– Mi ez? – kiált Dombos úr, ágyából felugorva, elszörnyűködött arczczal.
A legnagyobb veszélyek közepette, a legkényesebb pillanatokban, midőn a
férfiak elvesztik lélekjelenlétöket, a nőknek a leleményesség segélyül
jön.
– Mi ez? – ismétli a férj átszegző pillanatot vetvén nejére.
– Ah szegény ifju, tehát csakugyan igaz! – szól a fiatal nő fájdalmas
arczczal bámulva az ablakra, melyen kedvese távozott, a nélkül hogy
férje szavaira látszanék felelni.
– Mi, mi igaz? – kérdé Dombos úr, uj meglepetéssel.
– Szegény, boldogtalan fiatal ember!
– Micsoda? Ön még sajnálkozik oly emberen, ki éjnek idején más ember
szobájába lopózkodik, és pedig az ablakon át.
– Tehát csakugyan nem mende-monda!…
– Feleljen ön már. Mit keresett itt ez az ember, és pedig minő
öltözetben!?
– Csendesebben az istenért, megtalálja hallani!
– Vége lesz már valahára a rejtélyeskedésnek! szóljon ön végre
világosan!
– E szegény fiatal ember… alvajáró…
– Alvajáró?!
– Ugy van, alvajáró, ki éjnek idején a házak tetején és a tornyokon
járkál, s kit ha fölébresztenek, azonnal alázuhan és szörnyet hal.
– Az isten szerelmeért! mért nem mondta ön ezt nekem hamarabb? Vajjon
nem történt valami sérelme?
– Legyen ön nyugodt, legfölebb is megüté magát kissé. De ezután merő
ovatosságból az ablakokat jól el kell zárnunk.
Dombos úr megbáná a szigorú hangot, melyen szegény beteg lakójára
kiáltott, s a nagy részvét miatt csak nagy sokára tudott ismét elalunni,
hogy széditő mélységektől és örvényektől rémittessék nyugtalan álmai
által.
Kálmánnak első gondja volt szobájába sietni, melynek ajtaját gondosan
elzárta, hogy legalább az első megrohanás ellen biztosítsa magát. Aztán
lélegzetét visszafojtva hallgatózni kezdett s világosan hallá Dombos úr
haragos hangját, de Róza feleleteit, kinek hangja suttogó volt, nem
veheté ki.
Első pillanatban gondolkozott: nem lenne-e lovagias kötelessége
visszasietni, hogy kedvesét a férj haragja ellen védelmezze; de midőn a
zaj nehány percz alatt tökéletesen lecsendesült, letett e szándékáról, s
elhatározta az eseményeket saját menetöknek engedni át.
Nyugtalansága egész éjjel ébren tartá őt s a szemrehányások, miket
magának Rózát illetőleg tőn, kinek szerencsétlenségeért méltán magát
vádolá, keserű átkokat szóratának vele az ellenséges véletlenre, mely a
férjet ily reménytelenül hazavezeté.
Végre egy egész századnak tetsző idő után az éj tovatünt, s a reggel
megjött.
Kálmánt az álmatlanság és nyugtalanság halványnyá, beteg kinézésűvé
tevék.
Alig mult el hét óra, midőn kopogást hallott; meg volt győződve, hogy e
kora látogató senki sem más mint a férj, és nagy zavarral tárta fel
ajtaját.
Nem csalatkozott, Dombos úr volt. De mennyire meg volt lepetve, midőn a
várt szigorú haragos arcz helyett, mosolyogva és részvevő arczczal látta
megjelenni.
– Jó reggelt, jó reggelt kedves barátom, – szólt a férj, kezét
megszoritva – bocsásson meg, hogy ily korán jövök, de lássa ön, engemet
átkozott hivatalom egész napon át elfoglal, és igy kénytelen vagyok azt
az időt használni fel, a mi rendelkezésem alatt áll.
Kálmán, mintha felhőből zuhant volna alá, sehogysem birta magának e
rejtélyes és különös magaviselet okát megfejteni.
Alig birt nehány összefüggés nélküli szót kihebegni.
– De lám, lám, – kezdé ismét Dombos úr – minő halvány, rosz szinben van
ön? Beteg ön, Kálmán úr?
– Ah igen… fejem majd szétreped, aztán lázam is volt…
– Orvoshoz, azonnal orvoshoz édes Kálmán úr, a betegségekkel nem
tanácsos tréfálni, ez igen komoly következéseket vonhat maga után. Aztán
az orvos előtt ne titkoljon el semmit… érti ön, épen semmit… a betegség
nem szégyen…
Dombos úr e szavakra zavarba jött, megijedt hogy tán sokat is mondott,
de Kálmán még nagyobb zavarban volt.
Megőrült ez az ember, hogy ily badar dolgokat beszél összevissza! –
gondolá magában. – Köszönöm, köszönöm önnek részvétét!
A férj még nehány perczig adá jó tanácsait fiatal lakójának, azután
tökéletesen megnyugodt lelkiismerettel, hogy emberi kötelességét
teljesitette, odahagyta őt, és nemsokára komoly léptekkel elsietett
hivatalába.
Egy óra mulva Róza és Kálmán a kertben találkoztak.
Kálmánnak elragadtatása elképzelhető, midőn kedvese őt a történttek
felől felvilágositá.
– Ah mily boldog vagyok kedvesem, hogy ily ügyesen kimentéd magadat!
Jövőre nézt…
– Jövőre nézt – felelt komoly, határozott hangon a fiatal nő – megtiltom
először is e bizalmas hangot… Azután tudatom önnel, hogy közöttünk
minden viszonynak vége… E beszélgetés közöttünk az utólsó, mi ezután
csak férjem jelenlétében fogunk egymással találkozni…
– Róza…
– Uram… De még egyet. Hogy férjemnek a gyanusitásra legkisebb oka se
maradjon, egy áldozatot kérek öntől, melyet ugy hiszem nem fog
megtagadni.
– Parancsoljon ön…
– Önnek alvajáró szerepét nehány éjjel folytatnia kell. E házfedél itt
épen alkalmas arra, hogy veszély nélküli sétákat lehessen rajta tenni.
És akarom, hogy férjem nehány sétájának tanuja legyen. Én figyelmeztetni
fogom őt. Felteszem önről uram, hogy lovagiassága nem fogja ez áldozatot
tőlem megtagadni.