A mult év nyarán Balaton-Füreden egy fiatal emberrel ismerkedtem meg, ki
szenvedő halvány arczával s nyájas modorával első pillanatra
rokonszenvet ébresztett maga iránt, s kivel csakhamar bizalmas baráti
viszonyba léptem.
Átalánosan ismert dolog, hogy úton és fürdőkön az emberek sokkal
barátságosabbak, közlékenyebbek, s sokkal könnyebben hozzáférhetők, mint
más alkalmaknál. Ismeretségünk mindössze is sétányi köszöntésen
kezdődött, s alig tűnt tova kétszer 48 óra, s mi barátokká levénk a
nélkül, hogy akár bemutatás, akár valamely harmadik személy közbelépte
történt, vagy szükségeltetett volna.
Ez utóbbi körülmény alig is lett volna lehetséges, mert Viktor kerűlni
látszott az embereket. Igen ritkán érintkezett másokkal, s ekkor is egy
szóval, egy lépéssel sem tőn többet, mint mennyit a szigorú illem és
udvariasság megenged és parancsol.
Velem szemben azonban kivételt tőn. Közeledtemre nem igyekezett távozni,
s talán első pillanatra leolvasá arczomról, hogy nem puszta kiváncsiság,
vagy üres, szokásos fecsegési vágy visz körébe, mert előzékenyen,
szivélyesen, s mondhatnám régi ismerőskint fogadott.
E hóditásomnak, miként ő azt tréfásan elnevezé, kétszeresen örültem.
Először: mert szenvedő külseje első tekintetre érdeket, részvétet
gerjesztett maga iránt; másodszor: mert csakhamar meggyőződém, hogy
benne egy őszinte, valódi barátra találtam, és ez, az érdek oly kirívó
korszakában, mint jelenünk, oly ritka, és épen azért megbecsülhetlen
kincs! –
Aztán különben is e bár nagyszámu és fényes társaság daczára, melyben
Füred a fürdői saison alatt sohasem szűkölködik, épen olyan egyedül és
idegennek éreztem magamat mint ő, s az egyedüllétnél, bármennyi gyönyör
közepett is, nem ismerek valami unalmasabb, zsibbasztóbb kopárságot.
A sziv örömest megosztja kincseit, ha rokonlélekre talál.
Örömei megkétszeresülnek általa, fájdalmai elvesztik fulánkjaikat.
Viktor tehát barátommá lőn. A nap legnagyobb részén együtt valánk.
Együtt tevők sétáinkat, s mert ő is miként én, inkább kedély-bajban
szenvedett, s szórakozottságot jött keresni, – együtt s egyenlő
eszközökkel kisértettük meg föltalálását.
Ki a fürdői élet – hogy ugy fejezzem ki magamat – kisvárosiasságát
ismeri, tudni fogja, hogy ott minden jelentékenyebb családnak, sőt
egyéniségnek megérkezte is esemény. Egy reggel minden ember azzal
köszönté ismerőit: ha tudja-e, miként a Tarczali család megérkezett?
Nekünk sem mulaszták el értésünkre adni, mi azonban a társaság többi
tagjaihoz képest ez ujdonságot meglehetős hidegséggel és közönynyel
fogadtuk.
A név és család ismeretlen volt előttünk, s mi legkevésbé azon
hangulatban, hogy uj ismeretségekre vágytunk volna.
Egykedvüleg folytattuk tehát sétánkat, amint alig egy óra eltelte után a
sétányon támadt bizonyos élénkség és csoportalakulások gyanitnunk
engedék, hogy az ujonan jöttek készen vannak toilettejökkel, s bemutaták
magukat a társaságnak.
Nem mondhatnám, hogy valamely tűrhetlen kiváncsiság ragadt volna
közelökbe, de mivel lépteink esetlegesen épen feléjök vezettek, s mivel
mi okunk sem volt kerülni őket, kevés percz mulva alkalmunk lőn
láthatni, és bámulhatni a most érkezetteket, a társalgás és közfigyelem
e perczbeni tárgyait.
