Egy hó telt el azon nap óta, melyen Dombos úr először nevezé kedves
feleségének azt, kit szeretett.
Egy hó, harmincz nap, négy hét!
De minő négy hét?! Mézes hetek!
Szándékosan ugrom át ez időközt elbeszélésemben; nem mintha ez alatt nem
történt volna elég, miről beszélni lehetne, – ellenkezőleg, épen mert
nagyon sok történt, mit hiven, tökéletesen visszaadni képtelen vagyok.
Hol van szó, mely egy kézszoritás, egy mosoly, egy csók boldogságát
kifejezné?!
Feledjük el tehát kérem e négy hetet, és keressük fel most, egy hó után
új házasainkat, most már kevésbbé is leszünk terhökre, mint az első
napokban lettünk volna…
Reggeli nyolcz óra, bizonyára ébren találjuk őket.
E bizonyosságról gyanitja az olvasó, minek megemlitését elég gondatlan
voltam elfeledni, hogy ez elbeszélés színhelye kisváros.
Lépjünk be tehát.
„A tekintetes úr a tekintetes asszony szobájában van“ felelné bizonyára
a szobalány, ha Dombos urat kérdeznők.
De mi ezt nem kérdezzük, mert nagyon jól tudjuk, hogy egy rövid hóval az
esküvő után a férjet legvalószinübben neje szobájában lehet feltalálni.
De ily korán nő, mi több: mézesheteket élő nő szobájába lépni, és pedig
minden bejelentés nélkül?!… Hisz ez illemsértés, fogják gondolni nyájas
olvasóim.
Nyugodjanak meg.
A képzelet erejénél fogva módunkban áll észrevétlenűl, látatlanul
suhanni bárhová, épen mint a kopogó szellemeknek, kik előtt nincs eléggé
elzárt ajtó, eléggé lefüggönyzött ablak, hogy be ne léphessenek
elfoglalni szerény helyeiket a szoba legkisebb asztalkájában. Suhanjunk
be tehát szellemek módjára.
A fiatal nő szobájában vagyunk.
Semmi változás ittlétünk óta. Csak a koszoruk hervadtak el a falakon, –
de hisz ez a virágok sorsa.
Férj és nőt reggelizve találjuk egy kisded asztalka előtt.
Csevegnek és nevetkéreznek.
Dombos úr legkevésbbé sincs már zavarban, és a boldogság harmincz évet
látszott leemelni vállairól. Vidám, zajos mint egy huszonöt éves fiatal
ember.
Nincs semmi bámulatos rajta. Ha a boldogtalanság képes fiatalokat
megöregiteni, a boldogság miért ne fiatalithatna meg aggokat?
Róza kissé halványabbnak tetszik ugyan, mint az esküvő napján, de a
félelem, elfogúltság egészen eltűnt arczáról. Pongyolában van, és a
pongyola annyi izléssel, annyi kellemmel van választva, hogy lehetetlen
el nem ragadtatni általa.
– Kedves édes nőm! – kiált fel Dombos úr, letéve kávés csészéjét, s neje
kezeit megragadva – Mily boldog vagyok! Ah istenem, szinte félek hogy ez
csak álom; add, add ajkaidat, hadd győződjem meg hogy ébren vagyok!
– Ne légy oly bohó, Palikám, hisz a kávé egészen elhűl, mindig hidegen
kell meginnom.
E szavakat egy mosoly követte, de minő mosoly! Halvérünek kellene
lennünk, hogy lángra ne gyulasszon.
Boldog Dombos, ő e mosolyt lecsókolhatta.
– Ha csintalankodol, ezután egyedűl fogok reggelizni. Rosz ember,
sohasem hagy nyugton.
A rosz ember épen nem látszott figyelni e szemrehányásokra, s bizonyára
még soká folytatta volna csintalankodásait ha egy nagyon természetes
körülmény közbe nem jön.
E körülmény semmisem volt egyéb, mint hogy az óra, mely épen feje felett
volt a falra helyezve, három negyedet ütött kilenczre.
