Ha az ember túl van az ötvenen, s fiatalabb korában sem tartozott a
szebb emberek sorába, jobban tenné talán ha lemondana örökre a nőkről, s
szelidebb és nyugodtabb szórakozásokat keresne.
Ilyszerű tanácsokat ada Dombos Pálnak egyik meghitt barátja, midőn azon
szándékát tudtára adá, hogy házasodni készűl.
De a szerelem ötvenen felüli embereknek is épen úgy elveszi eszét, mint
a húsz éveseknek, s Dombos Pál nemcsak hogy el nem fogadá barátja
őszinte tanácsait, hanem még meg is neheztelt érette. Ez rendesen igy
szokott lenni, midőn valaki habár legjobb akaratból is gyönge oldalunkat
érinti, s Dombos Pálnak mióta szerelmes, kora a leggyöngébb oldala.
Barátja szavaira még csak feleletet sem adott, hanem kezébe ragadva
botját és kalapját, ingerűlten odahagyá őt, s egyenesen ahoz sietett, ki
miatt őszülő fürtjeit restelni kezdé, s ki miatt rokonaival, kik benne
az örökös nélküli agglegényt hivogatták lakomákra és köszöntgették
születése napján, halálos ellenségeskedésbe elegyedett.
Ez egy tizenhat éves fiatal leányka nagy fekete szemekkel és finom
átlátszó termettel.
A gyermek-leányka piruló arczczal és zavarttan fogadá őt, de talán
mondanom is felesleges, hogy e zavart és pirt nem a szerelem okozta.
A szerelmes agglegény azonban távol volt attól, hogy ennek okát
igyekezzék kifürkészni s nem is sok szót pazarolt a leánykára, hanem
egyenesen a szülőkhöz folyamodott. Ha tudatom hogy ezek szegények
voltak, mig a kérő vagyonosságát ország világ ismerte, nem lehetünk
nagyon meglepetve ha a szülők kedvező választ adnak.
Úgy is lőn.
Az apa azt felelé ugyan, hogy először leányával értekezik, de ez
értekezés semmi sem volt egyéb, mint azon előnyöknek előszámlálása,
miket a gazdagság nyújt s azon erkölcsi kényszerités: hogy csak az által
tanusithatja szeretetét és háladatosságát szülei iránt, ha ezen kedvező
szerencsét, mely által őket is jobb karba helyezheti, nem szalasztja el!
A szegény leányka nem volt ellenmondásokhoz szokva, s különben sem mert
volna haragos atyjának engedetlenkedni. Dombos jó választ kapott, s az
esküvő napja kitüzetett.
Róza, igy hiják a menyasszonyt, sohajtozva és könyes szemekkel tevé
ugyan előkészületeit, s bizonyára jobban szeretett volna egy
huszonöt-harmincz éves emberrel lépni oltár elé, de szerencséjére nem
volt szerelmes, és igy nem ismerve egész nagyságában az áldozatot, ha
nem érzé is magát boldognak, lassankint kibékült – hozzá szokott
sorsához.
A nagy nap megérkezett.
Dombos mindent elkövetett, hogy ez ünnepélyhez méltó külsővel jelenjék
meg az egyházban, s Róza sem forditott kevesebb gondot csokraira és
fejékére, mintha szerelemből ment volna férjhez.
Az esküvő, akár mely érdekből történjék is az egybekelés, mindig sokkal
érdekesebb és fontosabb a leányra nézt, semhogy közönynyel léphetne
oltár elé. Róza mélyen meg volt indulva, és piros arcza láthatólag
elhalványodott a lelkész komoly, ünnepélyes beszéde alatt. A végzetes
igent remegve és alig hallhatólag ejté ki, s midőn a gyűrükicserélés
következett, közel volt az ájuláshoz. Szerencsére a lelkész észrevette
változását és sietett a szertartást gyorsan bevégezni.
Dombos büszkén vezeté ki az egyházból halvány menyasszonyát, s igen
boldognak érzé magát, hogy az esküvő épen vasárnap és igy sok ember
jelenlétében történt, kik, meg volt győződve róla, mindnyájan irigylik
tőle gyönyörű feleségét.
A szokásos „nagy ebéd“ következett.
A rokonok lelkiismeretes kötelességöknek tarták az izletes étkekre és
drága borokra pontosan megjelenni, s közbe közbe hamiskás tréfákat és
észrevételeket engedtek meg maguknak, mi a menyasszonyt mindannyiszor
lángbaboritotta, s miket a vőlegény jóleső mosollyal fogadott. A férfiak
végre nem birtak többet inni, a nőknek kézi táskája gyermekek és ölebek
számára megtelt czukros süteményekkel – az ebéd véget ért. A rokonok
ismételve szokásos bókjaikat és szerencsekivánataikat, lassankint
szétoszlottak, s bekövetkezett a nagy pillanat, midőn Dombosnak el kelle
vezetnie menyasszonyát az apai háztól. Ez természetesen könyek között
történt. Az anya őszintén zokogott, és az apa is illendőnek talált
nehány könyet. Róza engedte át magát leginkább érzéseinek, s egész
határozottsággal állitá, hogy sohasem fogja elhagyni szüleit. Ezek
azonban nem voltak vele egy véleményen, s az e pillanatban szónokká lett
vőlegénynyel sikerűlt nagysokára meggyőzni leányukat, hogy a nőnek
kötelessége férjét követni, s hogy némileg felvidámitsák őt: igéretet
tőnek, hogy a következő napok legnagyobb részét nála fogják tölteni.
A menyasszony végre engedett s a dobogó szívü vőlegény leirhatlan
boldogsággal emelé őt kocsijába, mely csakhamar sebesen elrobogott.
