk, hogy milyen nevezetes históriai alkalomból jöttünk
össze… Mert ez a házasságkötés nemcsak két birodalom-leány és nemcsak
két birodalom-ifju egybekelését jelenti, hanem örök időre dokumentálja a
két birodalom, az osztrák és a magyar egyesülését is. A leghatalmasabb
császár ur, I. Miksa urunk két unokája, Károly és Ferdinánd mellett
harmadik fiául fogadta II. Lajos magyar királyt is, mert a hármas
számban rejlik a tökély. Ez a szent házasság, amelynek ebben az ősi
kolostorban meg kell történnie, jelenti, hogy Európa veszedelme, a
pogány szultán, örökre eltakarodik lófarkos hadaival a horizontról, mert
nincsen többé a szultánnak annyi ereje, hogy megbirhasson a házasság
által egyesitett két birodalommal. Jelenti ez a szent házasságkötés,
hogy a két birodalom-családnak többé nem kell aggódni azon, hogy valaha
is magja veszhet, mert ha gyermektelen maradna az egyik frigy, akkor a
másik család fiai öröklendik a kettős koronát. Szapolyai uram és a többi
elégedetlen magyarok e szent házasság megkötése után hiába reménykednek
abban, hogy egyszer csak kihuzhatják a trónust a magyar király alól: nem
érnek vele semmit, mert ha el is üldöznék a kevésszámu Jagellókat, –
quod Deus avertat, – a fiakban bővelkedő ausztriai házzal találnák
magukat szemközt…
A brixeni prépost nagyon okos ember, de ő is csak pap volt; ha letette a
garast, nem egykönnyen hagyta abba a beszédet. Kár, hogy a magyar urak,
akiknek ez a beszéd szánva volt, valahol az erdőségekben késlekedtek a
hófuvásban. Rogendorf báró eddig csak amolyan álvőlegény volt. Amint
majd elvégzi a dolgát az oltár előtt: mehet haza a várába, senki se
kérdi többet tőle, hogy mi a véleménye a török szultánról, a féktelen
magyar Szapolyairól, vagy általában az egész házassági szerződésről.
Csak Anna, a magyar királyleány, zokogott fel a meghatottságtól a
prépost szavainak befejeztével.
– Mondd, miért sirtál, mi közöd van neked a szerződésekhez, amelyeket
királyok kötnek egymás között? – kérdezte Mária hercegnő, aki fölényesen
hallgatta végig a papi orációt.
– Nekem csak megint az jutott eszembe, hogy a leghatalmasabb császárral,
Miksával jegyeztek el, Károly hercegnek voltam a menyasszonya, most
pedig, végezetül, Rogendorfhoz megyek férjhez, – rebegte Ulászló leánya,
aki Budán, a vár ablakából, másformának látta a templomok előtt
lejátszódó lakodalmakat.
A hercegnők szobáikba vonultak, mire Rogendorf báró ünnepélyesen bevágta
a madárpecsenyékkel, füszerekkel, fácánnal töltött vadkanfőt. Egy ilyen
vadkanfő élvezete mellett még a birodalom-szerződésekkel bibelődő
prépostnak is el kell felejteni tudományát. A két hercegnő pedig a maga
lakosztályában odaállott a toronyablakokhoz és nézték a menyasszonyi
ruhába öltözködött országutat, amelyen a magyaroknak kell vala
megérkezni.
Délutánra meg is érkeztek a magyarok és egy nagy szürke farkas
holttetemét huzták maguk után a hóban. Olyan nagyságu farkas volt ez,
amilyent még ezen a vidéken nem láttak. Igaz, hogy a Bakonyból néha
feljövögettek a farkasok Ausztria felé, mert nagyon tolakodó állatok,
különösen, ha éhesek, de Innsbruckig még nem merészkedtek.
– Egy kis bajunk volt az erdőben őkelmével, – mondá az egyik zuzmarás
bajszu, szakállas magyar, amikor a kolostor kapuja előtt a lóról
leszállott. – Elhoztuk a fejedelemasszonynak, csináltasson magának
bundát belőle.
Hát farkasvadászat miatt késtek a magyarok a királyné esküvőjéről.
– Most már kezdem őket ismerni, – mormogta Mária, amikor a forró
lehelletével mindenféle karikákat olvasztott a zuzmarás ablakra. – Egy
vadászatra kerülő farkas fontosabb nekik, mint a királyuk.
– Hátha az életüket kellett megmenteni a farkastól? – vetette ellent
Anna hercegnő. De Mária csak búsan intett.
A magyar urak ezalatt az ebédlőben összeismerkedtek az osztrákokkal.