– Ah istenem! mily gyorsan fut az idő! Már három negyed. Ah átkozott
hivatal! – szólt a férj boszúsan felkelvén. – Lelkemre mondom, ezt
tovább ki nem állom, még ma beadom lemondásomat.
– Tedd is azt édes Palikám, hiszen mi nem szorúltunk arra, hogy egész
napon távol legyünk egymástól. Ah, nem képzeled mily hosszú nekem az
idő, midőn egyedűl vagyok. Unatkozom, boszankodom, s misem képes
szórakoztatni. Aztán az a hivatal, az valóságos rabság! Egy helyhez, egy
városhoz vagyunk lánczolva mint az elitéltek. Ah istenem! pedig mily
felséges lenne a nyarat Füreden tölteni. Oly kellemetesnek mondják ott
az életet, és én még sohasem voltam fürdőn.
– Igazad van édes Rózám, tökéletesen igazad van. Még ma intézkedni
fogok. Elbocsáttatásom legkésőbb két hét alatt kezeim között lesz, s mi
a nyarat Füreden töltendjük.
E szavak után Dombos úr egész udvariassággal kezet csókol nejének és
sohajtva távozik.
Lám! – fogja mondani a nyájas olvasó – mégis igazok van azoknak, kik azt
állitják, hogy a házasság boldogságára nem szükséges a kölcsönös
szerelem. E fiatal leányka szerelem nélkül, egyenesen szülei iránti
áldozatból adta kezét férjének, és minő boldog! Mily hamar összeszoktak
egymással. Férje mily gyöngéd, előzékeny irányában!
Kérnem kell önöket, függesszék föl itéletüket ez elbeszélés bevégzéseig.
Dombos úr ugy tőn mint mondá. Elment a hivatalba, egész világossággal
megirta lemondását, és saját személyében kézbesitette azt az elnök
titkárának.
De sorsunk intézésében a véletlen nagy szerepet játszik.
A véletlen szeszélye volt, hogy az elnök épen azon nap reggelén falura
utazott, honnan csak tizennégy nap után volt visszatérendő.
Igy tehát Dombos úrnak a remélt két hét helyett négy hétig kell
várakoznia mig lemondása kezei között leend.
Négy hét alatt azonban igen sok történhetik, mi az emberek szándékait
megváltoztathatja.
E négy hét alatt Dombos úr házaséletében is fontos események merűltek
fel.
De ne előlegezzünk, kövessük az események fejlődését.
Dombos úr hivatalát a déli harangszó első kongására sietve odahagyja,
hogy hazasiessen kedves nejéhez, ki távollétében unatkozott, búsult, s
kit mi sem volt képes szórakoztatni.
Neje őt édes mosollyal és izletes ebéddel várja. Kettős ok hogy siessen.
A boldogság épen olyan mint az utazás, jó étvágyot szerez, s ő sokat
tartott konyhájára.
Ebéd alatt elmondja, hogy már leköszönt, s terveket alkotnak jövő
életökről.
Elég vagyonnal bírnak, hogy tetszésök szerinti életet folytathassanak; –
miért ne igyekeznének tehát idejöket lehető legjobban felhasználni?
Legelső határozat, hogy mihelyt az elbocsátás kiadatott, azonnal fürdőre
fognak utazni; e körülmény azonban sok ügygyel bajjal jár. Ki fog
távollétökben a házra felügyelni, mert hiszen a cselédeket csak nem
hagyhatják magukra?
A nő anyját emliti, a férj elragadónak találja ez eszmét, de e tárgyról
értekezve hirtelen új gondolatja támad.
– Édes Rózám, egy gondolatom van.
– Halljuk.
E házban hét szoba van, mi alig foglalunk el ötöt. Nem jó lenne-e a két
végső szobát kiadni valakinek, ki aztán távollétünkben őrködnék a ház
fölött.
– És felügyelne virágaimra.
– Valamely özvegy asszonynak.