Menetközben a menyasszony folytonosan szem előtt tartotta zsebkendőjét s
zokogott; a vőlegény érezte ugyan szükségét a vigasztalásnak, de nem
talált szavakat rá, s mindössze is ezen szavakat ismételte nehányszor:
ugyan ne sirjon hát! Ez azonban épen nem száritá fel a könyeket, s igy a
vőlegény épen nem bánkodott hogy az út nem tartott soká, s igen meg volt
elégedve kocsisával, ki e nagy napon szinte kötelességének tartotta a
poharakkal közelebbi ismeretségbe jönni, s vidám kedvében sokkal
gyorsabban hajtott, mint egyébkor tevé.
– Végre itthon vagyunk! – szólalt meg ismét Dombos úr, a mint a kocsi
egy földszinti ház előtt megállott, e szót: itthon különös hangnyomattal
ejtve ki. Azután gyöngéden leemelé menyasszonyát, bevezeté a lakásba,
hol már sokkal elfogulatlanabban és zavartalanabban érezte magát, s
rendre meghordozá az ujonan földiszitett házban, mig végre egy kisded
szobába érkezett, mely virágfüzérekkel volt feldiszitve, s melynek
butorzata azonnal mutatá, hogy ki számára van fölszerelve.
– Ez itt az ön szobája édes Rózám. Magam rendeztem el a butorokat, s
igen boldog leendek, ha elég barátságosnak találja jövendő lakását.
A könyek sem tarthatnak örökké.
A fiatal nő átlátta, hogy mind az illedelemnek, mind a gyöngédségnek már
eleget áldozott, s azért könyeit fölszáritván, mosolyogni igyekezett, mi
elragadólag sikerűlt. Aztán vizsgálódva széttekintett jövendő lakhelyén.
A szoba barátságos fekvése és butorzata csakhamar fölvidámiták őt. Az
ablakok kisded de csinosan rendezett virágos kertre nyiltak, honnét a
szellő édes illatot hajtott be, s a butorok között édes meglepetésére
fölismerte zongoráját, s kisded varróasztalkáját, melyhez a gyermek- és
leánykor emlékeinek egy egész világa volt kötve.
E butordarabok közelében, miket férje elég ügyes volt tudtán kivűl
ideszálittatni, már nem érzé magát egész idegennek, s hogy még jobban
leküzdje fölindulását, zongorájához ült, s eljátszá egypár kedvencz
darabját, mialatt Dombos úr elragadtatása tetőpontra hágott. Isteni!
fölséges! kiálta közbe közbe lelkesedéssel, miket gyakran ismételt,
minthogy mindegyike e felkiáltásoknak egyegy mosollyal lőn neje által
megjutalmazva.
A vidorság közlékenynyé teszi az embereket.
Férj és nő csakhamar találtak tárgyat miről csevegjenek s Dombos úr
lassankint nekibátorodott arról beszélni, mi egész lelkét, egész lényét
elfoglalta, s miről még eddig sohasem szólt neje előtt: szerelméről.
Azon tudat, hogy erre már joga van, ékesenszólóvá tevé őt, s csakhamar
olyan tüzes, szenvedélyes vallomással lepte meg piruló menyasszonyát,
milyenre egy ötvenkét éves ember csak képes.
A nő pirúlva s mosolyogva fogadá e nyilatkozatot s eszébe jutván a
fogadás és eskü, mit ma oly ünnepélyesen tőn, nem találta illemtelennek
nem vonni vissza kezeit, miket az elragadtatott férj a csókok egész
millióival árasztott el.
A szerelemben nagyon követelők vagyunk.
Dombos úr csakhamar édesebb, méltóbb tárgyat is fedezett fel csókjaira a
kezeknél, s a nő, kinek zavara pillanatról pillanatra hágott, nem talált
más menekvést, mint egy séta inditványát a kertben, mit a férjnek
sohajtva bár, de el kelle fogadnia.
A séta soká tartott.
Dombos úr ugyan minduntalan ismétlé, hogy a forrón sütő nap főfájást
okozhat, de menyasszonya napernyőjére hivatkozott, s lépten nyomon
talált egyegy virágcsoportozatot, egyegy rózsatőt, egyegy ábrándos
ákáczot, melyekről hosszasan lehet beszélni, s csak midőn a nap már
régen elhanyatlott, s midőn csak egy csipősebb széllengés veszélyei
ellen nem birt kielégitő óvszereket fölmutatni, engede férje kérésének,
ki őt a házba visszavezette.
A szakácsné eléjök jött jelenteni hogy az esteli kész, és hogy teritve
van. A férj egyenesen az étterembe vezeté nejét, hol új öröm, új
elragadtatás fogta el szivét, midőn megpillantá a kettős teritéket azon
az asztalon, hol ő több mint harmincz éven keresztül egyedűl evett, s
midőn meggondolá, hogy azon második teriték az ő kedves felésége számára
van odahelyezve, kit ő annyira szeret, s kinek társaságában mennyivel
izletesebbek leendnek kedvencz ételei.
A szakácsné hogy úrnőjénél kedvező elővéleményt szerezzen maga felől,
müvészetét egész ragyogó pompájában igyekezett feltüntetni, de nagy
szomorúságára az étkek legnagyobb része érintetlenűl maradt, mert a nő
nem tanusitott étvágyat, s a férj szerfölött prózainak találta volna ily
költői pillanatban rostélyossal, melyről ugyan a hagymát elfeledni a
szakácsnénak elég tapintata volt, és lúdczombokkal foglalkozni.
Vacsora után hosszú szünet állott be.
E szünet után… de ne legyünk kimélytelenek, – távozzunk.