Bámulhatni mondom, mert Tarczali Teréz, ki anyja oldalán lejtett el
melettünk, legkevesebb hízelgéssel és udvariassággal szólva is,
tökéletesen méltó volt e kifejezésre.
Termete sugár, magas. Szemei áthatók, feketék mint az éj, és fényesek
miként csillagai. Vonásai kifejezésteljesek, megragadók. Fürtei szőkék,
kissé vörösre hajlók, mi fekete szemei- és szemöldjeivel mondhatlan bájt
kölcsönze arczának, s oly igézőn bűvszerüvé tevé azt, hogy a szem alig
birt megválni e kedves képtől, mintha sugárai egyenesen a lángragyult
szívből fakadtak volna!
A szépnek hatása a fogékony lélekre önkéntelen és ellenállhatlan, de ha
őszinte akarok lenni, meg kell vallanom: miszerint élénkebb, rögtönibb
felindulást alig éreztem valaha, mint e fiatal leányka láttára, kinek
gyermekarcza még a bábjátékokra emlékeztetett, mig lángszemei a
szenvedélyek viharát költék fel a kebelben.
Öltözete egyszerü, s annyi öszhangzásban egész alakjával, hogy első
pillanatra fölismerém benne a tapintatot és izlést, mi a mint oly ritka,
épen oly elragadó tulajdon, s az egyéniségnek nélkülözhetlen, kiegészitő
kelléke.
Nem elég a divat; minden arcznak, alaknak, kedélynek, modornak megvan a
maga színe, sajátságai. Az öszhangzásnak a legparányibb részletekig meg
kell lenni, különben az egészen lesz valami, mi viszhat, sért, a nélkül
hogy hirtelen okát tudnánk adni, a nélkül, hogy magában véve akár a
szín, akár a szabás ellen tehetnénk alapos kifogást.
E fiatal leányka e tekintetben oly szabályosan tökélyes volt, annyira
kielégite bármely szigoru igényeket, hogy alig lehetett észrevenni, hogy
a mesterségből is van rajta valami, azt hitte az ember, hogy igy miként
van, mindenestől, egyenesen a természet kezéből került ki.
Midőn mellettünk ellebbent – mert picziny lábai alig látszának a földet
érinteni – önkéntelenül állva maradánk, hogy utánatekinthessünk,
átélvezni minden mozdulatát, minden lépését, melyek, mintha pajzán
álomképek üznének széditő játékot, oly kecsteljesek, oly légszerüek
valának…
Több perczig szótlanul bámultunk utána.
Midőn ez igézetszerü varázshatalom alól kissé magamhoz tértem, Viktorra
tekinték.
Megborzadtam arczkifejezésétől.
Vonásai dúltak valának, s azokon oly őrültszerü kifejezés, oly
sajátságos meglepetés, kétség terült el, mi komoly aggodalmakra adott
okot.
– Viktor! – szólitám kezét megragadva.
Mintha nem hallott, nem értett volna, mit sem felelt. Tekintete merőn a
távozó Terézre volt szegezve, mintha ez egy tárgyon kivül körülötte nem
lett volna világ, mintha e tovatűnő gyermeken kivül nem léteznék semmi,
mi őt érdekelné többé.
– Ez ő! – susogák ajkai alig hallhatólag.
– Barátom, Viktor! térj magadhoz!
– A sir adta vissza őt nekem, vagy őrült képzelet szeszélyének vagyok
martaléka!?…
– Viktor, térj magadhoz! Kit vélsz e bájos leánykában viszonlátni?
– Én? senkit! Vagy tán neveztem valakit? Ne hajts rá, őrült valék!
Nem akartam fokozni izgalmát, nem kérdezősködém többé, s némán
folytattuk sétánkat.