– Vagy valamely nőtlen férfinak.
– Tehát el van határozva: kiadjuk a szobákat.
– Azon föltét alatt, hogy gondja legyen a kert jókarban tartására.
– Azonnal megirom a hirdetménytáblát, – szólt a férj látható
megelégedéssel, hogy neje nem tőn ellenvetést inditványára, sőt percz
múlva a ház kapujára egy hirdetés volt kiszegezve, mely tudatá, hogy itt
két szoba van bérbe adandó, családtalan egyéniségek számára.
Minő daemon sugta Dombos úrnak e gondolatot?
Tehát csakugyan kikerűlhetlen végzet, hogy boldogtalanságunk első okozói
mi magunk legyünk!
Alig távozott el a férj, sohajtozva, mint rendesen tevé, hivatalába,
midőn egy fiatal ügyvéd jelentkezett a szobák kibérlése végett.
Csak egy pillantásra volt szükség a fiatal háziasszony szemei közé,
ennek csak egyetlen egyszer kellett mosolyognia, hogy a feltételeket
illetőleg azonnal tisztában legyenek.
A fiatal ügyvéd pár óra alatt már új szállásán volt behelyezkedve.
Ez idő alatt egy tisztes özvegy nő is jelentkezett, de már későn.
Miért hogy nem jött ez előbb? miért kelle az először jövőnek épen egy
fiatal embernek lenni?!…
Alig egy negyed óra után, hogy Dombos úr hivatalából hazatér, szobája
ajtaján kopogás hallatszik.
– Tessék.
A fiatal ügyvéd jön, hogy magát háziurának bemutassa.
Ez egy magas, barna, legfölebb huszonnégy éves ifju, egész kellemeivel a
fiatalságnak.
A háziasszony siet férjének bemutatni lakójukat.
Az ismeretség, mint rendesen történni szokott, szokásos kérdésekkel és
bókokkal kezdődik, de Dombos úr illendőnek sőt szükségesnek találja
lakóját körülményeiről részletesen értesiteni, s igéretét kéri hogy
távollétökben háza felett gondosan őrködni fog.
A fiatal ember a legkomolyabban biztositja gazdáját, hogy miben sem
leend hiány.
– És én különösen kérem önt felügyelni, hogy cselédeim virágaimat el ne
hanyagolják. Én úgy szeretem a virágokat, igen fájna ha szegénykéket
elhervadva találnám.
A fiatal ember udvariasan meghajlik.
– Legyen tökéletesen megnyugodva asszonyom, magam fogom azokat
öntözgetni, a nélkül is szenvedélyes kertész vagyok.
Az új lakónak sikerűl e látogatás alatt mind a férj, mind a nőnél
kedvező elővéleményt ébreszteni maga felől. Midőn távozik, Dombos úr
felkéri őt, hogy ne tekintse házát idegennek, s látogassa őket meg
mindannyiszor, valahányszor csak ideje engedi. Nőm – úgymond, a nélkül
is unatkozik szegény, mig én hivatalban kénytelenittetem lenni, igen le
fog kötelezni kegyed, ha néha eljön kissé szórakoztatni őt.
A fiatal ügyvéd egész lelkiismeretességgel teljesitette Dombos úr
kérését. Elment naponta, s azonkivűl idejének legnagyobb részét a
kertben, ifju háziasszonya körében tölté. –
Kérdem önöket: mit tartanának egy fiatal ember felől, ki hason
körülmények között nem igyekeznék szeretetre méltónak, udvariasnak
mutatkozni oly nő előtt, ki fiatal, szép, s kinek férje maga
jogositotta, sőt kérte őt fel erre?
Nemde ügyetlennek tartanák és kinevetnék őt?
De Kálmán nem volt sem ügyetlen sem nevetséges.
Ellenkezőleg. Talán kissé ügyesebbnek és szeretetreméltóbbnak is mutatta
magát mint kelle vala, s talán többet tett az ifju nő szórakoztatására,
mulattatására, mint mennyire őt a férj felkérte. De mikor olyan nehéz is
az életben a kellő mértéket eltalálni!