Könnyen megy az ilyesmi fehér asztal mellett, tartott még a vaddisznóból
és töltelékéből.
– Habár ezek a németek még az anyjuknál sem ettek olyan tölteléket,
amilyennel nálunk otthon Szalában töltik a kolbászt, meg a hurkát, –
mondá a szomszédjának az egyik násznagy-külsejü magyar ur, miután
jódarabot lehasitott a vaddisznó-sajtból.
Ez a szabadszáju magyar ur volt láthatólag a küldöttség vezére,
bazsarózsaarcu, varjujárta homloku, csüngős őszbajszu és rövidrenyirt
szakállu férfiu, akit táncos, kerekded, daliás külsejénél fogva az
Uristen is násznagynak teremtett. Nem lehetett utolsó ember, akit a
magyar király küld a maga nevében esküvőre: Sárkány Ambrus uram volt ő,
a szalai főispán.
A magyar urak, mikor már kellően összebarátkoztak a hosszubajszu
Rogendorffal, kupát koccintottak Dietrichsteinnal és a maguk
rossznémetségével – félig latinul, – elmondanak valamely vaskos tréfát a
brixeni prépostnak, amelynek hallatára nem tudta a tudós pap, hogy
haragudjon-e vagy nevessen, – megtörölték a bajuszukat, leverték a
szakállukról a morzsákat és összeszedelőzködtek.
– Mielőtt még a vaddisznót megemésztenénk, amelyhez még a
magyargyomornak is legalább hat órára van szüksége, ha bőven öntözzük,
menjünk bemutatkozni jövendőbeli királynénknak, – inditványozta a
násznagy.
A kisérő ijjászokon, vadászokon, alabárdosokon kivül Sárkány uram
papokat is hozott magával, sohasem lehet tudni, mily istentelen
tartományba verődik az ember.
Itt volt mindjárt Balbi Ferenc uram, a pozsonyi prépost, aki ugyan
származására nézve olasz volt, nem nagyon szerette a női társaságot,
inkább leveleket irt Rómába, ahonnan a kis magyar király nevelésére
küldték, és csintalan dalokat szeretett énekelni fiatal
papnövendékekkel. Keletlen kenyér külsejü, furcsán elhizott ember volt
őkegyelme, – de a tudományáról nagyon sokat tartottak.
A másik pap, akit Sárkány uram magával hozott, bizonyos erdélyi
származásu Corner János esztergomi pap volt, de emellett apostoli és
császári jegyző, akinek majd irásba kell foglalni és hitelesiteni a
különös esküvő megtörténését. Ez a vikárius Sárkány uram szempontjából
inkább használható ember volt, mert a tintával foglalkozó emberek
szeretik az egyéb folyadékokat is.
A király vitézei közül itt voltak még Móré László, Batthiány Ferenc és
Rétházi Lukács, akiknek a gondjaira volt bizva a királyi pecsét,
amellyel majd az esküvői okiratot megerősitik.
– Mindjárt láthatsz igazi magyarokat, – sugta Anna királykisasszony
Mária fülébe, amikor a kolostor kőkockás folyosóin a magyar urak
sarkantyupengése felhangzott.
Rogendorfnak a bajusza állásán látszott az irigység és bosszuság, amikor
a csengő daliákat Mária hercegnőnek kénytelen volt bemutatni, –
mindenáron a potrohos olasz papot, mint a legelső magyarembert tologatta
előre, hogy emigy is elvegye a kedvét a hercegnőnek a magyaroktól, de
Ambrosio Sarkan (Sárkány Ambrus) a latinnyelvü bemutatás után nyomban a
magyarok élére állott és harangszó hangon üdvözölte az ifju hercegnőt:
– Magyarország királyának üdvözletét hozzuk. Magyarország királya azt
üzeni I-ső Miksa császár unokájának, hogy ne aggodalmaskodjon a tiroli
parasztság lázongásai miatt, amelyek itt Innsbruck környékén már abban
is megmutatkoztak, hogy a Habsburgok kastélyait is gyujtogatják.
Magyarország királya kipróbált őrséget hagy a kolostorban,
megvédelmezésére, azonkivül hadakat küld a parasztok megfékezésére, ha
Miksa császár nem birna el a félrevezetett pórokkal. Eb ura fakó!
A magyar főispán latinul elmondott szavai után sötétpirossá válott
Rogendorf arca, – utóvégre az ő császárát emlegette ez a szittya, aki
valahonnan Ázsiából pottyant ide az innsbrucki kolostorba.
– Ti sohasem mondtátok nekem, hogy a környéken lázadozik a paraszt, –
szólalt meg most Mária hercegnő és a felügyeletet ellátó
grófnő-fejedelemasszony felé forditotta a tekintetét.