Viktor sok ideig heves felindulás befolyása alatt látszott szenvedni,
végre azonban sikerült leküzdenie ezt, s midőn másodszor találkozánk a
„fürdő rózsájával“ – mint később elnevezék őt – vonásai nyugodtak
maradtak, legfölebb némi fájdalmas gyönyör volt rajta észrevehető,
mellyel őt hosszan, merően vizsgálga miközben ajkain önkéntelen sohajok
suhantak el.
Tudtam, hogy e nyugalom sok erőbe, s ez erő nem kis fájdalomba kerül, s
hogy némileg elszórjam őt, megkisértém más, egészen idegen térre vinni
át a társalgást.
Nem sikerült.
Kérdéseimre mindössze egyes, töredezett szavakban válaszolt, s ezeket is
oly gépiesen ejté ki, hogy csakhamar meggyőződtem, miszerint lelke még
folytonosan e fiatal lányka képével foglalkozik, s azért felhagytam e
kisérlettel.
Hosszas ideig szótlanul ballagánk. Végre ő törte meg a csendet, s
kezemet forrón megszoritva tudtomra adá, miszerint fölötte élénk vágyat
érez a családdal ismeretségbe jőni.
Szerencsére ugyan e reggelen egy barátom is megérkezett, ki régibb
összeköttetésben állott velök, s igy még az nap délutánján élvezők a
szerencsét: Tarczaliné ő nagyságának és Teréz kisasszonynak
bemutattatni.
Az anyát nyájasnak, szivélyesnek, a lányt gyermetegnek és eszesnek
találtuk.
E mellett volt e bájos lányka módjában valami, mi ellenállhatlan
rokonszenvet ébresztett maga iránt, és társaságát oly kedvessé,
ohajtottá tevé.
Viktor egészen el volt ragadtatva, s bár viselete rendesen kimért, hideg
szokott lenni, e szokatlan izgatottság egészen átalakitá őt. Vidorrá
lőn. Nevetkőzött, tréfált, s oly elmés, szeretetreméltó modort
tanusitott, mi Teréz keblében bizonyára igen hízelgő benyomást
eszközölt, és mi engemet mód nélkül meglepett.
Én egészen más oldalról ismertem őt.
Midőn odahagyók a társaságot, mosolyogva bókoltam gyógyulásának, s
sohajtva kiálték föl: Vajjon mikor fog az én kedélyem is ily kedves
benyomás hatalmától felfrisülni?!
– Ah, barátom! – válaszolá fájdalmas mosollyal – e gyógyulás, ha ugyan
annak nevezhető, nekem igen sokba kerül. Ily áron talán jobb örökös
betegnek maradnunk!
A hang, mellyel e szavakat kiejté meggyőzött, hogy iménti jó kedve
inkább lázas ingerültség, mint természetes jó érzés szüleménye volt,
valamint arról is, hogy ez ingerültség eltünése után lelke még sötétebb,
emésztőbb állapotba esett vissza.
Még soká beszélt ugyan, s elragadtatással azon jótevő, édes érzésről, mi
e kedves gyermekkel szemben lelkére száll, de mindannyiszor megjegyzé,
hogy ez érzés semmi sem egyéb azon visszahatásnál, mely gyötrő
emlékeiből eredt e fiatal lányka láttára.
E szavak előttem visszásoknak tetszettek, s hogy e rejtély előttem
mihamarabb világos legyen, fölkértem őt: ismertetne meg emlékeivel.
– Azt hiszed, lenne erőm hozzá?! – válaszola szavaimra. – Még sokat kell
vétkeznem addig, – mert e mai felindulás is bün ellene! – mig csak annyi
nyugodtságra is szert tehetek, hogy téged e gyász eseménynyel
megismertesselek. Ah, barátom! szomoru egy történet ez! Azt hittem
sohasem leend erőm elviselni, és im még vígadni és játszani is képes
vagyok! Tova lebbent angyal, megbocsáthatsz-e nekem?!