Jaj önnek szegény Dombos, ha nejének egy szeszélyes pillanatban eszébe
találna jutni: ön és Kálmán között hasonlitásokat tenni.
Az eredmény bizonyára nem az ön előnyére ütne ki.
Kálmán fiatal: ön hajlottkorú. Kálmán szép, fekete szemeinek lángja
felforralja a vért: ön rút, bágyadt szürke szemei álmossá teszik az
embert; és végre, mi Kálmánra nézt legelőnyösebb: ön férj, ő pedig
udvarló.
Miért hivatalnok ön? miért tölti ön a napok legnagyobb részét poros
irományok között, s miért tűri hogy ez idő alatt egy fiatal udvarló
igyekezzék magát neje szivébe behizelegni?
Vagy azt hiszi ön, hogy e fiatal ember annyira becsületes, hogy ily
utógondolatai nem támadhatnak?
Kálmán becsületes ember, igaz. De azt gondolja ön, hogy egy fiatal nővel
szemben, ki oly édesen tud mosolyogni mint Róza, kinek tekintetében
annyi tűz, hangjában annyi vágy, modorában annyi ellenállhatlanság van
mint Rózának, huszonnégy évvel nem feledjük néha a becsület
kötelességeit?
Vagy talán neje erényében van tökéletesen megnyugodva?
Én szintugy mint ön, megvagyok Dombos asszonyság erényéről győződve, de
nem gondol ön az esetlegességre? Nem villant-e még meg agyában azon
eszme: hátha szerelem vegyül a játékba?!…
Tudja-e ön, hogy neje még soha sem volt szerelmes? Tudja-e ön, hogy a
vér és a fiatalság nem engedik magukat az ész tanári okoskodásai által
elaltatni, és végre, nem sejti-e ön, hogy ránczos arczával, meggörbedt
termetével, ha még egyszer oly gazdag és előzékeny lenne is neje iránt,
nem lenne képes egy első hajlamot elaltatni?
Hallgassuk végig egy beszélgetését Kálmán urnak szép háziasszonyával,
látni fogjuk, mennyire mentek teljesedésbe sejtelmeink.
– Miért ne hallgathatna meg asszonyom; hisz mit mondani akarok önnek,
azt ugyis tudja már. Ah, szavaimat vissza tudtam fojtani, hogy ne
beszéljenek önnek szerelemről; de hangom, tekintetem… Ezek árulóim
voltak…
– Kálmán úr… kérem… ne beszéljen nekem ilyen dolgokat, miket
meghallgatnom nem szabad. Én nő vagyok, nekem kötelességeim
parancsolnak.
– Kötelesség! Ah minő keserű szó ez: kötelesség! Hát nincsenek-e
kötelességei önmaga iránt, nincsenek-e kötelességei irányomban, ki
szereti önt egész szenvedélyével az első szerelemnek? Igen Róza, önnek
köszönöm azon boldogságot, mit a szerelem ad, mert ön az első, ki azt
szivemben fölélesztette!
– Kálmán úr…
– És ön, ön kötelességekről beszél, és elnémitja érzéseinek
felszólalásait, melyek érettem esdekelnek. Igen Róza… ne igyekezzék
rejtegetni tovább… ön megértette szivemet, ön szeret…
A fiatal ember e szavakkal megragadta az ifju nő kezeit, csókjaival
halmozta el, s ennek nem kis erőmegfeszitésébe került, magát kiragadni
az ölelő karok közől, s tova iramodni.
De az első vallomások zavarai csakhamar tovatűntek. A fiatal nő nem
iramodott többé el kedvese szavai elől, sőt elég bátorságot szerzett
magának, azokra válaszolni. Első feleletei elutasitók valának, de volt
valami a hangban, az arczban, mellyel a hideg elutasitó szavakat
kiejtette, mi azoknak fulánkját letördelte Kálmán előtt, s mi nemhogy
kétségbe ejtette s visszariasztotta volna őt, hanem inkább uj reményt és
uj bátorságot ada szivének.