– A parasztnak mindig van valami gilisztája. Ha nem a belében, akkor a
fejében, – felelt a fejedelemasszony.
– Magyarország királya azt üzeni a hercegnőnek, hogy tártkarokkal várja
Budán! – hangzott a főispán csengő hangja.
Most Rogendorf szólott közbe, mintha megunta volna a magyar követ
vitézkedését.
– Az én császárom, Miksa cézár rendelkezéséből az elhálási esküvő napja
a jövő husvétutáni első vasárnapra van kitüzve, amely után Anna hercegnő
átadatik Ferdinánd hercegnek, Mária hercegnő pedig Lajos királynak.
– Még karácsony előtt vagyunk, – rebbent fel Mária.
Miután a kihallgatásnak vége volt, a két hercegnő a megszokott
szobájában maradt és a fehér éjben, miután a kályhán át hallgatozó fütő
is aludni ment, sok mindenfélét beszéltek a magyar urakról.
– Milyen furcsa ember lehet a magyar király! – rebegte Mária hercegnő,
amikor a fejét letette a császári koronával himzett párnákra. – Akinek
ilyen követei vannak, akik, mintha egy másik világrészből jönnének: holt
farkast hoznak ajándékba a menyasszonynak!…
– Már javában vigadnak odalent az ebédlőben, – felelt a másik ágyból
Anna hercegnő, amint az üreges zárdafalnak szoritotta a fülét.
– Milyen bátrak, milyen követelők, milyen önérzetesek! Mint a sólymok! –
folytatta Mária. – Mintha nem is a római császár unokájáért jönnének,
hanem valami várgrófkisasszonyért. Vajjon Magyarországon mind ilyen
bátor emberek az urak?
– Most kezdenek táncolni odalent az ebédlőben, – válaszolt Anna a másik
ágyból. – A magyar urak nem szeretik azokat az illedelmes
fáklyatáncokat, bókolásokat, hajladozásokat, ahogyan minket tanitottak
táncolni. Ők derékon kapják egymást és az a legfőbb igyekezetük, hogy a
lábukkal minél nagyobb zajt üssenek. Már hallottam Budán olyan magyar
urról is, aki táncközben eltörte a lábát. Azt mondják, a tatároktól
tanulták ezt a táncot.
– Láttad a párducbőr-bundáját? – folytatta ábrándozó hangon Mária. –
Legalább három párducot meg kellett ölni, hogy ez a bunda kiteljen. Mi,
Németalföldön értünk az állatbőrökhöz is, mert azzal is kereskedünk.
– Az én apámnak, Ulászlónak, bizony foltos volt a csizmája, de csak
azért, mert nem akart vetélykedni a cifra magyar urakkal. Corvin Mátyás
urasága után a magyar urak azt vették a fejükbe, hogy ezentul majd ők
parancsolnak a királynak. Az apám nem is bánta, hogy rongyos a csizmája,
csak legalább békében hagyják.
Mária hercegnő darabideig a falfelé fordulva hallgatott, mintha erősen
gondolkozna valamin. Félálomban szólalt meg:
– Majd másképpen lesz minden husvét első vasárnapja után. Ne félj, Anna,
nem lesznek ilyen hányivetiek a magyar urak, ha egyszer én leszek a
királynéjuk! Ne félj, Anna, majd én is kiteszem Pesten az ablakba a
kesztyümet és a papucsomat, hogy a polgárok vasárnaponként
megcsókolhassák, mint a nagyanyám kirakta Kasztiliában.
– Te még nem ismered a magyar urakat, – sóhajtott a másik ágyban Anna. –
Az én apámnak csak azért hoztak bort, hogy aztán borosfejjel
gorombáskodhassanak vele.
Mária azonban erre már nem is felelt. Álmában ama husvét után következő
vasárnap harsonáit hallotta, amelyek az égből hangzottak alá… Reggelre,
mikor még az ablakokon nem is kopogtattak a hercegnők madarai, amelyek a
kenyérmorzsák kedvéért szivesen eljárogattak vala a kolostor erkélyére:
valóban megszólaltak a harsonások, akiket a pompakedvelő magyar urak
hoztak magukkal. Lelket kell verni a bortól elázott németekbe,
mondogatták a trombitások és teli tüdőből fujták a zárda udvarán.
– Itt van az esküvő napja! – serkent fel álmából Mária hercegnő.
– Vajjon, józanok lesznek-e a magyar urak? – sóhajtotta Ulászló magyar
király leánya, Anna, amint kipillantott az ablakon és ott az udvari
havat alaposan összetaposva látta, mintha legalább is lovagjátékot
rendeztek volna ott az éjszaka a magyarok.