– Barátom! – szólék, kezét forrón megszoritva – légy erős, beszélj! A
bánat terhe megkisebbedik a megosztás által, s én oly örömest veszem egy
részét magamra!
– Ne kivánd, nincs erőm hozzá, talán később leend. De hogy lásd, hogy
meggyőződjél, hogy e viseletem nem szenvelgés, nem túlvitt ábránd, nézd
e képet!
Tárczájából egy kisded egyszerű képet nyujta át.
Nem tartóztathaték vissza egy meglepetési felkiáltást.
A kép – legutolsó vonásig élethű mása volt Teréznek.
– Nos?
– E kép e fiatal lánykát ábrázolja?
– Nemde a kétségig, a bizonyosságig talál?
– Tehát arczképét birtad, mielőtt ismerted volna őt?
– Ez arczkép eredetije…
– Teréz, e fiatal lányka, ki…
– Ez arczkép eredetije két év óta sírban fekszik!
– De e meglepő hasonlat?
– Épen ez az, mi engem őrültté tesz. Mintha őt látnám benne, ama másik
Terézt, kinek koporsójára ezelőtt két évvel magam hánytam az első
hantot.
– És a név is ugyanaz?
– Név, termet, hang, arcz! Minden, minden! Mintha csak a sors űzne velem
fájó játékot!… De hagyjuk ezt. Ne kivánd hogy felőle beszéljek; hidd, ez
nekem végtelen kínokat okoz!…
Viktor uj ismeretségét ki látszott zsákmányolni.
A napok legnagyobb részét a Tarczali család közelében tölté, s rövid idő
alatt oly bizalmas viszony fejlett ki közöttük, hogy a világ, mely
mindenütt, legkiváltkép fürdőkön oly biztosan szeret minden
legjelentéktelenebb dologból következtetni, komolyabb összeköttetésekről
suttogott, s találkoztak olyanok is, kik már az időt is meghatározottnak
álliták a Viktor és Teréz közötti nászra.
Viktor az egészből mit sem sejtett, s bár szerfelett boldognak látszott
magát ez uj körben találni, s sötét emlékei is mindinkább kezdének
homályosulni, legtávolabbról sem fordult meg elméjében, látogatásainak a
szórakozáson kivül más czélt tűzni ki, annál kevésbbé öntudatosan okot
adni e gyanítgatásokra.
Elképzelhető azért meglepetésem, midőn egy reggel izgatott, s a
szokottnál is halványabb arczczal szobámba rohanván, igy szóla hozzám:
– Barátom! E mai nap határoz jövendőm felett. Terézt nőül fogom kérni.
– Tehát bizonyos vagy szerelméről?
– Tökéletesen. Tegnap este piruló arczczal vallá meg, mit már azelőtt is
sejték, hogy megértett, hogy szeret, s most már csak anyja megegyezése
hiányzik, hogy az emberek legboldogabbika legyek.
– S te komolyan elhatárzád?
– Nőül venni őt!
Mélyen pillanték szemei közé. Eltalálta gondolataimat.
– Értelek! – mondá komoly hangon – azt akarod kérdezni: Hát régi
szerelmed, emlékeid tovatünének-e már? Ó nem barátom, ez emlékek utolsó
órámig élni fognak lelkemben, s sohasem adtam volna helyet szivemben uj
érzelemnek, ha e megrázó hasonlat és egy titkos sejtelem azt nem sugják
hogy e fiatal leánykának ő kölcsönözte külsejét, hogy engem boldogitson
általa. Ezt eddig csak sejtém, most már bizonyos vagyok benne! Halld mi
történt.
– Beszélj, beszélj!
– Tegnap este szokatlanul későre alvám el. Gondolatim szünetlenül
Terézzel, nem az élővel, a halottal foglalkozának, és messze űzék
szemeimről az álmat. Végre azonban a természet győzött, szemeimre homály
terült, elvesztém öntudatomat és álmodám!…
– És álmad?