Nehány nap telt el.
Nehány nap kevés az életben, sok a szerelemben. Róza és Kálmán csak
akkor érzik már magukat boldogoknak, ha egymás közelében vannak, és ezt
többé nem is titkolják egymás előtt.
Ha egy nő, kinek férje van, szerelmes, mi több: először életében, igen
szigoru elvekkel kell birnia, hogy kedvese ostromainak ellenállhasson.
De Rózának nem voltak szigoru elvei, és egy gyönge pillanat, midőn
szerelmese térden állva esküvék neki, hogy megszünik élni, ha tőle e
kegyet megtagadja, megegyezett egy találkozásban mihelyt alkalom leend
rá.
Szegény nő, mennyi könybe, remegésbe, szenvedésbe került neki ez
elhatározás. Mint felfogadta magában, hogy elutasitja őt. De ő
megesküdött, hogy megöli magát, s a nő midőn szeret, hinni szokott az
ilyen esküknek.
Ha a hiba elkövetését csak alkalomhiány gátolja, a daemon mindig
megjelen, hogy alkalmat szerezzen.
A fiatal nőnek daemona férje volt.
– Nem, – szólt Dombos úr nehány nap mulva hivatalából hazatérve. – Ezt
tovább ki nem állom. Az elnök még mindig falun van, s elbocsáttatásomat
csak ő adhatja meg. Holnap falura utazom.
A fiatal nő összerezzent e szavakra, de nem volt ereje férjét lebeszélni
ez utazásról.
Kálmán magánkivül volt a boldogságtól e hir hallatára, s Rózának el
kelle ismernie, hogy az alkalom jelen van. A nők azonban bármennyire
szeressenek is, nem szűnnek meg ovatosak lenni, s Kálmán csak azon
feltételek alatt nyert engedelmet a titok leple alatt kedvese szobájába
lopózkodhatni, ha valamely ürügy alatt szinte elhagyja a várost, s csak
a kijelölt időre térend haza.
Férj és szerető egy időben utaztak el. A férj, hogy másnap, a szerető,
hogy még azon éjre honn legyen.
De a véletlen nem igy akará.
Tetszett neki, hogy Dombos úr méltóságos elnökét útban találja a város
felé, s igy nehány órával elutazása után már honn volt.
Kálmán, ki a férj visszatértéről természetesen mitsem tudott, csak késő
estére tért haza, midőn a háznál mindenkit alunni vélt.
Az ég felhőkkel boritott, a láthatár sötét. Hogy minden legkisebb zaj és
nesz nélkül jelenhessék meg kedvesénél, szobájába tért, magát a
legkönnyebb pongyolába helyezte, s dobogó szívvel igy indult az annyira
sovárgott légyottra.
Róza szobáját zárva találta.
De nem szerelmesek azok, kik a legelső akadálytól visszaborzadnak.
Elment az ablakhoz. Szerencsétlenségére nyitva volt, s ő minden tétova
nélkül belépett.
A szobában oly tökéletes sötétség uralkodott, hogy csak lassan s
tapogatózva haladhatott előre.
Hirtelen élénk lélegzés üti meg füleit.
Ah ez ő! – gondolja magában és egyenesen ez irányban halad. A sietségben
azonban lábaival egy széket érint meg, mely zajosan földre zuhan.
– Ki az? – kérdi egy hang, melyben egész rémülettel a férj hangját
ismeri fel.
Felelet helyett gyorsan megfordul, s azon úton melyen jött, siet
eltávozni, hogy legalább föl ne ismertessék.
Átkozott gyufák, titeket a szerelmesek gyötrelmére fedeztek fel! Mielőtt
Kálmánnak sikerült volna az ablakon kiugrani, a férj kezeiben egy gyufa
gyúlt lángra, melynek világánál első pillanatra felismeré lakóját és
pedig legnagyobb pongyolában.