Most már nem sokára készülődni kellett az esküvőre is, mert karcos
reggelre megérkezett Lénárt, a wiltaui premontrei apát is lóhátas
szerzeteseivel, aki majd az esküvői ceremóniákat elvégzendi.
A hercegnők előzőnapon fürödtek, igy nem sok gondjuk volt a
mosakodással. Mária hercegnő egyébként is csak a hazájából való
szappanokat kedvelte, amelyek nem voltak feltalálhatók az innsbrucki
kolostorban. Csupán kezét fehéritette, amelyet a magyar király követének
kezébe kell majd elhelyeznie. Liliom-alaku volt ez a kéz. Milyen jelek
voltak tenyerében? Nem lehetett tudni, hiszen a kolostorba tenyérjósokat
nem engedtek be.
Mikor kellő fehérségü lett a menyasszony keze, Anna hercegnő rajongva
megcsókolta:
– Nincs ennél szebb kéz Magyarországon. Lajos testvérem birja a legszebb
kezet országában.
Ezután a ruhásszekrény nyilott fel, amely müveletnél már Trautmannsdorf
grófnő, a fejedelemasszony is segédkezett.
Mária hercegnő és Anna hercegnő ruhái külön szekrényekbe voltak elrakva.
Miután a fejedelemasszony maga is pompakedvelő volt, előbb a Mária
hercegnő vasalt, boltozatig érő szekrényét nyitotta fel azzal a
kolostori kulccsal, amelyet a régi zárak mintájára, hol előre, hol hátra
kellett forgatni, hogy végre felnyissák a szekrényt.
Voltak ebben a szekrényben felhalmozva türkiz-kék ruhák, amelyek a
nyaknál szögletesen voltak kivágva és fekete- és aranyhimzéssel voltak
diszitve. Voltak füzöld ruhák, ugyanolyanszinü prémes felöltőkkel.
Voltak brokátruhák, magasan álló gallérokkal, hasitott ruhaujjakkal, a
vállon ráncokba rakott és lecsomózott szövettekercsekkel. Majd szétálló
szoknyák és hermelin felöltők. Zárt alsóruhák, amelyek nyakig érők
voltak és hol recézett, vöröses csipkéből készültek, hol meg brokátból.
A finom, ráncokba hajtott ingek, keskeny fodrozataikkal ugyancsak a
nyakig értek és széles nyakszakaszban végződtek, amely nyakszakaszok
ezüsttel és arannyal voltak kihimezve. Voltak négyszögletesen kivágott
feketeruhák és bőujju ruhák, amelyek alá ráncbaszedett, galléros
patyolating dukált.
– Azt gondolnám, hogy a mai jelképes esküvőhöz feketeruhát vegyen fel a
hercegnő, – szólt a fejedelemasszony a ruhásszekrény tartalma felett
szemléttartva. – Sajnos, a férfiak nem értenek az ilyen dolgokhoz és
Rogendorf elfelejtett magával az öltözködésre nézve utasitást hozni a
császári udvartól.
– Olyan ruhát szeretnék felvenni, amelynek hirét elvinnék a magyarok
hazájukba, – felelt Mária hercegnő.
– Hát vegyük akkor ezt a bibornokpiros brokátot, amelyet végtől-végig
gyöngyök ékesitenek, – inditványozta a fejedelemasszony és a szekrényből
kiemelt egy olyan ruhát, amire még Máriának szive is dobogni kezdett.
– Ezt a ruhámat még Löwenben kaptam, kisgyermekkoromban, a derék löweni
kereskedőktől, akik már gyermekkoromban gondoskodtak az esküvői
ruháimról. Ah, ha még egyszer a Lőwenstein-kastély lakója lehetnék! Ott
még nem éreztem árvaságomat, mert a falakról a brabanti hercegek
vigyáztak reám, mig a jobbkezemet Margit főhercegasszony, a németalföldi
kormányzónő, a balt pedig Beaumont Anna, a nevelőnőm fogta. És a löweni
polgárok esküvői ruhával kedveskedtek, – szólt sóhajtó hangon Mária.
– Hát próbáljuk meg akkor a ruhát, – sürgetett a fejedelemasszony.
Mária hercegnőnek olyan termete volt, hogy mindenféle ruha illett reá.
Nyulánk és karcsu volt. A bölcs lőweni kereskedők előre kiszámitották,
hogy milyen termetü lesz Mária tizenhatesztendős korában.
– Pedig többet álltam gyermekkoromban a könyvszekrény előtt, mint a
tükör előtt, – mondá meghatott hangon Mária, amikor a ruhában megnézte
magát és némileg enyhült borus lelkiállapota.
Most aztán az esküvői kalap kiválasztására került a sor.