– A mily csodálatos ép oly jótékony volt. Fehér ruhában, fehér
koszoruval fején, ugy miként a koporsóban fekvék Teréz, jelent meg
előttem. Jöttére nem éreztem borzadályt, nem remegést, s midőn kezemet
szeliden kezeibe vevé, ugy tetszék mintha élővel és nem halottal lenne
dolgom…
– Tovább! tovább!
– Mosolyogva szemeimbe tekintett és szelid, jólismert hangján igy szólt:
Viktor, meg akarom jutalmazni szerelmedet. Teréz, uj kedvesed én vagyok,
s csak azért tértem vissza a földre, hogy téged boldogitsalak. Vedd őt
nőűl, benne engemet fogsz oltárhoz vezetni. Tedd őt boldoggá, szeresd,
általa én leendek üdvezült! E szavak után, melyekre tisztán, világosan
emlékszem, gyöngéden megcsókolá homlokomat, s miként jött, könnyedén
tovatünt. Midőn fölébredtem, mintha az ébrenlét csak álmaim folytatása
lett volna: gondolataim ismét őt keresék föl. Eszembe jutának szavai, és
én elhatárzám azok szerint cselekedni. Mielőtt azonban azt tenném, meg
akarlak ismertetni e gyász eseménynyel. Fogd e levelet, olvasd át, s
viseletem különössége fejtve leend előtted.
E szavak után egy levelet nyujta át, s egyedül hagya.
A papir állapota mutatá, hogy gyakran olvasgatá és nem egy könyet
hullata soraira.
Bizonyos megmagyarázhatlan kegyelettel kezdtem olvasásához. Egy
jelentkező homályos sejtelem értésemre adá, hogy e sorok a szív, a
szerelem egy vértanujától jöttek.
Nem csalatkoztam.
A levélben ez állt:
„Viktor!“
„Igy nevezem önt, a bizalom szaván; melyet hogy mily nagy mértékben
érzek ön iránt, soraim tanusitni fogják. Ön szeret engem, s nászunknak
három nap mulva kellett volna véghezmennie. Igy akarta, igy parancsolta
atyám. De én nem tartozom azon nők közé, kik elég könnyelmüek, elég
szívtelenek szerelem nélkül kisérni férjöket oltárhoz! Hasztalan kértem
atyámat, hasztalan adám értésére, hogy ezt tenni bün. Családi érdekeket
emlegetett, s könyörtelen maradt. Meg kell tehát halnom. Mielőtt azonban
ezt tenném, meg kell ismertetnem önt egy körülménynyel, mely ön előtt
ismeretlen, s mely ki fogja menteni ön előtt e lépés szélsőségét. Midőn
atyám önt, mint leendő férjemet elémbe vezeté, szivemmel többé nem
rendelkezhetém. Egy fiatal, arra oly tökéletesen méltó férfié mint ön,
volt az már, kinek egyedüli vétke hogy szegény, s hogy nem főrangu.
Téreit, orvosunkat értem, ki már hónapok óta birta viszonszerelmemet.
Képzelheti ön kétségbeesésünket! Térei atyám elé lépett, fölfedé
viszonyunkat, s kezemet kérte meg. Könyek között, s térdeimen egyesitém
vele kérelmemet. Hasztalan! Részvét helyett gúny volt arczán olvasható.
Éles szavakkal tőn Téreinek szemrehányásokat vakmerőségeért, s engem
atyai átkával fenyegetett. Térei még aznap elhagyá a házat, s a nász
ideje önnel el lőn határozva… Láthatja ön, hogy nem maradt egyéb hátra,
mint meghalnom!… Most már mindent tud. Ismeri helyzetemet, átlátja e
lépés kényszerűségét, és remélem megbocsátja azt. Isten önnel utoljára.
Feledjen, és igyekezzék nemes szivének egy más érzelemmel megszerezni
érdemlett boldogságát. Ha a siron túl van élet, van világ: e boldogság
megnyeréseért imádkozni fog barátnéja